A válaszomat a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletével kezdeném. A kérdés, mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? A felet: „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett. Engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről; sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia; azért engem Szentlelkével biztosít az örökélet felől, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek." „.... Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." Ez a református alapállás. Ez az én személyes hitvallásom is, amivel teljes szívvel tudok azonosulni. A Biblia, káté, imádság-ének, egyháztörténelem hozza elénk azt a négyes pillért, ami református egyházunk alapja, református önazonosságunk, és minden tevékenységünk alapja. Az első lépés ehhez lehetne hittankönyveink, teológiai jegyzeteink, és más hasonló kiadványaink egységesítése. Például egységes konfirmációs könyv létrehozása és egységes konfirmációs vizsgagyakorlat alkalmazása. Van, ahol a konfirmációra való felkészüléskor egy kátékérdést sem tanulnak meg a konfirmandusok, van, ahol nyolcvanat kell tudni. Van ahol a vizsga gyülekezet előtt történik, van ahol néhány presbiter előtt. Igen nagyok az aránytalanságok. Ugyanez vonatkozik a hittanoktatásra is.
Nagyobb egységre lenne szükség?
A gyülekezetekben szükség lenne egy jó átlag szintre, aminek teljesítését mindegyiktől el kellene várni. Nagyon egyenlőtlenek vagyunk, amit egy agrárhasonlattal tudok legjobban szemléltetni. Úgy festünk, mint egy nagy zöld mező, ahol sok a vakond és a vakondtúrás, amiből egyik nagy, másik kicsi, és egymástól különböző távolságra vannak. Pont ilyen rendezetlenek a gyülekezeteink is. Kicsik, nagyok és a parókiális jog jogán távolságtartóak. A cél, hogy egyforma magasságúakká váljunk lelkileg és a távolságok is csökkenjenek. Az egységesebb gyülekezeti élet egyik lelki terápiája a kiskörök erősítése lehet, ahol az egymástól 20-30 kilométerre levő gyülekezetek lelkészei találkozhatnának egymással havonta egy lelki program keretében, presbiterei presbiterképzésen kéthavonta, és az énekkarok szintén. Valamint ifitalálkozót is tarthatnának mondjuk kettőt egy évben és konfirmandus-találkozó is lenne legalább egy. Ahhoz hasonlóan valósulhatna ez meg, ahogy több helyen a presbiterképzés gyakorlatában már évek óta működik. Minden év végén előre leszögezzük, pontosan kidolgozzuk, hogy a következő esztendőben milyen összejöveteleink lesznek, mikor és hol a körökön belül. Szintén éves tervek szerint találkozhatnának, és ezeknek a találkozóknak a rendjét felügyelhetné, segítené egységesen, ahogy én hívom, egy ún. "szoftver püspök", akit a gyülekezetek választanának.
Új státuszt szeretne kialakítani az egyházvezetésben?
Jelenleg túl sokrétűek a püspökök feladatai. Annyi mindennel leterheltek, hogy a lelki irányításra alig-alig jut idejük. Agy- és szívkapacitásuk, fizikai erejük lefoglalt főleg a „hardver" ügyekre, személyzeti problémákra. Egyetemi tanárok, saját gyülekezetük van, és eközben a protokollnak is eleget tesznek, például új épületeket adnak át, emlékművet avatnak és a kerületek érdekeit képviselik, kormánnyal tárgyalnak. A vezetésben szükség lenne egy lelki igazgatóra, püspökre, aki ugyan független lenne a püspökségektől, de mégis velük dolgozna. Csak a zsinatnak lenne alárendelve. Ehhez hasonló pozíciót tölt be az evangélikusoknál Szeverényi János, a baptistáknál Papp János (mindketten a misszió vezetői egyházukban, Papp Jánost a napokban iktatták be a baptisták egyházelnöküknek — a szerk.) Ilyesfajta szereplőre lenne szükség nálunk is, olyanra, aki átlátja a református egyház misszióját, és irányítja is azt és csak a lelkiekkel foglalkozna. Azt szokták mondani, hogy az egyház olyan, mint a tanker, ha fordulni akar, ahhoz sok idő kell. De ez a testvér, mivel ismerné a részleteket, sokkal mozgékonyabbá tudná tenni az egyház hajóját.
Beszélt az egyház alapjairól, egységéről, az egyházvezetésről és gyülekezetekről. Mi az, amin még változtatna?
