Hittem, azért szóltam

Hitvalló és hitvédő közéleti publikációi országszerte ismertek. A kötetbeli Köntös László-írások azonban nem a közéleti munkákat tartalmazzák, hanem a református teológia nagy kérdéseit taglalják, biblikus hűséggel, nagy teológiai és filozófiai mélységgel, ugyanakkor érthetően és mindenki számára világosan. Az itt összegyűjtött cikkek hetente jelentek meg a Reformátusok Lapja hasábjain a 2019–2020 közötti időszakban. Ezt a rovatát két évig vezette a szerző, így a teljes anyag olvasható a kötetben.

Köntös László maga is a Reformátusok Lapjának munkatársa volt, majd egy ideig az amerikai magyar reformátusok között szolgált, a kilencvenes évek elején hazatérve pedig a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeit igazgatja mind a mai napig. Igazgatói munkássága idején tudományos gyűjteményeink mindegyik ága külön területté fejlődött: a könyvtár, a levéltár és a múzeum. Mindjárt szolgálata kezdetén tudós munkatársakat vett fel, olyan történészeket és levéltárosokat, akik nemcsak országosan elismert tudományos folyóiratot hoztak létre, hanem a dunántúli reformátusság történetének forráskutatásokon alapuló, páratlan köteteit jelentették meg, ezeket a kutatásokat a nem egyházi történészek szakmai köreiben is magasan jegyzik. Köntös László igazgatásának ideje alatt megújult, korszerű épületbe költözött a levéltár, felújították a könyvraktárat, valamint az ótemplom és óparókia épületegyüttesében létrejött a Pannonia Reformata Múzeum, amely büszkeségünk, kirakatunk, szellemi és lelki találkozóhelyünk, hitbéli identitásunk és értékeink őrzője. Ez a múzeum nemcsak közösségi tereket és kávézót, valamint szabadtéri programlehetőségeket kínál, hanem két állandó és egy időszakos kiállítóteret is az ország egyik legszebb református templomának karzatán. A Hajlék az örökkévalóságban kiállítás szintén Köntös László koncepciója, amely nem időrendben, hanem Heidelbergi Káténk legfontosabb tételei mentén mutatja be – szintén Köntös László tömör hitvalló soraival – a dunántúli reformátusságot, élve a digitális világ adta lehetőségekkel; például minden gyülekezetről készült egy háromperces kisfilm, hogy csak a legfontosabbat említsem…

Köntös László két választási cikluson keresztül, 2009–2020 között szolgált a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzőjeként, közvetlen munkatársamként. Ebben az időszakban számos kreatív és szentlelkes ötlete építette az Isten országát a dunántúli reformátusság nagy családjában. Minden időnket a ránk bízott ügyre szántuk. Áldott időszak volt. Különösen emlékezetes közös szolgálatunk első ciklusa, 2009–2014 között, amikor a hivatali ügyek mellett számos új kezdeményezést indíthattunk be, fel sem tudom őket sorolni, de püspöki jelentéseimben mind olvashatók. Külön hangsúlyt helyeztünk a pasztorációra, a gyülekezeti és személyes találkozókra, a tőlünk eltávolodottak megszólítására. Sokat beszélgettünk a rohamléptekben változó világ megannyi kihívásáról, a keresztyénség, a reformátusság helyzetéről, a vidéki gyülekezeteink lehetőségeiről, miközben minden alapvető ereszték meglazult körülöttünk. A második ciklusban is hűséggel és lelkesen tettük a dolgunkat, de a vágtázó világban mintha egyre inkább az ügyek kezdtek volna irányítani bennünket, és ez mindkettőnknek nagyon fájt. Még jobban fáj azonban az, hogy az Úrtól kapott szabadsággal visszaélt a világ, megtagadta az Urat, az örök értékeket, minden a feje tetejére állt… Köntös László mindig bátran és határozottan szót emelt, amikor az egyházat és Krisztus ügyét bántották. Sokaknak emészthetetlenné lett ez a hitvalló és hitvédő hang, pedig őt mindig a féltő szeretet vezette.

Köntös László kezdettől, azaz 1997-től mind a mai napig nagy gonddal főszerkesztője a Dunántúli Református Lapnak, valamint 2009-től meginduló honlapunknak, illetve a 2021-ben indult megvanirva.hu felületnek; közéleti írásai pedig főként a közel tíz éven át működő Reposzt blogban olvashatók. Jelenleg a Dunántúli Kommunikációs Szolgálat igazgatója.

Munkásságának, tevékenységének, publikációinak sokaságára ki sem tudok térni. Munkabírása utolérhetetlen; soha nem panaszkodik, elhívottan, minden pátosz és hősködés nélkül szolgál, átlát minden kegyes és nem kegyes színészkedésen, ha kell, leleplez, de soha nem rombol, hanem mindig épít. Református keresztyénként dunántúlisága meghatározó.

