Egyszemélyi vagy közösségi?

Mire támaszkodhat napjainkban a vezető?

Korunk egyházának az egyik legfontosabb kérdése a vezetés. A Szentíráshoz hű tanítás és az Ige által átitatott gondolkodású szolgáló vezetők nélkül a gyülekezetek nem tudják betölteni küldetésüket. Alig beszélünk erről a témáról, pedig nehéz eligazodni a magukkal hozott minták, a környezeti hatások dzsungelében. Meghatároz bennünket az a társadalmi, történelmi korszak is, amelyben felnőttünk. Másfajta vezetési modellt éltek elénk a diktatúra idején, amelyet azután továbbörökítettünk és hordozzuk magunkkal a demokráciában. Nem elhanyagolható tényező sem a személyiségünk, sem a családi minta. Az adott pillanat, amelyben vezetőként cselekszem, szintén egyedi. A háborús helyzet nem ugyanolyan, mint a békeidő, más a vezetés krízishelyzetben, mint nyugalmasabb hétköznapokban. És akkor még nem beszéltünk az álmainkról, arról, milyen elképzelésünk van az ideális vezetőről.

Miben más a keresztyén vezetés?

Szeretnék abban a szabadságban élni, hogy az előbbiek kényszerpályáin felülemelkedve lehetséges a változtatás, és képes vagyok jobban végezni a teendőimet. Kerülöm a kényelmes megoldást, nem tartom egyértelműnek, hogy ami működik, az jó is. Két fontos szemponttól soha nem tekinthetünk el: a tanúságtételtől és a dicsőségtől. Vajon az általam alkalmazott vezetési gyakorlat összhangban van-e az evangéliummal? Krisztus a mérce ebben is? Visszatükrözi-e szervezeti működésünk az általunk hordozott üzenetet? Nehogy valaki megjegyezze: „Nem hallom, amit mondasz, olyan hangosan kiabál, aki vagy!” A szószékről elhangzik az evangélium, de áthatja-e a gyülekezet kapcsolatrendszerét? Az egyházban a vezetés nem pusztán fejlesztési, gazdaságossági feladat, hiszen az evangéliumról tanúskodunk. Jézus arra tanította követőit, hogy más nézőpontból közelítsék meg a vezetést, mint a világ. Ennek az az oka, hogy a keresztyén vezetésnek mindig van lelki dimenziója. Az emberek felelős vezetése lelki kötelezettségekkel jár. Nem mindegy, kinek adjuk a dicsőséget, ha eredményes a szolgálatunk. Jézus áll a középpontban, vagy mi? Istenről beszélünk, de mi vagyunk előtérben?

Mi jellemzi az egyház vezetéséről alkotott elképzelésünket?

A kulturális közeg, amelyben élünk, hat ránk. Hozzászoktunk a demokratikus kormányzáshoz, szavazati jogunk van, részesei lehetünk a döntési folyamatoknak – különösen igaz ez azokra, akik 1990 után születtek. Nemcsak azt várják, hogy meghallgassák a véleményüket, hanem azt is, hogy figyelembe vegyék. Még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy törekvésünk a Szentírás határain és Isten akaratán kívülre vezet. Közöttünk azonban Isten uralkodik, a gyülekezet tagjai és vezetése számára meghatározó módon. Ez nem demokrácia, hogy a nép szava döntsön. Persze rettenetesen veszélyes, ha a vezető önkényeskedő hajlamait a demokráciával szemben álló teokráciára való hivatkozással leplezi. Remek terepe lehet ez az önigazolásnak. Már csak ezért is létfontosságú, hogy a vezető az Ige tekintélye alatt áll-e. Gyakorol-e önkritikát? Engedi-e, hogy a Szentlélek előbb őt formálja át, mielőtt másokat akar irányítani? Vezetni sohasem egyszerű, hiszen a döntés, a gyakorlati lépés mindig nyomások, szorongatások, húzó és vonóerők erőterében születik meg. A folyamatos döntéshelyzetekben rendre olyan problémákkal találkozunk, amelyeket nem tudunk a saját bölcsességünkkel megoldani. De hát ki alkalmas az Isten népének vezetésére? Hálás vagyok, hogy Isten megtart, kegyelemből felemel, de megengedi a kudarcokat. Bennünket a Lélek egysége fog össze, de ez nem jelent uniformizálást. A keresztyén vezető vezetett, és úgy van a helyén, hogyha Isten vezeti.

