Hogyhogy még mindig egyedül vagy?

A gyülekezetben is előállhat olyan helyzet, amikor az egekbe dicsérik a házasságot, miközben megfeledkeznek róla, hogy a jelenlévők között szép számmal akadnak egyedülállók. Szembe kell néznünk a valósággal és el kell ismernünk, hogy nem mindig bánunk jól a hajadonokkal és a nőtlenekkel.

Az egyedülállóság sokak identitását meghatározza, és a kapcsolati sikerek hiányára emlékeztet. Ennél is rosszabb, hogy némelyek elhiszik, keresztyén életük emiatt stagnál, alacsonyabb rendű. Persze a párkapcsolat hosszú ideig tartó hiánya valódi biológiai, fizikai és érzelmi áldozatokkal jár, kihívást jelent. Keresztyén szemszögből nézve egyszerre társnélküliség és a szexuális önmegtartóztatás melletti elkötelezettség. Kortárs kultúránk erről hallani sem akar. Az előbb említett párosítás annyira régimódinak tűnik, mintha a Downton Abbey sorozat múlt század elején játszódó epizódjába csöppentünk volna. Nem könnyű egyedül élni a XXI. században, és azok számára, akik nem tapasztalták meg a hosszú és magányos várakozást, nehéz lehet eldönteni, mit mondjanak azoknak, akik igen. Jó, ha a házasok nem feledkeznek meg az egyedülléttel járó küzdelmekről, és megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy vigasztalást és reményt nyújtsanak a velük folytatott beszélgetésben.

Gyakran hangzik el a házastárs után sóvárgók bátorítására, hogy először elégedetté kell válniuk ahhoz, hogy Istentől párt kapjanak. Ez értelemszerűen azt sugallja, hogy a házas emberek azok, vagy már azelőtt elérték a kiegyensúlyozottság eme csúcsát, mielőtt megtalálták volna a hozzájuk illőt. Buzdíthatjuk persze az egyedülállókat, hogy az életüknek ebben a szakaszában is keressék a megelégedést, és hivatkozhatunk Pál apostolra, aki Jézus Krisztus munkatársaként mindenben elégedetten tudott élni, mert Isten ígéreteire támaszkodott. Emellett elmondhatjuk, hogy a házasság iránti vágy természetes, Isten adta, és segít nekünk, hogy keressük a párunkat. A Biblia mély lelki feszültséget tár fel az elégedettség és a törekvés fogalmai között. A filippibelieknek írt levél azt tanítja, hogy megelégedettek lehetünk a körülményeinktől függetlenül, ugyanakkor a nekifeszülő küzdelemre, célok kitűzésére és azok elérésére ösztönöz. Értsük helyesen, az elégedetlen keresés biztosan nem segíti elő a nyugodt megtalálást.

A másik gyakori jó tanács, hogy addig nem fogsz találkozni az igazival, amíg abba nem hagyod a keresést. Ha ez így lenne, a legtöbb egyedülálló valószínűleg százéves koráig szingli maradna. Valljuk be, amíg el nem jön a nagy ő, a társ utáni áhítozás valahogy mindig jelen van. A csecsemők az evésen, a gyerekek a játékon, a felnőttek a társtaláláson gondolkodnak. Ezt az univerzális elfoglaltságot a Mindenható Isten helyezte belénk, mégis noszogassuk az egyedülállókat, ne hagyják, hogy minden mást eltakarjon a szemük elől, hiszen az előttük álló úton képtelenek lesznek örülni a céloknak, álmoknak, amelyeket Istentől kaptak.

