Az egyház időszerű és hiteles bizonyságtételének kérdése nem új keletű. A protestáns egyházakat tulajdonképpen a reformáció korától fogva foglalkoztatja a kérdés. Jellemző a történetükre, hogy mindenkor igyekeztek tudatosan hozzájárulni a szellemi orientációhoz, a szituációból adódó kérdéseket az evangélium üzenetéből következő válaszokkal összekapcsolni. Több-kevesebb sikerrel. De vajon mit vár el a 21. század a keresztyénségtől és miben szeretnének a 21. század protestánsai részt vállalni? Mit és hogyan hirdessen az egyház? Őrizze meg évszázados tradícióit, vagy alkalmazkodjon az adott profán feltételekhez, lehetőségekhez, illetve elvárásokhoz és igényekhez úgy megjelenésében, mint szolgálatában? Ez a kérdés ma ismét nehéz feltételek között keresi a megoldást.
A téma az európai protestánsok számos olyan törekvésében visszaköszön, amelyben akár a konkrét helyen és időben, egy adott egyháztest ekkléziológiai útkeresése, akár egy nagyobb ökumenikus szervezetnek az egyház természetéről és küldetéséről szóló közös nyilatkozat-tervezete kapott lényegi szerepet. Az Európai Protestáns Egyházak Közösségének legújabb dokumentuma – Ecclesia Semper Reformanda – a protestáns egyház 21. századi egyházi reformáció alapjait és lehetőségeit vizsgálja. A megújulás szükségszerűségét bizonyítva, megállapítja, hogy az útkeresés tulajdonképpen kettős indíttatású kell, hogy legyen: belső – az egyháznak, Istennek a Szentírásban kijelentett akaratához való folyamatos igazodása, önvizsgálata; valamint külső – a 21. századi megváltozott körülmények között való hiteles bizonyságtétel vágya. Az egyházi élet minden területén érvényesülő megújulási törekvéseknek tehát egyszerre kell tekintettel lenni a bibliai kijelentésre és a kontextuális valóságra.
Komoly kihívások
A mai ekkléziológiai útkeresések többsége kifejezetten probléma orientált: a külső tényezőknek, követelményeknek vagy belső szükségleteknek való megfelelni akarásból és kényszerűségből táplálkozik, semmint önvizsgálatból vagy a reformáció ad fontem felismeréséből és törekvéséből. Adott kérdésre, problémára kerestetik válasz és megoldás. Különösen is érvényes ez az európai társadalom protestáns egyházaira. Komoly kihívást jelent ugyanis például, hogy a hitüket gyakorló, templomba járó egyháztagok száma általánosan és folyamatosan csökken – a Németországi Protestáns Egyház statisztikái szerint, amennyiben az elmúlt években tapasztalt lemorzsolódás folytatódik 2030-ra tagjainak egyharmadát fogja elveszíteni –, de a szekularizált kultúra, a maga látszólag pluralista, de ugyanakkor totalitárius, monolitikus rendszereivel, a globalizáció civilizációs határokat elmosó, kultúrák, vallások egymásra hatását generáló szele szintén határozott döntés elé állítja az egyházakat. Norvégiában a kulturális és etnikai sokszínűség a gyülekezeti élet hétköznapi valósága, Olaszországban pedig a Waldens egyház tagjai között folyamatosan többségbe kerülő bevándorlók állítják új kérdések elé a helyi gyülekezeteket.
Az Ecclesia Semper Reformanda, az Európai Protestáns Egyházak Közösségének legújabb dokumentuma az egyházi élet tartalmi és szervezeti megújulásának alapjait és lehetőségeit vizsgálja. Az Európai Protestáns Egyházak Közösségének 92 tagegyháza közül 25 egyház, összesen 35 fiatal delegáltja vett részt a munkában. A közös munka 2009 októberében kezdődött, az azóta eltelt időben a részkérdéseket tanulmányozó csoportok külön-külön dolgozták fel a különböző kontextusok társadalmi folyamatait és ekkléziológiai konzekvenciáit vizsgáló egyházi állásfoglalásokat. A dokumentum a tagegyházakhoz véleményezése után további átdolgozással a szervezet 2012-es firenzei nagygyűlésén kerülhet elfogadásra.
De nehezíti a válaszkeresést az a tény is, hogy a felgyorsult társadalmi változások következtében az európai társadalmon belüli csoportok igényei is igen eltérőek, enyhe túlzással azt is mondhatnánk, hogy a vidéki és a városi népesség értékrendje egyre jobban eltávolodik egymástól. Az állam-egyház kapcsolatának alakulása az elmúlt 20 évben kettős helyzetet teremtett Európában: míg a korábban államegyházként működő protestánsok napjainkban az önszerveződés és önfenntartás, a vallási analfabetizmus és hitoktatás nehézségeivel küzdenek – különösen a skandináv országokban –, addig Kelet-Európában a politikai fordulat és az univerzalisztikus (nyugati) kultúra „globális" elterjedés egy sajátos elbizonytalanodást és tétovaságot váltott ki az egyházakból. A megváltozott körülmények pedig Európa szerte ugyanazt az eredményt hozzák: a keresztyén egyházak folyamatosan veszítenek közéleti jelentőségükből, hiszen egy világnézetileg semleges állam saját filozófiájából következően már csupán úgy tekint az egyházra, mint egy, az állampolgárok szabad akaratából létrejött egyesületre, amely nem igényelhet magának különleges jogi és anyagi elbírálást.