Szükség van-e egyszemélyi vezetésre?

Előfordulnak olyan helyzetek, amikor elengedhetetlen a határozott utasítások kiadása, amelyek azután végigfutnak a szervezeten, és ennek a külvilág számára is van mondanivalója. Kiválóan látszik ezen keresztül az egység, hogy mi egy irányba megyünk, képesek vagyunk egymáshoz igazodni. Ez önmagában tanúságtétel abban a nemzedékben, amelyik minden normát és tekintélyt lerúg magáról. Mindez Isten mindenhatóságára mutat, nem a vezetőére. Az egyértelmű iránymutatáshoz könnyű igazodni, beállok, megtalálom a magam helyét, teszem a dolgomat. Az engedelmesség sokszor kínos nyűg, de rengeteg örömmel jár. A focimeccsen a csapat tagjai a játék szabályai szerint, az edző iránymutatásai alapján, közösen küzdenek a győzelemért, mi, szurkolók pedig ünnepeljük a klub diadalát. A sikert együtt éljük át, az eredmény mindannyiunké. Mégsem adhatunk mindig utasításokat, mert ha ez a fajta vezetési stílus honosodik meg, akkor önállótlanok lesznek a gyülekezet tagjai. A hatékonyságnak ára van, ami adott esetben többe kerül, mint a kitűzött cél elérése.

Hogyan jutunk el az egyszemélyi vezetéstől a szolgáló vezetésig?

A mindenhatóság csapdája megkísérti az embert, és a hatalom vakká, érzéketlenné, durvává, önteltté tesz. Pál leveleiben és a hitvallásunkban olvassuk, hogy Isten kijelentésében mindent odaadott nekünk, ami erre és az eljövendő életre való. Ebbe beletartozik a vezetés témaköre is. Érdemes a Bibliában megvizsgálnunk az első három király történetét, hogy lássuk, ők, akik egyszemélyi vezetőként álltak az ország élén, hogyan éltek hatalmukkal, kritikus helyzetekben miként döntöttek. A letelepült nép a szomszédos országokhoz hasonlóan királyt kívánt magának. Sámuel próféta azonban attól tartott, hogy ez önkényre ad majd lehetőséget, hiszen a környező népek istenként tisztelték királyaikat. Ez a teokráciát veszélyeztető kívánság volt. Saul engedetlensége veszélybe sodorta népét. Dávid megtérés nélkül nem tudott volna Isten számára kedves maradni. Salamon túlkapásai pedig kettészakították az országot. Mindannyiunknak vannak korlátai, és tanulnunk kell az egyszemélyi vezetés hibáiból. De Krisztus a minta, akit követünk. Jézus életében szintén látjuk a folyamatos ütközéseket, csapdahelyzeteket, ellenségeskedést, sőt életveszélyt. A személyére összpontosult minden nyomás, de sosem magáért, hanem mindig másokért döntött, és maga hozta meg az áldozatot. Ha ez a jézusi lelkület jellemez bennünket, akkor tudunk szolgáló vezetővé válni.

Mivel tud többet adni a közösségi vezetés?

Reformátusként a testületi vezetési modellt követjük. Miről tanúskodik ez? Elsősorban az alázatról, mégpedig a bűnnel szemben, vagyis nem bízunk minden hatalmat egy emberre, hiszen támadhatók, esendők, kísérthetők vagyunk. Nagyon szép tanúságtétel a kívülállók felé a szeretetről és a szolgálatról, ha látják, elfogadom, hogy nem egyedül hozok döntéseket, hanem igazodom másokhoz. A testület lehetőséget ad a szolgáló lelkület megélésére. Megvívjuk a harcokat, hiszen legszívesebben teret adnék az önzésemnek, de nem, nem erőszakolom rá a magam igazságát a másikra, kölcsönösen küzdünk, egységre jutunk. Például a lelkész a gondnokkal. A kritikus kérdés a paritás elvével kapcsolatban, hogy működik-e. Korábban azt vizsgáltuk meg, hogy lehet-e a szolgáló vezetés egyszemélyi, itt pedig felvetődik, hogy több ember egysége működik-e a presbitériumokban, általában az egyházi testületekben, ahol a lelkészek és a nem lelkészek egyforma arányban képviseltetik magukat. Nem nyomja-e el a presbitériumot a lelkész a tudásával, teológiai gondolkodásával, beszélőképességével, és fordítva: nem hatalmaskodnak-e a presbiterek a lelkésszel, érvényre jutatva a maguk praktikus gondolkodását, szervezési készségét, vezetői képzettségét. Mindkét oldalon van kísértés.

