A lelkipásztori hivatás éve ráirányította a figyelmet a lelkészi pálya összetettségére, kihívásaira. A szolgálatról szóló diskurzus közepette azonban gyakran megfeledkezünk az őszinteségről, amelyre az érintetteknek is óriási szüksége van. Kocsev Miklóssal, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának leköszönő dékánjával beszélgettünk a hitelesség szerepéről és a személyes kapcsolódásra való alapvető igényről.
A Somogyi Református Egyházmegye lelkésztalálkozóján Hivatásról – őszintén címmel tartott előadást. Miért volt szükség arra, hogy már a címben is feltüntesse: „őszintén”?
Az újságcikkekben, híradásokban mindig igyekszünk a szebbik oldalunkat megmutatni, így sokszor nem derül ki, hányadán is állunk a lelkipásztori hivatással. Nem szerettem volna, hogy a találkozó a magamutogatásról szóljon, de azt sem, hogy önmarcangoló, lelki értelemben vett lemeztelenítéssé váljon. Azt szerettem volna elérni, hogy valóban őszintén tudjunk beszélni arról, pillanatnyilag milyen a viszonyunk a hivatásunkkal, amelynek van hitbéli, egzisztenciális, kapcsolati és hitelességi oldala is. Ezt a tulajdonképpeni lelkinapot annak szenteltük, hogy egymást jobban megismerjük, a kollégák őszintén találkozzanak, és megosszák egymással bajaikat, örömeiket. Ezt szerintem sikerült is kivitelezni, egészen meglepődtek a lelkészek, amikor megtudták, mi történik az egyházmegye különböző szegleteiben, milyen problémákkal küzdenek adott esetben a társaik.
Egymás megismerését szakmai vagy személyes szinten kell érteni? Az volt a cél, hogy egymás munkáját, szakmai helyzetét ismerjék meg az egybegyűltek, vagy a személyes kapcsolat építésére fektették a hangsúlyt?
Elsősorban az emberi kapcsolatok építése volt a szándék. Amikor hivatalosan találkoznak a lelkészek egy egyházmegyei értekezleten, akkor a személyes, magánéleti helyzetek, nehézségek nem feltétlenül kerülnek elő. Nyilván sokan ápolnak baráti kapcsolatot az egyházmegyén belül, ők tudnak egymásról, de előfordul, hogy többeknek sejtése sincs arról, hogy a másik milyen problémákkal vagy örömökkel éli meg a mindennapjait. Arra fókuszáltunk, hogy az embert ismerjük meg a hivatása mögött. A szakmai oldalt látjuk: kinél hogyan szépül az udvar, a parókia, a templom, ki milyen támogatásokat kapott, de azt, hogy a lelkész miként éli meg mindezt, az nem nyilvánvaló.
Kocsev Miklós 1981-ben szerzett református lelkészi oklevelet Budapesten, egy év múlva pedig Hollandiában, református teológus szakon diplomázott (GKN Kampen THHK). Többek között Dégen, Nagyatádon és Balatonszárszón szolgált református lelkészként, utóbbi településen húsz éven át. 2014-ben kontextuális lelkigondozói diplomát is szerzett hollandiai tanulmányútján, valamint rengeteget tett a holland–magyar református kapcsolatok épüléséért. Doktori disszertációja Ezredvégi színek. Impulzusok a holland református gyakorlati teológiából címmel hiánypótló műként jelent meg 2006-ban. Oktatói pályájának fontos mérföldköve volt Pápa és Komárom. 2001-től a Pápai Református Teológiai Akadémia tanszék- majd intézetvezetőjeként tevékenykedett, ezt követően, 2009-től szintén tanszékvezetőként dolgozott a Selye János Egyetem Református Teológia Fakultásának Gyakorlati Teológiai Tanszékén. 2014 óta tanszékvezető egyetemi tanár a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Hittudományi Karának Gyakorlati Teológia Tanszékén, 2017 óta pedig a kar dékánja. Posztjáról idén köszönt le.
