Gyülekezetplántálás a Dél-Alföldön

Valaki leél egy életet egy tanyán, termel piacra is, már-már egy kis édenkert a telke – de öntözőrendszerrel ám! –, és miután elillan a feleség, az egészség, majd a keleti filozófiai támaszték is, nem illan el az élet értelme, sőt. Hetven fölött megtalálja azt. Dióhéjban ez volna e riport egyik „epizodista” szereplőjének, Fodor Antalnak a története. Hajtűkanyart látunk meg eddigi sorsában.

Olyan helyen ácsorgunk a szabadban, ahol az égbolt a legkerekebb: tanyán. Csongrád-Csanád vármegye felső részében, Csengelén található az 1951-es születésű férfi apró földi birodalma. Így, ősz végén már kopasz a fák többsége, a zöldségágyásokban egyedül a karfiolok dacolnak a faggyal, no meg néhány sütőtök várja betakarítását. De miért is van, hogy – Szepesi Attila gyerekversét idézve – „elcsellengtünk Csengelére”? Az újszegedi gyülekezet kisteleki missziós gyülekezetének nemrég temploma épült. Azt vizsgálgatjuk ennek ürügyén a dél-alföldi „katolikus tengerben”, ahol még inkább jellemző a vallástalanság, megerősödhet-e a református szórvány, és főleg: hathatósabb lehet-e az evangélium az ott élők körében.

Fodor Antal anyai felmenői környékbeliek – pusztaszeri volt az édesanyja. Az apa viszont Szabadkán nőtt fel. A magyarlakta délvidéki területek második világháborút megelőző visszacsatolása után magyar katonaként harcolt, majd a határok lezárása miatt itt ragadt, itt alapított családot. Antalt nem nevelték különösebben vallásosan, de iskolásként a ’60-as években katolikus hittanra járatták.

Miközben az egyholdas kert gazdájával társalgok, látom a nyomait annak, hogy lakatos a szakmája. Például: professzionális öntözőrendszert épített ki, a talajon szertefutó csővezetékeit is ő hegesztette össze, és persze a nem mai kis traktorát is ő tartja karban. Dolgozott szegedi és kisteleki üzemekben, ktsz-ben (kisipari termelőszövetkezetben), a csengelei konzervgyárban, de közben mindig foglalkozott termelvényekkel. Mustja vagy éppen paprikája, babja, almája pesti piacokra került.

Az almafák és a szőlő nagy részét azonban kivágta. Már nem tudná végezni a gyakori permetezést, a metszést. Pedig valaha felépült egy nagy betegségéből, amely mozgása hosszas korlátozódásával járt – de hát közben eltelt az idő. A betegség idején, 1997-ben felesége elvált tőle. Ezek a csapások logikusan vezettek valamifajta spirituális menedék, boldogságpótlék kereséséhez. Egy szegedi jógamester hirdetésére harapott rá, aminek következményeként bő húsz évre beleragadt a jógába.

Antal olyanfajta maró szellemességgel, amelyben egyszerre érezni a paraszti gyökerű ember nyelvi erejét és a korábbi szellemi befolyás megtagadását is, így említi hajdani jógatanítóját: – Az úgy járkál az asztrálsíkra, mint én ki-be a konyhaajtón!

A világképében bekövetkező hatalmas fordulat összefügg kisebbik húgával, akivel együtt nőttek fel a feketehalmi tanyabokorban. Fodor Katalin időközben megtért ugyanis a pasaréti gyülekezetben, és szívügyének tekintette bátyja istápolását. Régen is segített neki a betegség utáni rehabilitációban, de utóbb már Antal hitének megszületésénél is ott bábáskodhatott. A fiútestvér keleti vallási könyveket adott kölcsön neki. Ezeket Katalin azzal a feltétellel vette át olvasásra, hogy majd megbeszélik tartalmukat. Antal nézeteit megismerve, azokba belehelyezkedve magyarázta azt a Jézus Krisztust, akit a jóga ugyan színleg kebelére ölel, de teljesen félremagyaráz. Antal a kertben azt fejtegeti, éppen csak a bűnről nem beszélt a jóga, Jézus vonatkozásában sem. Világossá válik csengelei tartózkodásom alatt, hogy ez a derűs, szent örvendezésében gyakran nevető férfi már teljesen érti teremtettségét és azt, mit köszönhet a kegyelemnek. Életét átértékelte, és idősödése nem tragédia számára: tudja, kinek hitt és hova tart.