Hol kaphat szerepet a decentralizált vezetés?

Nagyon szeretem a zsinat-presbiteri egyházi struktúránkban a decentralizáció és a szubszidiaritás egyensúlyát. Az egyházi hierarchiában a szubszidiaritás elve az jelenti, hogy a helyi gyülekezetek partnerré válnak: a döntést és a végrehajtást a lehető legalacsonyabb és a szükséges legmagasabb szinten hozzuk meg, ahol megfelelő hozzáértéssel és helyismerettel rendelkeznek. A helyi szinten túlmutató ügyeket decentralizálhatjuk, hiszen azokról lehet regionálisan dönteni, nem kell, hogy mindenben a nemzeti zsinat adjon iránymutatást. Egyházunkban a döntések jelentős része lokálisan születik meg, vagyis a helyi gyülekezet teljesen egyház, de nem a teljes egyház. Önállósága hatalmas érték. A függetlenség és az egység jól kiegészíti egymást. A decentralizáció a gyülekezetek jólétére irányul, amely megkívánja a rendezettséget: a gyülekezet, a presbitérium és a lelkész együttműködését. Aki a fronton áll, felhatalmazással bír, szabadsága, támogatottsága van a döntéshozatalra, hogy elvégezze, ami rábízatott. Nem magányos bozótharcos. Az egység és a sokszínűség Krisztus testének bibliai képe, amely Isten csodája, de nem könynyű megélni. Pál apostol beszámol erről. Közben hordozza az alázatot az elhívás nagyságával szemben, hiszen hogyan tudná egyetlen gyülekezet Isten teljes bölcsességét képviselni és a küldetését elvégezni? A szubszidiaritás elve szerint együtt testesítjük meg Krisztus Egyházát, szemben a kongregacionalista modellel, amelyben egyedül maradnak a gyülekezetek, egymástól függetlenül élnek. Alázattal mondhatjuk, hogy Isten missziói terve akkora, hogy nem tudjuk egyedül elvégezni. A református egyház csodálatos örökséggel, igazsággal rendelkezik, amit büszkén őrzünk, de nemcsak reformátusként gondolkozunk, hanem keresztyénként: nem tudjuk reformátusként elvégezni Isten teljes misszióját.

Hogyan segítenek a vezetői ismeretek a gyakorlatban?

Kiemelkedő jelentőségű, hogy a keresztyén vezető vezetett ember-e, és vannak-e, akik hallgatnak rá. Eltérő helyzetekben különböző vezetői mintákat alkalmazhatunk, képesnek kell lennünk a változtatásra, a változásra. Ha határozott szót, egyszemélyi útmutatást várnak a vezetőtől, tegye meg, még ha nehezére esik is. De egy testület tagjaként tudjon másokat meghallgatni, érvelni és elfogadni véleményüket. Ezért indokolt a képzés. Krisztus követéséből fakad annak megértése, milyen vezetési stílust gyakorlunk. A keresztyén vezetők nem egyszerűen erkölcsi és szellemi elgondolások felé mozgatják az embereket, hanem arra törekednek, hogy másokat szolgáljanak, és az Isten által elrendelt cél felé irányítsák őket. Gyülekezetünkben gyakran emlékeztetjük magunkat: „Nem a hatékonyság a legfontosabb értékünk, hanem a szeretet.” Előfordul, hogy feladjuk a hatékonyságot a szeretetért. Boldog vagyok, ha ezen az úton tudok járni, és nem a sértettség vagy a meg nem értettség búja vezet. „Vereségről vereségre haladunk a győzelem felé” – vezetőként sokat jelent nekem ez a mondat. Tehát vannak jó vereségek, amikor az ember hátralép, elfogadja a döntést, és ezzel mégsem veszít. A visszalépést nem legyőzöttként élem meg, inkább Krisztus győzelmeként felettem. El tudtam engedni a szerepemet, vagy megtettem a második mérföldet.