Milyen módszerekkel érte el, hogy kialakuljon az a bizalmi légkör, amely segített abban, hogy a résztvevők megosszák a történeteiket?
A Somogyi Református Egyházmegyében voltam lelkész annak idején, bár most már tizennégy éve nem vagyok gyakorló gyülekezeti lelkipásztor, de nyilván sok embert ismertem, a jelenlévők kétharmadával volt már kapcsolatom. Első körben csoportokat hoztunk létre az alapján, hogy ki mennyi ideje szolgál az egyházmegyében, illetve lelkészként. Három csoport jött így létre, akik legfeljebb tíz éve, akik maximum húsz éve, illetve akik több mint húsz éve vannak a pályán vagy az egyházmegyében. Tehát korosztályokra, de inkább lelkészi életpályaszakaszokra osztottuk be a társaságot, a tíz évnél rövidebb ideje szolgálók, a „fiatalok” voltak a legkevesebben, a derékhad, a legfeljebb húsz éve pályán lévők lett a legnépesebb csoport. Ilyen beosztásban kezdtek el beszélgetni arról, hogy hol tartanak most, hogyan állnak az Istenbe vetett hittel, vannak-e kérdéseik a Mindenhatóhoz, mi az, amit el szeretnének érni, illetve mit mondanának annak, aki a lelkészi hivatást szeretné választani. Ezt követően pedig tartottam egy rövid előadást.
Milyen témát vitt a hallgatóság elé?
Kifejtettem, hogy amennyiben őszinték vagyunk, hitelesek is vagyunk. Ha őszinte lelkészként, őszinte munkatársként, kollégákként állunk egymás mellett, és szívből képviseljük azt, amit képviselünk, akkor vagyunk hiteles emberek. A hitelességhez hozzátartozik az is, hogy ha nem tudom képviselni az Isten ügyét, akkor jobb, ha kiszállok a történetből. Egy kollégám mondta régen, hogy nem lehet könnyű megélhetési lelkésznek lenni, mert nem érzed magad otthon a pályán, csak azért vagy ott, mert „kapálni nem bírok, koldulni szégyellek” (Lk 16,3), ahogy a Bibliában olvashatjuk. Erre igazából senkinek sincs szüksége, se annak, aki ezt eljátssza, bár lehet, hogy szereti a teatralitást, se annak, aki ezzel a játékkal, színdarabbal találkozik. Fontos felismerni, hogy a hitelességet nem a hivatal adja nekünk, hanem mi adunk hitelt a munkánkkal, az életünkkel a hivatalnak. Nem az tart meg bennünket, hogy nagytiszteletűnek vagy tiszteletesnek szólítanak, nem a palást ad nekünk méltóságot, hanem ahogy élünk, ahogy jelen vagyunk az emberek között, ahogy elmondjuk a vasárnapi prédikációt, ahogy az iskolában, a lelkigondozói területen szolgálunk, annak a hitelessége ad méltóságot a lelkipásztori hivatásnak. Korábban kicsit fordítva ültünk a lovon, azt hittük, hogy azért, mert lelkészek vagyunk, amit mondunk, az feltétlenül úgy is van. Azt gondolom, hogy ha az emberek hitelesnek ítélnek minket, akkor általunk azt is elfogadják, amit képviselünk, és megadják a tiszteletet.
Hogyan épül fel a hitelesség, miként válhat valaki hitelessé?