De hogyan lett Antal gyülekezetlátogató, aki – mint hallom – jelenleg felnőttkonfirmációs tanfolyamra is bejár a tanyáról? Nos, addig Pesten élő húga nyugdíjasként hazaköltözött, ha nem is pontosan a tanyára, de Kistelekre. Az ő révén a tanyai férfi három éve elkerült az akkor még saját lelkész és templom nélküli kisteleki szórványgyülekezetbe. A 2020-as évek elején, jó idő esetén nem a helyi idősotthonban vagy a művelődési házban gyűlt össze a református közösség, hanem Katalin kertjében. A báty a hittel, Szentírással kapcsolatos kérdéseit a kéthetente Újszegedről kijáró vezető lelkésszel, Sípos Ete Zoltánnal is át tudta beszélni, beleértve a hamis vallásokra vonatkozókat is.

Hamar bibliaforgató ember lett Fodor Antal is. Két nyáron az ő tanyája adta a helyszínt a kisteleki gyülekezet csendesnapjához, amelyre félszázan is kilátogattak. – A csendesnapokon valahogy minden kivilágosodott, az ég kékebb lett – emlékezik vissza a házigazda. Az egyedülálló férfi nyilván átélte, hogy hatalmas családot kapott a gyülekezet hívő közösségébe tagozódva.

Még van egy csöpp időnk a délutáni kisteleki konfirmáció-előkészítőig, ezért a csengelei tanyaépület konyhájában Fodor Katalin újonnan születéséről is följegyezhetek pár dolgot. Az ő megtéréstörténetének lényege, hogy pesti televíziós kenyérkeresete idején a vallási műsorok szerkesztőségébe került. Egyszer a református stábbal ment rendezőasszisztensként a Bethesda-gyermekkórházba, s ott akkori szerkesztője, Tislér Géza és Velkey Gyögy kórházfőigazgató úgy üdvözölték egymást: „Áldás, békesség!” – Ez nagyon megérintett – idézi fel Katalin –, hiszen a szívem mélyén nekem abban a világi tévés össze-vissza életben éppen áldásra és békességre volt szükségem.

Fodor Katalin később maga is szerkesztette a vallási műsorokat, és a műsorkészítés folyamán olyan sokszor és töményen találkozott a krisztusi örömhírrel – ezt Isten teremtő szavaként is említi –, hogy nem tudott nem hitre jutni. Megtérése után átlátta, hogy mennyire az ő hivatásáról is beszél jelképesen Jézus: „Amit fülbe súgva hallotok, azt hirdessétek a háztetőkről.” – Egy televíziós vallási műsor bizony nagyon magas háztető! – magyarázza.

Kistelekre már sötétben érünk, de a kisvárosias fények vonzóan modern templomot mutatnak. Mivel a gyülekezeti terem és a parókia még nem készült el, a templomterem előterében ülünk körbe egy asztalt. A harminckét éves lelkész – pontosabban még exmisszus, aki a révkomáromi teológián megszerezte ugyan a teológusi diplomát, de azt itt még honosítania kell (ez folyamatban van) – már éppen Jézus egyszerre emberi és isteni voltáról beszél a három felnőtt konfirmandusnak. Sok-sok Igét keresnek ki és olvasnak fel egymásnak. Egyikük tanyai barátunk, Antal, aki a romló szeme miatt lassabban találja meg az igehelyeket, ezért megkapja Szabó János Bence Bibliáját, amely bár ronggyá olvasott kötet, fülekkel van ellátva. Megható látnom, ahogy ez a hetvenkét éves ember olyan elmélyülten forgatja a lapokat és tanulmányozza az Igéket, ahogyan pár éve talán a gyümölcsfaágak metszését végezte. Két másik konfirmandus van, e hölgyek hozzászólásaiból látszik, hogy ők is elkötelezettek, sőt, a kisteleki keresztyén közösség oszlopos tagjai.

Egyikükről, a negyvenegy éves Törökné Vida-Szűcs Katalinról megtudom, egy telefontársaságnál dolgozik az ügyfélszolgálat informatikusaként. Férjével egy gyermeket nevelnek. Annak idején azt tervezték, katolikus templomban kelnek egybe, de azzal szembesültek, a házasságkötés ott a férfi elvált volta miatt nem lehetséges. Így kerültek a Szeged-Kálvin téri Református Egyházközség jegyesoktatására. A lelkészekkel való konzultáció és a gyülekezeti életbe kapcsolódás révén Isten mélyen megérintette mindkettőjüket. Már hívő emberként költöztek Szegedről Kistelekre 2021-ben.