Lényeges dolog, a Krisztus test gyakorlatának, a szeretetközösségeknek a megerősítése. Az én és az Isten kapcsolata mellett a mi és az Isten, azaz a gyülekezet és Isten kapcsolata is odakerülhetne. Vagyis a Krisztus test működésére kellene több gondot fordítani. Református világunkban a közösség nem elég erős, egyre inkább rétegalkalmakat tartunk, a családiak, nagy családiak helyett. Az egész gyülekezet egy lelki család, akinek az életét kellene szerveznünk és a szeretetközösséget a valóságban gyakorolnunk, ami a mindennapi életre is kiterjed. Kisközösségeknél természetes a vasárnap délelőtt és délután megszentelése is. Ilyenkor nem a rétegek, hanem a krisztusi család van együtt. Együtt vannak az Ige mellett, az ifjúság énekivel, a diakóniai üzenetekkel a látogatók részéről, a hozzászólások lehetőségeivel. Van idő a Krisztus testben, ami egyébként nem igazán van. Ha valaki hozzászólna valamihez, tízszer meggondolja, hogy nem rabolja-e az időt, és ide illő–e a mondókája, meg benne van-e a napirendben? A presbiteri gyűléseken az „egyebeket" kellene az első helyre tenni, mert arra rendszerint nincs idő.
A lelkészfegyelem, az egyházfegyelem, egyáltalán a fegyelem terén is nagy gondok vannak. Ez a problémakör a prédikációk (némelyik kész nyomtatott, némelyik egy-két óra felkészülésen alapul) egyenlőtlenségében és a látogatási gyakorlatban is megjelenik. Az sem megengedhető, hogy nincs mindenhol minden héten istentisztelet. Legalább a prédikációknak mindenhova el kellene jutni, oda is, ahova a lelkipásztor nem ér el. Számos olyan szórványgyülekezet van, ahol csak havonta látnak lelkipásztort. Ezt a célt szolgálhatná egy református évkönyv kiadása, amit én a Bibliaolvasó kalauz kibővített változataként képzelek el. Napi igehelyekkel, vasárnapi prédikációvázlatokkal, szórványoknak kész elektronikus istentiszteletekkel, amit esetleg a laikus hívő testvér is felolvashatna, vagy közösségben képernyő előtt meghallgathatnának.
Egy másik, a lelkipásztorokat érintő és sürgősen megoldandó feladat a javadalmazásuk egységesítése. Sokuknak jogos egzisztenciális félelmeik vannak, ez már a teológus hallgatóknál is tapasztaljuk, amikor a Presbiteri Szövetség évenként meglátogatja őket. Biztosan nem Krisztus szerinti, hogy egyik gyülekezetben a lelkipásztor nem tudja felvenni a minimálbért - önhibáján kívül éhezik -, a másikban pedig annak többszörösét is megkeresik. Ezzel a problémával a négy kerületnek komolyan foglalkozni kellene.
Hangsúlyozta a rétegalkalmak és családi alkalmak arányát. Miért ennyire fontos ez?
Sajnos nagyon a rétegalkalmak felé mentünk el, pedig a rétegek elválasztanak egymástól. A református vasárnap délutánok a templomainkban nem léteznek. Nagyobb gyülekezeteknél előfordul, hogy két azonos korú nem ismeri egymást, mert nem egy réteghez tartozik. Az egyik énekkari tag, a másik ifibe jár. A lelki család, szűkebb és tágabb értelemben is, az Isten szerinti. A Biblia sok helyen ír erről, például Józsué könyvében, Kornélius háza, a Filippi börtönőr és családja „az én és az én házam népe", a teljes, Isten előtt élő család jelenti együtt a gyülekezetet. Ez is bizonyítja, szükség lenne rendszeresen olyan alkalmakra, amikor együtt lehet a gyülekezet szeretetvendégségben. De nem biztos, hogy több száz kilométer távolságra kell utazni egy családi hétre ehhez, történhet ez a falu focipályáján is. Nagyon áldottá tudnak válni ezek az együttlétek.
Említette a látogatások problémásságát is.
Ezt két oldalról lehet megközelíteni. Egyrészt a megyei egyházlátogató bizottság munkáját, a vizitációt kell nézni, a másikban pedig a lelkészlátogatás gyakorlatát. Amikor a vizitáció ellenőrzi a gyülekezetet - villamosmérnökként fogalmazva - elsősorban a hardverrel foglakozik, ahelyett hogy a lelki síkra helyezné a hangsúlyt. Összeállítottam egy olyan kérdéssort, ami a lelkieket, a szoftvereket tenné a középpontba, amitől a gyülekezet működik. Elképzelésem szerint meg kell nézni a lelkipásztorok prédikáció vázlatait az év összes vasárnapjára visszamenőleg és a látogatási naplójukat el kell kérni. A konfirmandusoknál ellenőrizni kell, hány kérdést tudnak a kátéból és hogy a Biblia, a káté, az ének és imádság, valamint az egyháztörténet négyes pillére vezeti-e a felkészülésüket. A presbiterekre vonatkozóan is lennének kérdések. Például látogatnak-e a lelkipásztorral közösen, egyáltalán megtanítja-e őket a lelkipásztor a látogatás módjára? A presbiterek részt vesznek képzésben, ezt regisztrálják-e? Van presbiteri Bibliaóra, és ott ki szolgál? Adakozási listájukat is meg kéne nézni. Tanulmányozni szükséges azt is, vajon a Kalauz szerint választják az igéket, ami minden más keresztyén gyülekezetnél egységes? Egy Igére dobbanna ettől egyházunk szíve. A perikópa rendszer bevezetése is a Kárpát-medence reformátusságának egységét szolgálná. Azt is vizsgálni szükséges, hogy a réteg alkalmak, vagy családi alkalmak határozzák-e meg a gyülekezet életét, és azt is, milyen a spiritualitás.