Ahhoz, hogy hiteles tudjak lenni, szükséges, hogy számomra hiteles legyen a Szentírás üzenete. Ne legyen kérdőjel bennem afelől, hogy igaz-e az, amit a Szentírásban olvasok, mert különben nem tudom hitelesen képviselni az Istent. Lehet a hozzáállásunk egyébként konzervatív, középutas vagy liberális, a legfontosabb, hogy összefüggően, egységében elfogadjuk azt, amit a Szentírás üzen. Ha nem fogadom el a Szentírást egészében, akkor kihagyok történeteket, és csak a nekem tetsző részleteket emelem ki, míg a gyülekezet tagjainak lehet, hogy másra is szüksége lenne. A személy hitelességéről már beszéltem, ami a lelkész magánéletét, közösségben való jelenlétét érinti. Ezen felül a szervezet hitelessége sem elhanyagolható. Amit egy lelkész képvisel és tesz, az a Magyarországi Református Egyház hitelessége az emberek szemében, de érdemes feltenni a kérdést fordítva is: vajon mit gondolnak az emberek, amikor meghallják, hogy református egyház. Egyre hangsúlyosabb kérdés az is, hogy hitelesen tudjuk-e képviselni a saját egyházunk véleményét. Olyan új kérdések kerülnek elő, amelyek nem fognak vízumot kérni, hogy bejöhessenek Magyarországra, a református egyház kereteibe is belépnek, és mint burjánzó sejtek el fognak terjedni, és a jövő nemzedékének ezzel is szembe kell majd néznie. Sokak számára a kérdés az lesz, hogy az egyház vagy a különböző felekezetek milyen hozzáállást mutatnak ezekhez a „kényes” kérdésekhez, és tudjuk-e a közösségi véleményt helyi szinten, lelkészként is hitelesen képviselni.
Három főbb szempontot említett, amelyek közül az utolsó, az egyház hitelessége, elsőre kilóghat abból a szempontból, hogy nem feltétlenül az adott személyen múlik. Átgondolva azonban nagyon is úgy tűnik, hogy az egyén hitelességén múlik a szervezet hitelessége is.
Nem mindegy, hogy a magam egyszerűbb, esetleg középszintű vagy felső vezetői pozíciójában mit teszek ezért. Segítek-e megtartani, megőrizni, ápolni, esetleg visszanyerni az egyházam hitelességét.
Nemrégiben köszönt le a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékáni posztjáról. Milyen felelőssége van a lelkészképzésnek a hitelesség terén?
A lelkészi pályán el kell gondolkodni azon, hogy képes vagyok-e ellátni a feladatomat, alkalmas vagyok-e a szolgálatra. A képesség alatt azt értem, hogy szellemileg képes vagyok-e végezni a munkámat, tehát elég friss vagyok-e. Ez is egy szempont. A másik, hogy alkalmas vagyok-e emberileg erre a hivatásra. Lehetek kiváló teológus és nagyon jó tudós, de ha nem tudok a gyülekezetem tagjaival szót érteni, az probléma, vagy ha úgy állok vele szóba, hogy nem akar velem többet szóba állni, az sem éppen előnyös. Az alkalmasság és a képesség, amelyeket a teológiára való felvételi alkalmával is figyelünk, hitelességi kérdés is. Az utóbbi években bevezettük a hittudományi karon – a KRE BTK Pszichológiai Intézetének közreműködésével – a személyiségtesztek alkalmazását a felvételi során. Ezzel is pontosabb képet kaphatunk arról, hogy vajon alkalmas-e a jelentkező arra, hogy egyszer lelkésszé váljon.
Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejéhez: ha a lelkipásztori hivatás állapotáról akarunk érdemi, őszinte benyomásokra szert tenni, akkor hogyan érdemes közelítenünk a témához?
Meg kell kérdezni a lelkipásztoroktól, hogy mi foglalkoztat benneteket. A feltámadást követően, amikor Jézus találkozik az emmauszi tanítványokkal, azt kérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek. Ahhoz csatlakozott, ami foglalkoztatta őket, nem kezdte el azonnal magyarázni, hogy milyen oktalanok vagytok, hogy nem értitek a helyzetet, hanem azzal kezdte, hogy megkérdezte, mi foglalkoztat benneteket. Hol vagy most az életedben, mi az, amiről esetleg beszélgetnél? Ezeket tartom az alapkérdéseknek, minden innen indul ki.