Ámulok, hogy ez a pár utóbbi év, pusztán riportalanyaim életében, milyen nagy jelentőségű volt. Merthogy az üdvtörténetnek a Dél-Alföldön is van egy csatatere…

Nem lévén még parókiaépület Kisteleken, az exmisszus lelkész feleségével és három kisgyermekével jelenleg egy önkormányzati sorház egyik lakásában él. 2020-ban költöztek ide. – Jánoska a legnagyobb a csapatban! – rikkant fel jöttömre a középső, hároméves kislány, Liliom. Bátyja, az ötéves Jánoska éppen csokipudinggal maszatolja arcocskáját, majd a legóalkatrészekkel teli ládát kavarja a karjával. Élvezetesen nagy zaj keletkezik. A lelkésznek és feleségének, Dórának is láthatóan jólesik, hogy dicsérem az elbűvölő gyerekeket, beleértve Matyit, az egyévest, aki máris jól tud jönni-menni. Liliom itt újra rikkant egyet: – De Matyi el is tud esni!

Miközben Szabó János Bencével interjúzunk, egymást váltják a gyerekek, beleszaladnak édesapjuk ölébe, felmásznak rá, ő pedig simogatja a fejüket, vagy megszemléli a neki hozott játékdarabokat. Ez a szép „családi kör” Isten hűséges megépítő tervének a bizonyítéka, hiszen János szegedi középiskolás korában még nem a jó folyamatok indultak el…

A déli határ melletti Tiszaszigetről származó fiú vallástalan szülei elváltak, apjához került, aki nagyon rosszul viselte a házassága széthullását. Egy hívő barátja a zeneművészeti szakgimnáziumban hívogatni kezdte Jánost az újszegedi gyülekezetbe, s ő egy-két ifialkalomra aztán el is látogatott, de különösebb hatást nem tett rá. A zenészi életforma csillogott előtte, világzenei együttesekben játszott, valamilyen szinten be is futottak, ám ezzel párhuzamosan megjelent mindennapjaiban a züllés kísértése.

Ez azért is fölerősödött az érettségit követően, mert nem vették föl elsőre a Zeneakadémiára, illetve betegség, párkapcsolati válság is jelentkezett nála, ráadásul elköltözvén otthonról, az albérletét nem tudta fizetni. Összeütközött benne az, hogy könnyen jött sikerei voltak, most meg akadályok tornyosulnak elé. „Csak el kellene jönnöd a gyülekezetbe, és minden megoldódna” – kérlelte a hűséges barát. Tizenkilencedik születésnapjára Bibliát is kapott tőle. János újra felbukkant a Sípos Ete Zoltán vezette gyülekezetben. Most már jobban oda tudott figyelni. – Egyszer ifire mentem – idézi fel – Újszegedről a csongrádi sugárút végéig, az hét-nyolc kilométer. Na, ott alaposabban végiggondoltam a dolgaimat, és eljutottam odáig, hogy velem van baj! Megértettem végre, hogy a bűn a gyökere nálam az, hogy Isten helyére török. Az önzés az én nagy bűnöm, mert csak én számítok magamnak. Felismertem ott, hogy a kapcsolatom is azért ment tönkre… Még hosszú hónapokat szenvedtem, de közben elkezdtem járni az istentiszteletekre. Jó fél évig még ment a folkkocsmázás, de vasárnap azért már ott voltam a templomban. Egyre erősebben vonzott az Isten.

Barátja révén elkezdte olvasni az Újszövetséget, nyáron a gyülekezete ifjúsági táborában volt. Fölvették a zeneművészeti egyetemre, de szeptemberben beiratkozott tandíjengedménnyel a Bibliaszövetség bibliaiskolájába is. Ez már a hitbeli áttörés ideje volt, megértette és átérezte a bűnbocsánat lényegét. A bibliaiskola oktatóit a szombati egész napos tanfolyam szüneteiben elárasztotta a kérdéseivel.

– Mondták némelyek, hogy ez el fog múlni. De nem annyira hagyott alább az Isten dolgai iránti érdeklődésem, jelentkeztem a révkomáromi teológiára, amelyet a zeneművészeti mellett is tudtam végezni…

Szabó János Bence 2011-re teszi a megtérését. 2015-ben pedig megházasodott Dórával – aki talán már lefekvéshez készítené a gyermekeket a szűkös lakásban, ha én nem beszéltetném még egy kicsit a férjét. De hát épp a lényeghez, Kistelekre kerülésükhöz és a gyülekezetépítéshez érkeztünk a történetben.

Szóba hozza, hogy Sípos Ete Zoltán lelkipásztor nyomon követte lelki vergődéseit, és egyengette útját a hit, később a lelkészi pálya felé. Amikor már jónak látta, megbízta igei alkalmak tartásával, olykor már helyettesítő igehirdetési szolgálatokkal is, ezekhez segítséget is nyújtva. Így prédikálhatott olykor Kisteleken is.

– Zoli bácsi 2018-ban lelkesen felhívott – említi –, hogy az újszegedi gyülekezet pályázati támogatást nyert el templomépítésre Kisteleken. Kérte, gondolkozzam el rajta, volna-e kedvem eljönni ide. Akkoriban a helyi idősek otthonában tartotta a kisteleki közösség az istentiszteleteit. Persze, mondtam, szívesen kimennék! 2020-ban fejeztem be a teológiát, rögtön ideköltöztünk, holott még sehol se volt a templom, ellenben évekkel azelőtt lebontották a tűrhetetlenül rossz állapotú imaházat. Kezdetben egy pici, de elkötelezett gyülekezetmag volt, hét-nyolc ember a művelődési házban. Akkoriban költözött le Fodor Katalin is, a mennybemenetel ünnepét már az ő udvarában tartottuk.

A Covid-időszak törést hozott, online alkalmak tartására kellett átállni, de átvészelték. Tavaly októbertől már a vadonatúj református templomukban tarthatják istentiszteleteiket, mintegy húsz felnőtt részvételével! Van csodálnivaló azon, hogyan kap erőre egy dél-alföldi szórvány. A tagok között vannak néhányan tősgyökeres itteni reformátusok, de a többség minden vallási előzmény nélküli frissen megtért vagy érdeklődő ember. Megjelentek a gyermekes családok is. János, aki főállásban ma már hittantanító, szép eredményeket ért el a hittanosok számának növelésében. A helyi állami iskolában, illetve az óvodában csoportbontáson kell gondolkodni. Az elmúlt nyáron már hittantáboruk is volt gyermekeknek. Ez is vonzza a szülőket a gyülekezet felé.

Ma már a kisteleki reformátusoknak istentiszteletük van, mellette bibliaiskolájuk, konfirmációi előkészítőjük, gyerekórájuk, gyerektáboruk, heti imaközösségük, asszonykörük, harmadik éve nyári csendesnapjuk.

– Az a tapasztalatom – szögezi le a három éve itt szolgáló Szabó János Bence –, hogy ahol az élő Igéről beszélnek, ott van fogékonyság a gyülekezethez tartozásra. Ha valaki krízisben van, azt könnyebben megszólítják a prédikációk, s ha azok valóban Krisztusra és az evangéliumra mutatnak, az életükben, szemléletükben nemegyszer gyökeres fordulat megy végbe.

A szórványgondozást kezdettől vállaló újszegedi gyülekezetet éppúgy 1928-ban alapították, mint kisteleki szórványgyülekezetét. (A szórvány azt jelenti, hogy nincs önálló lelkésze a közösségnek.) A gyülekezetalapítások igénye azzal is összefüggött, hogy Szegedre, a környező falvakba és a dél-alföldi tanyavilágba a trianoni békediktátum után sok erdélyi magyar református települt át. Az újszegedi lelkészek hűségesen kijártak más szórványgyülekezetek mellett Kistelekre is. A jelenlegi újszegedi lelkipásztor idején fölerősödött az a terv, hogy önálló lelkésze és temploma legyen Kisteleknek, azért is, hogy az újszegedi lelkipásztor az anyagyülekezetre tudjon jobban összpontosítani. 2018-ban el is nyerték a templomépítésre a pályázati támogatást, ám a következő években, mire a kivitelezésre sor került volna, az építőipari árak roppantul megugrottak, többletpénz után kellett nézni.

– Abban, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület még egyszer a zsebébe nyúlt, nagy szerepe volt Fekete Károlynak, aki missziói szemléletű püspök, hozzánk hasonlóan szeretné, hogy a dél-alföldi gyülekezetek is gyarapodjanak, és mindenhol segít, ha egyházépítésről van szó. Személyes látogatások alkalmával is megismerte az újszegediek és a kistelekiek elkötelezettségét, azt, hogy az eddigi szórványgyülekezet templom nélkül is bizonyította élni akarását. Így vált valóra a templom közös álma. Így lett közös erőből lehetséges az, hogy a kisteleki gyülekezet egyszer majd éppúgy gyülekezetplántáló legyen a régió más, hozzá közelebb eső településein, mint Újszeged gyülekezete volt Kisteleken.