Ez alatt mit ért?
A spiritualitás alapja a kegyesség és annak gyakorlása: a személyes csendesség, a teljes vasárnap megszentelése, a családdal a templomban való imaközösség, a bizonyságtétel, az esti áhítat és a diakónia. A diakóniai lelkületnek, a rászorultak látogatásának, az adakozásnak nagyon erősen jelen kell lennie életünkben. Hiszen amikor az Úr Jézussal találkozunk, akkor feltehetően nem dogmatikai fejtegetéseket fog tőlünk kérdezni, hanem azt, hogy megláttuk-e a nyomorultakban őt és hogyan viszonyultunk hozzájuk.
Térjünk vissza a lelkészlátogatásra.
Egy lelkipásztor, akiknek mindegyikéért hálaadással vagyok, Isten elhívott szolgája, a gyülekezet lelki vezetője és operatív irányítója is. Hivatása és munkaterülete az igehirdetés, a látogatás és az ének, és ebből a háromból munkájának kulcsa az igehirdetés. Cseri Kálmán nagytiszteletű úr ezt úgy fogalmazta meg egyszer, hogy egy lelkész vagy az Isten beszédét mondja, vagy az Istenről beszél. Ha az Isten beszédét mondja, ami a helyes, ahhoz több lelkipásztor szerint tizennégy-tizenhat óra, vagyis két munkanapnyi készülés kell, ami alatt védeni kell őt az egyéb tevékenységektől. Mert ha egy református lelkipásztor nem tudós lelkipásztor és nem foglakozik mélyen a Bibliával, akkor egy idő után „megítéli" a környezete, a gyülekezete és a többi lelkipásztor is. A prédikációírásban, a Bibliában való elmélyülésben senki nem helyettesítheti. Az énekben, azok vezetésében viszont a kántor felválthatja, a látogatásnál pedig a presbiter tudna neki besegíteni. Gondoljunk bele, ha a látogatásoknak lenne rendje - megjegyzem, szükség is lenne rá -, elrendelnék, hogy egy lelkész heti három családot köteles meglátogatni. Ha egy családot átlag három főnek veszünk, az évi négyszázötven embert jelent. Most, hogy nincs rend, a lelkészek, bár beletartozik a kötelezettségükbe a látogatás, mégis azt mondhatja a vizitációnál, hogy sajnos az idén még egy családhoz sem jutottam el. Még egyszer mondom, ez nem az ő hibája, mert annyira elfoglalt közülük sok, hogy tényleg nem is juthatott hozzá. Éppen ezért meg kell tanítani a presbitereket a látogatás, a lelkigondozás tudományára. Tudom, hogy ehhez karizma is kell, de gyülekezetenként biztosan akadna két-három olyan presbiter, akinek meg lenne hozzá a készsége. Őket kiskörönként kellene képezni, amire van is mód a Presibter Szövetségen keresztül.
Hogyan lehetne tovább lépni?
Olyan füzetekre lenne szükség, amit látogatásnál lehetne használni, és otthagyni ajándékként. Például ezekben a kiadványokban lehet Bibliamagyarázat, ének, ima, elmélkedés. De az ilyenfajta misszióra még tanítani kell minket, mert ez a legfontosabb presbiteri szolgálat. Sajnos még az sem evidencia, hogy a lelkész Bibliával menjen látogatni. Pedig református ember Biblia nélkül nem református. Külön gondot kell fordítani a pedagógusok hitbéli képzésére is. Ezt a célt szolgálja, hogy a Presbiterképzés honlapján nem csak Biblia-, káté- és egyházismeret valamint konferencia szövegek találhatók, hanem olyan cikkek is, amiben tanárok, pedagógusok a saját szakmájukon keresztül tesznek hitükről tanúbizonyságot. Véleményem szerint a jövő attól függ, hogy a tanárok, oktatók lelkébe bele tudjuk-e szeretni Krisztust, vagy sem. Remek alkalom lett volna pl. a pedagógus nap arra, hogy összehívjuk a különböző iskolák tanárait egy közös ökumenikus szeretetvendégségre. Itt lehetne közösen főzni és a lelkészek, a hittantanárok a hittanosaikkal tarthatnának hálaadó műsort és megköszönnénk a pedagógusok fáradságos munkáját. Most – úgy érzem – kairosza van a pedagógus testületek, pedagógus lelkek evangelizációjának. Ezzel sokkal többet érnénk el, mint bármi mással. Fel kell hívni a gyülekezetek figyelmét arra, hogy meg lehet és meg kell vendégelni és a gyülekezeteinkbe beszeretni a falu tanítóit. Sajnos nincs a egyházunknak pedagógus missziója.