Hadd emeljem ki teológiai látását, amely abban a korban hangsúlyozza a krisztusi megváltás fontosságát, a keresztyén reménység nélkülözhetetlenségét, amikor éppen ezt iktatja ki az e világban berendezkedni akaró keresztyénség a szolgálatából. Köntös László hangsúlyozza, hogy az igehirdetés az az eszközünk, benne Jézus Krisztus evangéliumával, amellyel „legitim” módon hathat az egyház, ha Isten Lelke könyörül komoly készülésben és imádságban átgondolt szavainkon. Nemrégiben megjelent, számomra is nagyon fontos írásával hadd összegezzem ezt a teológiai látást!

„Mi az ópium?

Most, hogy a világ újra megbolondult, felborult a rend, és soha nem látott intenzitással megjelent az igény egy ügyeletes megváltóra, szekuláris messiásra, valami új, lelkesítő eszmére, fel kell tennünk a kérdést: meddig megy még az utópiagyártás arról, hogy a világ egyszer csak mindenki számára boldog hellyé válik? Nem volt még elég? Úgy látszik, nem. Hiába minden történelmi tapasztalat, valahogy makacsul tartja magát az a minden alapot nélkülöző hit, hogy a holnap majd jobb lesz, hogy majd eljön a kor, amikor az ember történelmét nem az érdek, az önzés, az erő igazgatja. Ehelyett globális szinten mégis azt látjuk, hogy hiába minden valóban figyelemre méltó tudás, technológia, a viszonyok ugyan napról napra változhatnak, de a lényeg mindig ugyanaz: érdekvezérelt csoportok végtelen háborúja mozgatja a világot, amelyben mindenki a másiktól való fenyegetettség valós vagy hamis hite miatt saját maga túléléséért küzd. A létfenntartásért folytatott állandó küzdelmet értelemszerűen a nyers anyagi érdek mozgatja, amely érvényre juttatásának eszköze az erő. Mi más?

Amióta a világ világ, ez mindig is így volt, s hamis minden olyan állítás, amely az ember történetében valamiféle erkölcsi fejlődést lát. Az ember nem fejlődik, javíthatatlan, minthogy léthelyzete a világban állandó. Ezt onnan is lehet tudni, hogy ha több ezer éves történeteket olvasunk, megdöbbenéssel látjuk, hogy az emberi cselekvés mozgatórugói mindig ugyanazok. Ha nem így lenne, nem értenénk meg egy bibliai történetet vagy egy görög drámát. De nagyon is értjük. Kain és Ábel történetét ma sem kell magyarázni.

Éppen ezért különös, abszurd, sőt irracionális a nyugati modernitásnak az a fejleménye, hogy sorozatosan utópiákat gyárt a világ megjobbításáról, miközben a keresztény világképet, azt a világképet, amely egyszer s mindenkorra leszámol azzal a téveszmével, hogy az ember erkölcsileg meghaladhatja önmagát, ópiumnak ítélte. Nem a kereszténység az ópium, hanem az a csőlátó, korlátolt ateizmus, amely megfosztotta az embert attól a képességétől, hogy túllásson e világi létének szűkös határain, s hamis utópiákba rángatta bele. A keresztény világkép nemhogy nem ópium, hanem a lehető legradikálisabb szembenézés az ember világával, s annak a kimondása, hogy ez a világ menthetetlen, soha nem lesz az a hely, amelyről amúgy mindenki álmodik. Ópium sokkal inkább minden olyan utópia, amely ennek a világnak a megjavíthatóságában hisz. Ami persze nem azt jelenti, hogy ebben a világban ne jelenhetne meg a jó, hogy nem kellene mindenkinek a világ megjavítására törekednie, de látni kell, hogy a jó végleges és teljes uralmát semmiféle történelmi tapasztalat nem támasztja alá. Az ópium az a mítosz, amely azt akarja elhitetni, hogy a világ halad a jó kiteljesedése felé. Ez egész egyszerűen hamis tétel, amely csak arra jó, hogy elkerülje a szembenézést a valódi létkérdésekkel, a világ abszurditásával, s az embert egy hihetetlenül felszínes, kábító happy-kultúra karjaiba lökje. De ahogy Pilinszky mondja: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.” Ilyenkor, az emberi történelem rettenetének láttán az ópium hatása hirtelen elmúlik, hogy aztán a „haladás” új utópiái kapjanak lábra.

A keresztény világképpel az a baj, hogy igaz. Túlságosan is kijózanító, bűnbánatra és megtérésre hív, földhözragadtság helyett eszkatologikus távlatot nyit, szemben azzal az ópiummal, amelyet a mai szekuláris messianizmusok kínálni tudnak. Ezért kellett a teológiát kivezetni a racionális humán tudományok világából. Józanságával, realizmusával, könyörtelenül kritikus világlátásával túlságosan is útjában van a nagyipari ópiumgyártásnak.”

(Köntös László: „Hittem, azért szóltam” blog, 2023. január 12.)

Isten éltesse Köntös László főjegyző-igazgató urat, hála az Úrnak mindazért, amit az Úr rajta keresztül elvégzett és elvégez közöttünk!

A szerző a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke