„Az Úristen nekem mindig megmutatta a helyes utat, és rá is terelt arra, sokszor úgy, hogy »sorompót« csapott le előttem, hogy ne is tudjak a nem általa rendelt úton haladni. Ez, ha az adott esetben fájdalmasnak is tűnt, minden esetben javamat szolgálta és megtartó kegyelmét igazolja” – fogalmazza meg hitbeli tapasztalatát Láczai Szabó Tibor, aki gyermekkorától a budapesti Kálvin téri gyülekezet tagja, ötvenöt éve presbitere.
A család 1944-ben költözött el Pesterzsébetről, ahol házukat szétbombázták. A családot átmenetileg Zugor István, az akkori biai lelkész fogadta be a helyi parókiára. Ő Ravasz László püspök mellett dolgozott a Dunamelléki Egyházkerület püspöki hivatalában vagyonkezelőként. Láczai Szabó Tibor itt ismerkedett meg a biai öt papkisasszony közül a harmadikkal, Klárával is, aki kilenc év után felesége is lett, és akivel ötvennyolc éve élnek boldog házasságban. Pestre 1944 után tudtak visszaköltözni a Ráday utca 30-ba, a dunamelléki püspöki székház melletti házba.
A műegyetem elvégzése után az Erőműtervező Irodában, majd a minisztériumban dolgozott a villamosenergia-ipar területén. „A főnököm elnézte nekem, hogy nem lettem párttag, de ez a hivatali rangbeli előrehaladásomat korlátozta. Ám ez nem izgatott. Szerettem dolgozni, és sok feladatot bíztak rám” – emlékszik vissza Láczai Szabó Tibor, aki reaktor-szakmérnökként a paksi atomerőmű építésében résztvevő állami díjas csoport egyik tagja.
A Lónyay Utcai Református Gimnázium temploma mindig a Kálvin téri volt. Láczai Szabó Tibor emlékeiben még elevenen él az első tanévnyitó, és természetesen az is, amikor tizenhat évvel később, 1956-ban a gyülekezet presbitere lett. Abban az évben két huszonéves elöljárója is lett a gyülekezetnek: Ritoók Zsigmonddal, aki a Lónyayban évfolyamtársa is volt, ők voltak a legfiatalabb presbiterek.
Presbiteri szolgálata kezdetben annyiból állt, hogy vasárnaponként részt vett a presbiteri üléseken, gyülekezeti tagokat látogatott, és a Kálvin téri hagyományok szerint az istentisztelet után perselyezett. Ezt a szokást sokan nem értették. Egyik ismerősük meg is jegyezte feleségének: „Nem vagytok ti olyan szegények, hogy a templomajtóban kéregessen a férjed.” Láczai Szabó Tibor már több mint húsz éve a gyülekezet műszaki gondnoka. Intézte a világosítással, fűtésszereléssel, ablakcserével kapcsolatos ügyeket. Sőt, az egyházközség épületeit bérlőkkel is ő tartja a kapcsolatot. Mindig sok feladata volt, de a négyes metró építésével és a gyülekezeti ház átépítésével ezek a feladatok megsokszorozódtak. „Istennek hála, hogy ad erőt és türelmet, együtt szolgáló munkatársakat, lelkészeket és presbitereket, egyházfit ezek megoldásához” – mondja.
Láczai Szabó Tibornak határozott elképzelése van arról – és ezt életével meg is jeleníti –, hogy milyennek kell lennie egy presbiternek. „Legyen elhivatott, mély hitű ember, aki mindennap olvassa a Bibliát, de a gyülekezetben is megéli hitét” – hangsúlyozza, majd hozzáteszi: „A presbiteri szolgálathoz erő kell, azt pedig az Úristen adja, és ezért hálát kell adni. A jó presbiter nemcsak szóban reprezentálja, hanem tetteivel is segíti a gyülekezetét. A presbiteri tisztség ezzel járó megtiszteltetés.”
A Kálvin téri műszaki gondnok megjegyzi, hogy ő nem az első padban ül, hiszen náluk az a főgondnok helye. Ez szimbolikusan a több évtizedes presbiterségét is megjeleníti, hiszen mindig a háttérből próbált gondoskodni arról, hogy a lelki munkához meglegyenek a fizikai feltételek is, és a gyülekezeti tagok érezzék: tartozhatnak valahová. „A presbiteri szolgálatban folyamatosan segíteni kell a lelkipásztort, nemcsak az istentiszteletek rendjének fenntartásában – ez is nagyon fontos –, hanem a mindennapok ügyeiben is” – fogalmaz a nyugdíjas presbiter, aki azt is fontosnak tartja, hogy minden presbiternek meg kell keresnie a feladatát a gyülekezetében. Ő ahhoz kapott tehetséget, hogy le tudjon ülni iparosokkal, munkát szervezzen és irányítson, vagy éppen gazdasági ügyekkel foglalkozzon.
Láczai Szabó Tibor szívesen idézi a talentumok példázatát. Az igeszakaszhoz kapcsolódva felhívja rá a figyelmünket, hogy „az egyházban kis dolgokkal is lehet segíteni, és hogy mi a fontos, azt az Úristen dönti el”.
T. Németh László