„Halld, Urunk, szózatunk, ha mi, semmiségek áldozunk tenéked!”

Balog Zoltán szerint Dani bácsinak lételeme a misszió, miközben lehet, hogy villanyszerelőként, vályogvetőként, szállodai portásként vagy pincérként volt kénytelen dolgozni. „Istennek legyen érte hála!” – hangsúlyozta a püspök, aki úgy véli, hogy éppen ez a szüntelen hála árad Dani bácsi személyiségéből. Hála azért, mert az Úr minduntalan bátorította és megerősítette abban, hogy kiváltság a legádázabb időben is Isten szolgájának lenni. D. Szabó Dániel életereje abban gyökerezik, hogy az az igazán jó, az az igazán kedves az Úrban, ha az ember terheket visel az életében, mások terheit – fogalmazott Balog Zoltán.

„Kedves Dani bácsi, te vagy az a szolgatársunk, akiből az Úr megbocsátó szeretete úgy árad, hogy még az is részese lesz a Lélek munkájának, aki még nem is hallott Isten szeretetéről […]. Hálásak vagyunk, hogy hallhatjuk történeteidet, imáidat, és részesülhetünk bölcsességed és hited kincseiből. […] Messzebb látsz, mélyebbre és magasabbra, mint kortársaid. Erre a lámpásra nagyon nagy szükségünk van nekünk, mert nélküle elveszünk a saját bűneinkkel folytatott küzdelmünkben és harcainkban. Dani bácsi, főtiszteletű úr, áldjon meg téged az Isten a Sionról kegyelmesen, ki teremtette az eget, a földet és mindeneket” – üzente levelében Balog Zoltán püspök.

– Kegyelem nélkül csak kárhozatot és halált érdemelnénk – kezdte beszédét Dani bácsi. Elmondta: nem élettörténetét akarja megosztani a hallgatósággal, hanem megtapasztalásait az Úrral való járása során. Istennek terve van a mi nemzetünk életével. Isten bennünket, a református egyházunkat is gyertyatartóba helyezte világítani. Azért, hogy fényt adjon azoknak, akik a házban vannak, mert a sötétség egyre inkább ránk borul, és amikor a sötétség ráborul az emberi világunkra, akkor látszanak a csillagok. Adja az Úr, hogy így legyen, mert meg akarja tartani a mi népünket, és használni akarja Európában, amikor az alapértékeink kérdőjeleződnek meg, nekünk világítani kell, olajjal és borral forgolódnunk a sebek bekötözésére azok között is, akiknek magatartása most még ellenséges. Az Úr nevében szeretni őket arra emlékeztet bennünket, hogy mikor még ellenségei voltunk, Krisztus akkor halt meg értünk – tette hozzá. – Az évtizedeket összegezve azt mondanám, hogy én egyszerű, nagyon átlagos képességeket kaptam az Úrtól, de megajándékozott kicsi lángokkal, látásokkal, amelyek elkötelezővé váltak számomra. Ezekben a folyamatokban mellém állította mind szüleimet, a keresztszüleimet, Benke József lelkipásztort, mind testvéreimet és sógoraimat is, akik meghatározókká váltak a dolgok megvalósulásában. A vendéglátói világ is küzdelmekkel járó, de missziói területté vált, és az ottani közösségekre is hálával és szeretettel emlékezem. Ahányszor csak étterembe lépek valahol – többnyire hivatalból –, őértük is hálát adok Istennek – mondta el.

Dani bácsi előadása a presbiteri szövetség örökségéről, az Úr benne és általa véghezvitt munkájáról nem tudta lefedni és teljességgel visszaadni a kilencven év megélését, ezért a Református.hu portálak adott interjúban bontotta ki életének főbb bizonyságtételeit.

Milyen családba született, és hogyan élte meg a második világháború éveit?