Számtalanszor halljuk, az egyedüllét ajándék, ám ezt magányos küzdelmek között nehéz biztatásként értelmezni és elfogadni. Valaki így fogalmazott: ha a szingliség ajándék, akkor kérem a blokkot, mert szeretném visszavinni. Megannyi fiatal inkább fél attól, hogy ezt a szuvenírt megkapja. A tartós egyedüllét egyedi elhívást igényel, ehhez még erősebben kell támaszkodni a Szentlélek közvetlen vezetésére. Az ebbe a csoportba tartozók valódi kincsnek számítanak az egyház szolgálatában, amelyet hálaadással fogadhatunk. Értékes hivatásokat töltenek be, amelyekben kiválóan kamatoztathatják hajadon vagy nőtlen családi állapotukat. Fontos azonban felismerni, hogy sem Jézus, sem az apostolok nem tekintik a cölibátust a házasságnál szentebb állapotnak, sem pedig a szolgálat legfelsőbb szintjének, hanem az Isten országában való nagyobb hasznosságra adott különleges hivatásnak. Ahelyett, hogy ezt ajándékként ráerőltetnénk a szinglikre, inkább arra késztessük őket, keressék, mi Isten akarata az életükkel, és segítsünk nekik meghallani Jézus hangját. Fedezzük be életüket imáinkkal, hogy legyen bölcsességük, rátermettségük, megfontoltságuk és megkülönböztetőképességük.

Azért előfordulhat, hogy jó szolgálatot teszünk, ha jelképesen is, de jól fenéken billentjük az elkötelezettséget nem vállalókat, különösen a mamahotelben, a papabankból élőket. Lehet ugyanis olyan egyedülálló, aki azért él még mindig magányosan, mert nem szívesen adja fel kényelemszeretetét. Körülményein nem hitből, hanem közönyösségből vagy tehetetlenségből nem hajlandó változtatni. Tompaság és bénultság jellemzi. Egyszerűen visszariad a változásoktól, szeretné megőrizni a status quót. Mintha meghosszabbította volna a kamaszkorát, vagy fél az elköteleződéstől, a kapcsolati hűségtől és a felelősségtől. Ezek a szinglik jellemzően akár heti húsz órát is eltöltenek a szolgálatban, miközben a munkahelyükön felelősségteljes munkát végeznek. A baráti tanácsok ilyenkor is sorjáznak: „Hiszen csak az Urat szolgálod, testvér, semmi gond!”, vagy „Krisztus majd kielégíti minden szükségedet!” Pedig ezek a szavak inkább a passzivitást táplálják, és még inkább akadályává válhatnak a lelki növekedésnek.

Arra viszont csakugyan mindenképpen törekedjünk, hogy a szinglik megértsék, már most áldások. Nem csak a bizonytalan és távoli jövőben válnak majd felbecsülhetetlen értékké valakinek, aki rájuk talál. Inkább hozzuk a tudomásukra bátran, mennyire hálásak vagyunk, hogy itt vannak a gyülekezetben, a munkahelyen vagy a személyes életünkben, és mi felfigyeltünk rájuk. Az embereknek szükségük van a fontosságuk és a biztonságuk megerősítésére, legyenek egyedülállók vagy házasok. Vágyunk rá, hogy értékesnek tartsanak önmagunkért, megbecsültségünk ne családi állapotunkhoz kötődjön. Azok, akik egyedül maradtak, végül úgy érzik, valamilyen formában kevesebbek, mint mások. A nekik szóló mondatok közül már így is túl sok emlékezteti őket arra, mi az, ami nekik nincs. Ösztönözzük testvéreinket Krisztusban azzal, hogy nem a kapcsolati státuszukra összpontosítunk, hanem sokkal inkább lássuk meg annak szépségét és csodáját, akivé Isten teremtette őket.

Ne próbálkozzunk azzal sem, hogy nemsokára te kerülsz sorra. Bár a szinglik egy része életében valamikor valóban párra talál, de ezt biztosan soha nem tudhatjuk, csak remélhetjük. Inkább csodálkozzunk rá velük az élet szépségére, amely benne van minden Isten által rendelt napban.

Ami az egyháznak a szingli életformához való hozzáállását illeti, valaki egyszer megjegyezte: „A legtöbb gyülekezeti tagnak fogalma sincs, mit jelent ma egyedülálló fiatal keresztyénként istenfélő életet élni Gomorában.” Sok, gyülekezeti közösségbe járó ifjú hölgyet és urat megvisel idővel a házasság iránti kielégítetlen vágy, és emiatt olyan kompromisszumokat kötnek, amelyeket eredetileg nem akartak. A kapcsolatok és a szexualitás megszállottjává vált társadalmunkban nagy a kísértés, hogy elengedjük a bibliai normákat, és átvegyük a körülöttünk levő kultúra felfogását, amely arra biztat, kövessük a szívünket.

A házasemberek üres poénkodásai sem ébresztenek reményt: „Csak élvezd a szingliségedet, amíg tart, mert ha egyszer megházasodsz, nem lesz időd magadra!” A másik csapda, amikor a közösségben azt éreztetik, „még nem érkeztél meg”. A házastársi viszonyt úgy mutatják be, mintha a hívő élet legmegszentelőbb tapasztalata lenne, amely nélkül nem lehetünk Isten képmásai és képesek a feltétel nélküli szeretetre.

A gyülekezetekben ritkán hallani tanítást a társ nélküli élet nehézségeiről vagy a párválasztás gyakorlati lépéseiről. Talán azért, mert mindenki érzékeli a feszültséget, és tart tőle, vékony jégre lép a téma felvetésével.

Bátorító lenne, ha az esküvő és a keresztelő mellett olyan életeseményeket is megünnepelnénk, amelyek más életszakaszokban lévő embereket is érintenek – érettségi, munkahelyi előléptetés, nyugdíjba vonulás és így tovább. Sok gyülekezet komatállal támogatja azokat a családokat, ahol újszülött érkezett, de ritkán fordul elő, hogy ugyanez megtörténjék a közösség függetlenjeivel, akik betegek vagy műtét után lábadoznak.

A jó gyülekezet családként szolgál az oda tartozó egyedülálló felnőttek számára. Ez a szoros szövetség pedig általában segíteni szokott az övéinek, hogy legyen elég lelkierejük szakítani olyan barátokkal vagy barátnőkkel, akik rossz házastársak lennének, de teret teremt az ismerkedésre. Tanácsokkal erősíti őket, hogy megszabadulhassanak az adósságoktól, és elkerüljék a terhes pénzügyi kötelezettségeket, amelyek az eljegyzést is hátráltathatják.

A kimondott szónak jelentősége van, ezért is fontos, mi hangzik el a szószékről vasárnaponként. Vajon a lelkész, amikor a gyülekezetének fontos kapcsolatairól beszél, csak a házastársakat és a gyermekeket említi, vagy esetleg utal a barátokra, a kollégiumi társakra is?

Egy lelki vezető mély bölcsességgel a következőt fogalmazta meg: „Nem ismerhetjük tévedhetetlenül Isten szándékait, hiszen kinyilatkoztatott akarata mellett, amelyet követnünk kell, létezik szuverén akarata is. Ez szintén be fog következni. Isten adhat természetes vágyat a házasságra, de szuverén Teremtőként dönthet úgy, hogy a Krisztust követő keresztyén házastárs iránti vágya meghiúsuljon egy ideig, vagy egész életén át egy nagyobb jó érdekében. És mi mindeközben tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van (Róm 8,28). Nem ismerhetjük Isten szuverén akaratát, de mindanynyiunkat arra hívott el, hogy hittel kövessük, amerre vezet, és ebbe beletartozik az istenfélő házastárs keresése is. Visszatérő kérdés, hogy mi a helyzet azzal a szinglivel, aki vágyik a házasságra, de úgy tűnik, nem történik semmi. Hogyan segíthet a gyülekezet? Kétségeik közt bátorítással, reményért való imádkozással. Féltő szeretettel, hogy elkerüljék a nem hozzájuk illő társat. Lelki tanítással, emlékeztetve őket, hogy Isten számontartja sorsukat, és bensőséges, őszinte kapcsolatra törekszik velük. Könnyeik nem hiábavalóak. Isten minden egyes gyermekét közelről ismeri, és úgy emlékszik a bánatunkra, mintha minden könnycseppünket összegyűjtené egy üvegbe. Végül megosztja majd velünk az örömét, amikor letöröl minden könnyet a szemükről.”