Összevont református és evangélikus gyülekezetek
Mindezek mellett a kifejezetten belső, az egyházi élettel összefüggő új problémák is kihívást jelentenek. Németországban például az istentiszteletek látogatottsága folyamatosan csökken – egyes felmérések szerint az egyház „kánaáni" vagy kultikus nyelvét egyre kevesebben értik – ami szorosan összefügg azzal, hogy az egyház maga is szekularizálódott és kezdi elveszíteni prófétai hangját a társadalomban. Szintén Németországban a rajnai és a westfáliai tartományi egyházak a negatív demográfiai és gazdasági mutatók következtében küldetésük újrafogalmazása és új missziói egyházképük kialakítása során komoly szervezeti és tartalmi változtatásokat hajtottak végre. Hasonlóképpen cselekedtek a franciaországi protestánsok, ahol a fennmaradás céljából evangélikus és református gyülekezetek összevonására került sor. Ez nemcsak a lelkipásztorok számára teremtett új helyzetet, hanem a gyülekezet tagjainak is önértelmezési és hitvallási kérdéseket vetett fel, a megváltozott körülmények között ugyanis már nem tudtak azonosulni egyházuk tanításával és ezért rendszeresen elmaradnak tőle. Szemléletes ábrán összegzi a dokumentum ezeket a külső és belső problémákat:
Nagyításhoz kattintson a képre
Felmerül a kérdés: mit jelentenek mindezek a kényszerű megoldások a keresztyénségre, közelebbről is a protestantizmusra nézve? És mi az, amit kínálni tudunk ma egy politikai, gazdasági, kulturális, vallási tekintetben pluralista közegben élő keresztyén világpolgár számára, akinek életét a legkülönbözőbb érdekek, hitek és álhitek hálózzák be? Egy 16. századi kultúrát és annak érdekeit, tanításait megőrző egyház a reformáció egyháza, vagy képes ebben a mai helyzetben alternatívát, de minimum a szükséges orientációt nyújtani az önmagát és közösségét kereső ember számára?
Az Ecclesia Semper Reformanda dokumentum az útkeresés és megújulni akarás különböző területeit illusztrálja: a szervezeti síkon és az istentiszteleti/liturgiai vonalon zajló kísérleteket. Az előbbi különösen a Nyugat-európai egyházakra jellemző, ahol nemcsak strukturális változásokra van példa – gyülekezetek kooperációja vagy összevonása, centralizálása és specializációja –, hanem a laikusoknak az egyház megjelenésével és küldetésével összefüggő párbeszédben való konstruktív részvételére is. Ennek érdekében a svájci és német gyülekezetek a munkacsoportok szervezése mellett laikus képzéseket tartanak. A liturgiai reformokra tekintve azt láthatjuk, hogy a tradicionális istentiszteleti alkalmak mellett a legtöbb egyház az új vallásos érdeklődés felé új formákat kínál.
Több gyülekezetben új énekeskönyvek kerülnek használatba, a hagyományos liturgiai elemek mellett újak jelennek meg lehetőséget adva a különböző profiloknak megfelelően való használatra, de egyre gyakoribbak a kifejezetten adott társadalmi réteget megszólító alkalmak szervezése is. A laikusok aktivizálása az istentiszteleteken szintén egyetemes kérdés, legfentebb a szolgálatuk területe és mértéke eltérő, hiszen míg némely Kelet-európai egyháztestben alig vállal(hat)nak szerepet, egyes németországi tartományi egyházakban a más képzési úton a lelkészi hivatásra képesítettek egyenjogúsága is elismerést nyer. Vitán felül áll viszont, hogy a laikusok megszólítása, képzése és bevonása a legkülönbözőbb szolgálatokba egybecseng az egyházak megújulni és fennmaradni akarásának gondolatával.
Aktuális és autentikus bizonyságtétel
A megújulási folyamatban elengedhetetlen kérdés: vajon az egyház maga hogyan változik, formálódik a küldetés és misszió hatékony szolgálatában? Merthogy a belső, önvizsgálatból és önértékelésből kiinduló megújulási vágy legalább olyan fontos, mint az adott problémára való konkrét és hatékony megoldás. Előfordulhat ugyanis, hogy a „látható egyház" működése, egyik-másik funkciója ütközik az elvárt szereppel. Az emberek végessége és bűnössége miatt szinte mindig feszültség van a látható és a láthatatlan egyház között. Ennek tudomásul vétele és a látható egyház hiányosságainak nem letagadása, hanem gyógyítása és kezelése, megújítása és reformációja a legkevésbé sem egyházellenes!
Az európai protestáns egyházak párbeszédjéből született dokumentum éppen ebben kíván megerősíteni, hogy tudniillik a teológiai vízióval összefüggő és a probléma orientált útkeresést együtt kell látni és láttatni. A megújulásnak, mint Isten megtérésre és újjászületésre hívogató üzenetként való értelmezése legalább olyan fontos az időszerű és hiteles szolgálathoz, mint az adott helyen is időben való kritikus szolidaritás-vállalás és Isten bennünket megigazító kegyelmének, és igazságának a kiteljesedéséért folytatott küzdelem. Az egyszerre aktuális és autentikus bizonyságtétel az egyház természetének és a világban való küldetésének Krisztusi értelmezését és együtt járását feltételezi.
A feladat természetesen ökumenikus kihívást és meghívást jelent nemcsak a protestáns egyházak, de minden keresztyén egyház számára, hogy „a kölcsönös másság közösségében együttesen legyenek az egy igazi, egyetemes és apostoli anyaszentegyház." (Eberhard Jüngel: Az evangélium és Európa Protestáns Egyházai (Keresztyén felelősség Európáért evangéliumi szempontból). Eközben maga az egyház is szükségszerű változáson mehet át, a reformáció örökségét folytatva alkalma nyílik arra, hogy átgondolja feladatát, struktúráját, küldetését és misszióját saját korában, nem feledve azt, hogy ebben a szolgálatban és formálódásban is kinek tartozik végső elszámolással.
Iszlai Endre