Édesapám igazán missziói lelkületű lelkész volt, és a szociális érzékenysége még Angliában is tovább erősödött. Édesanyám pedig háborús árvaként diakonisszák között nőtt fel, és ebben a munkában is szolgált. Kisgyermekként kóros vérzékenységem volt, hetente kaptam vért apámtól, és ez tartott életben. A családot és a szüleimet nagyon megviselték ezek a nehéz évek. Hittel jártunk szüleimmel az orvosokhoz, de ebben elfáradva az Úr elé vittek imádságban, hogy akkor tartson meg, ha neki engedve szolgálatába tudok állni. Szüleim imádsága erősített meg, később ennek reménységében szolgálhattam a nehéz években. A világháború elején még a református gimnáziumba, elit iskolába jártam, és egyik napról a másikra jött a német megszállás, a főhadiszállás édesapám irodájába vette be magát, mit sem tudva arról, hogy őket csak egy ajtó választotta el a menekültektől, száműzöttektől, bujdosóktól, akasztófa alól és börtönből kilopottaktól. Egész fiatalon az ő ellátásukban segítettem a szüleim mentő szolgálatát.

Hogyan hívta el Isten a főállású szolgálatba?

Ébredési légkörben nőttem fel, édesapám Szikszai Béni bácsi és Czakó Jenő munkatársa volt a CE Bethánia Szövetségben. Találkoztam Stuart Jakabbal, az evangélista focistával és Molnár Mária misszionárius felkészítőjével is, akik mind megfordultak az otthonunkban. Istenhitem és életem a szüleimtől kaptam szó szerint is, vérátömlesztéssel. Mégis tizenöt éves voltam, amikor személyesen döntöttem az Úr mellett, és azóta is szeretem az Urat és vágynék engedelmeskedni neki. Uram, csak a lelkiismeretem szabadságát őrizd meg – kértem az üldözések alkalmával, a megtorlások idején, majd a sikertelen beszervezések közepette. Kamaszkorom óta sosem volt nyári vakációm, hanem a nyarat munkával töltöttem, hol kőművesként, hol a gyárban, hol a kőbányában, hol később villanyszerelőként vagy a mezőgazdaságban. Érettségi után az orvosi pályára készültem, de lelkészgyerekként eltanácsoltak. „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását” – szól A példabeszédek könyvének Igéje. Engem akkor a teológia felé irányított. Attól kezdve már a radikális istenkövetés lett az alap, és egy hűséges maggal egymást bátorítva mentünk a politikai ellenszélben is Berényi József lelkipásztor, Fekete Péter és Kovács Tibor közösségében is, akik meghatározók lettek számunkra.

Sosem nősült meg. Hogyan élte meg az egyedülállóságot?

Hisz nagycsaládban élek most is! Öt testvérem számtalan gyermeke és megszámlálhatatlan unokája vesz körül. Mindeddig annyi munkájába hívott el az Úr, hogy valahogy sosem jutott erre idő. Nősülendő koromban Erdélybe jártunk sokat, és húsz éven át csempésztük az evangéliumot. Szolgáltunk, amivel csak tudtunk. Aztán újabb és újabb tennivalókat kaptam az Úrtól, sokfelé utaztam Kárpátaljától Hollandiáig, Ázsiától Amerikáig, és csak évekkel később ébresztett rá az Isten, hogy milyen nagyszerű, hogy szabad vagyok. A függetlenség szabadságát kaptam ajándékba az Úrtól. Kiváltság lehet így minden munkám, mert nem megélhetésért dolgoztam, hanem csak rábíztam magam az Úrra. Nem terhelt a családi élet feladata és súlya a szolgálatban, de nem hagyott azért egyedül, mert adott száz másik testvért és szeretetteljes kapcsolatokat, gyermekeket, nő- és férfitestvéreket a világ minden táján.

Volt-e olyan vezérige, amely mindvégig elkísérte, bátorította, amely a csüggedésben erőt adott?

„Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt” – olvassuk A prédikátor könyvében. Általában olyan dolgot kért tőlem az Úr, ami sokszor emberileg leheltelen volt, de neki nincs lehetetlen, így arra bíztatott, hogy tegyem meg, amire hív, a többit pedig bízzam rá. Ha a víz felszínére dobom a kenyeret, az szétázik és megeszik a halak, nem találom meg többé, de Isten nagyobb, mint a mi szívünk, ezért neki semmi sem lehetetlen. Az Isten útja olyan, mint a perzsaszőnyeg. Sokszor csak épp egy szálat látunk belőle, a kép csak később áll össze. Így volt akkor is, amikor hitbeli állásfoglalásomért kitettek a teológiáról és vályogot kellett vetnem, majd villanyszerelő lettem, végül a szállodai portáról hívtak el a Zsinati Hivatalba, és alapíthattunk határokon belül és kívül iskolákat és református egyetemet is. Ezt a gyermeki hitemet ajándékba kaptam, és mindig megáldotta az Úr az életemben.

Hol volt szolgálatának a központi helye, hisz oly sok helyen dolgozott a nagyvilágban?

Miskolcon az egyházkerületi székházban, ahol Mészáros István püspök mindent befedezett. Itt a nemzetközi önkéntes munkacsapatom mindenre kész volt, és itt Domokosné Hajnalka szívvel-lélekkel és intelligenciájával támogatta titkárként szolgálatunkat és szándékainkat. Teljes alázatra és csodálkozásra késztet az, hogy egyszerű embereként nagy ügyekben használt az Úr.

A kilencven év alatt megélt több fegyveres konfliktust. Mit tanácsol nekünk a mostani orosz–ukrán háború kapcsán?

Fontos tudni azt, hogy az ungvári és munkácsi protestáns gyülekezetek ma is, a háború alatt is százával növekednek létszámban megtérőkkel. Ukrajnában ezerháromszáz protestáns gyülekezet nyitott szívvel keresi az Úr akaratát és várja a Lélek vezetését. Mindazon közösségek, akik nyitottak maradtak, emberhalászokká lettek. Az ukrán nép közel egyharmada protestáns, és ezekben a sötét időkben vágynak a világosságra. Mint említettem, már gyertyatartóba tett bennünket az Úr, nekünk, magyar hívőknek, reformátusoknak a háború utáni időkre is készülni kell a diakóniában és a bizonyságtételben. Mert akárhogy végződik is, ez a konfliktus pusztulást hagy maga után. Rengeteg lesz a nyomorult, az árva, az éhező, a gyászoló, a vigasztalására és gondozásra váró. Szükségben lesznek testileg és lelkileg. Ott kell majd lenni, jelen kell majd lenni, és bort, de főleg olajat kell önteni a sebekre. Ott kell majd lenni, hogy imádkozó református magyarokkal találkozhassanak, és így legyünk Krisztus jó illata és követei. Ha lehetőségünk lesz megbocsátani, ott meg kell bocsátani, ahol otthontalanság lesz, ott otthont kell adni, ahol éhezés lesz, ott kenyeret kell adni.

A lelkipásztori hivatás éve van. Mit üzenne a most szolgálatba álló lelkészeknek?

Sose felejtsük el a zsidó–keresztyén gyökereinket! Álljunk ki az Isten ügye, az evangélium üzenete mellett minden körülmény és ellenszél ellenére! Isten üdvterve a világi birodalmakon és hatalmakon átível. Legyen ilyen mennyei látásunk, hogy ne a láthatókra, hanem a láthatatlanra nézzünk! Élő történelmi egyház vagyunk, amelyben Isten történelmi jelenlétét ezer éve tapasztaljuk, ahogy Isten bűnbánatra vezetve ébredéseket adott. Gyertyatartóba állított népe vagyunk. Ne gondoljunk többet magunkról, de kevesebbet se, legyünk alázatosak, de gazdag hittel élők, akik nem önmagunkban, hanem a hatalmas Istenünkben bíznak! Tanulni kell a szolgálatot, de tanulni kell az elengedést is az Úrért. Szabad egzisztenciát veszíteni az Úrért, mert akkor ezek a veszteségek az Úrnál áldássá válnak. Vigyázzunk, sose maradjunk a vétek útján, ezért ne legyünk mentesek a bűnbánattól és a bűnvallástól a közösségeinkben! Ne adjunk az Igéhez és ne vegyünk el belőle, de ami benne van, azt töltsük be! Az Úr fog vezetni, nem kell nekünk könyökölni, de félszegen sem lemaradni. Legyen bizalmunk az Úrban, váljunk alázatossá az akarata iránt és igyekezzünk bátrak lenni, a küldetésébe beállni! Akkor tudjuk majd, hogy mikor kell inteni és vigasztalni, nem fordítva meg a sorrendet. Borral és olajjal vigasztaljunk, hogy gyógyító közeg legyünk az emberek között!