Azt mondja, hogy a fiatalok helyett a pedagógusokat kell utolérni, és rajtuk keresztül kell megfogni az ifjúságot is?
Nulladik lépés. Akinek nincs lelki anyja-apja, annak a pedagógus lehet az. És ez sajnos ma minimum a fél osztályt érinti. Ezt a tapasztalatom, mint Bibliaosztó gedeonita mondom. Az idő is rájuk fókuszál, hiszen többet vannak velük a mai tanulók, mint a saját szüleikkel. Amikor Raimo Manninen az Európai Gedeon Társaság elnöke eljött Magyarországra, azt mondta egy iskola igazgatójának, hogy ne higgye el a televíziónak, hogy a politikusok és a bankok a legfontosabbak a világon. "Mert nem ők, hanem Ön az, mert az a meghatározó, milyen lélekkel tanítja a diákjait. Ha őket Krisztus lelkületével oktatja, akkor maga beteljesítette a feladatát" – mondta, és ezt a szemléletet kell magunkévá tennünk nekünk is.
Mi a véleménye a bevezetendő kötelező hittan vagy etika oktatásról? Jó eszköze lehet ez a missziónak?
Ezek előkészítése terén Pató Pál-i lelkület jellemzi egyházunkat. Lelkipásztorainknak, presbitereinknek, református tanítóinknak el kellene olvasniuk a már kész etikakönyveket. De a jövőre induló kötelezően választható hit és erkölcstan vagy etika oktatáshoz tudni kell azt is, hogy százból nyolcvan magyar ember, aki nincs a templomokkal kapcsolatban nem ismeri, hogy gyermekeik mit fognak az egyes tárgyakban tanulni, ezért nem tudja, melyiket válassza. Nekünk hívő reformátusoknak feladat, hogy megismertessük látogatások, beszélgetések formájában, hogy miről is lesz szó ezeken az órákon, így megkönnyítve a választás terhét. Bátran mondjuk az Igével a választás lehetőségét Mózes ötödik könyvéből. Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod. Az élet választása Jézus választása, a halál választása az ördög választása. Ezt nekünk el kell mondanunk, ez a kötelességünk. Ha ránk nem is, de egy jó helyen jókor elmondott Igére odafigyelnek, így Isten eszközei lehetünk. Nem beszélve arról, hogy sokan nincsenek megkeresztelve, így lehetne növelni református népünk táborát. Ez is egy igazi szoftver püspöki feladat lenne. A mi bibliás, kátés hittanoktatásunk igazán versenyképes.
Ön többször beszélt még az előző népszámlálás kapcsán az úgy nevezett alvó reformátusokról, akik ugyan reformátusnak vallották magukat, de nem jelentek meg sehol a gyülekezet életében. Nyilván most is lesznek ilyen emberek. Őket hogyan lehetne tevékeny hívővé változtatni?
Először a református önazonosságunkat kell rendbe tenni. Tudatában kell lennünk annak, mi van a központban, mi a fontos számunkra. Miért a legjobb felezet a miénk, mit jelent az Ige egyházának lenni. Ha ez meglenne, akkor nem beszélnénk mellé sohasem. A mi alapunk nem lehet más, mint a Biblia, az Úr Jézus tanítása, az Ő váltsághalála. A nagyhét ellipszisének két fókusza a nagypéntek és a húsvét, meghalt és föltámadott. Központi kérdés, hogy a református világ meg tud-e tanulni Isten szerint, az Ige szerint beszélni, lelkeket menteni és szentül élni. A másikat magunknál különbnek tartani? Erre kéne a lelkipásztoroknak nagy gondot fordítaniuk, mert önazonosságunk alapjait lelkipásztorainktól kapjuk, ők teszik a szívünkbe Isten segítségével az Igét, ahogy szüleinkébe, nagyszüleinkbe is ők tették. És biztassanak, tanítsanak bennünket a misszióra, mert sajnos „bevarrt szájjú nép lettünk." Milyen tüzes lélekkel teszik ma ezt lelkipásztoraink, ez a kérdés?
Kováts Annamária, fotó: Sereg Krisztián