Honnan van a református egyháznak pénze? Egyáltalán mennyi pénze van? Szükséges, hogy az állam támogassa az egyházakat? Van kapcsolat a gazdagság és a boldogság között? Ezekről is beszélgetett a Reformátusok Szárszói Konferenciáján Csath Magdolna közgazdász, Varga Mihály pénzügyminiszter és Gér András László zsinati tanácsos.
A pénz nem boldogít, de jó, ha van
„A pénz önmagában nem rossz, az a kérdés, hogyan használjuk azt az eszközt, amit az Úristentől kaptunk.” – hangsúlyozta Varga Mihály pénzügyminiszter a Reformátusok Szárszói Konferenciáján. A miniszterelnök-helyettes hozzátette: „a pénz egyszerre lehet eszköze a bűnnek és az erénynek is”. Csath Magdolna közgazdász Varga Mihályt kiegészítve egy amerikai felmérésre hívta fel a figyelmet, amely a pénz és a boldogság kapcsolatát vizsgálta. Az eredmények alapján elmondható, hogy egy bizonyos mennyiség fölött boldogabbak már nem leszünk a pénztől. Addig viszont, amíg alapvető dolgokat nem tudunk megvásárolni, könnyű az anyagi jólét és a boldogság közé egyenlőségjelet tenni.
Csath Magdolna és Varga Mihály
Gér András László az egyházi álláspontot képviselve hozzátette: „Ha úgy tekintek a pénzemre, hogy ez Istené, nekem sáfárkodnom kell vele, akkor ez egy eszköz lehet jó és pozitív célok elérésében. Ha a vagyonomat magamnak, a saját ügyességemnek, sikereimnek tulajdonítom, az viszont könnyen kapzsisághoz vezethet.”
Vállalkozhat-e az egyház?
Arra a kérdésre, hogy lehetnek-e az egyháznak cégei, vállalkozhat-e az egyház, a beszélgetés résztvevői több izgalmas gondolatot is megfogalmaztak. Varga Mihály óvta egyházunkat a részvényektől és a kriptovalutáktól is, a gazdasági tevékenységet azonban önmagában nem tartotta elvetendő ötletnek. Véleménye szerint „azt kell megvizsgálnunk, hogy az adott tevékenység megfelel-e a református egyház küldetésének. Egy pornográf könyveket árusító vállalkozás részvényeit megvásárolni például elég nagy hiba lenne.”
Varga Mihály és Gér András László (balról jobbra)
Gér András László véleménye szerint az egyház különböző finanszírozási modelleken gondolkodik, bár ezeket a folyamatokat érdemes óvatosan elindítani. Mint elmondta: „A református egyház gyülekezetközpontú, az egyes egyházközségek a hívek adományaiból és egyházfenntartói járulékaiból tartják el saját prédikátoraikat, kántoraikat, alkalmazottaikat. Gondolkodtunk már az elnökséggel arról, hogy legyenek-e vállalkozásaink, de egyelőre arra jutottunk, hogy ha az egyház működéséhez nem a hívek adják össze a szükséges pénzt, akkor nem fogják magukénak érezni gyülekezeteiket. Ez pedig hiba lenne.”
De akkor ki fizeti a révészt?
Gér András László előző gondolatát árnyalva elmondta: „Végeztem egy számítást, hogy egyházunkban mennyi egyházfenntartói járulékot fizetnek a választói névjegyzékben szereplő egyháztagok. Átlagban 600 forint jött ki havonta. A perselybe egy átlag református hetente 130 forintot dob, az egyéb adományok pedig 1100 forintot tesznek ki havonta”. Ha pusztán ebből próbálna a lelkipásztor megélni, elég sok gyülekezetben felkopna az álla.
A helyzet azért persze nem ilyen drámai, ugyanis a gyülekezeti bevételekhez sok helyen társul mezőgazdasági tevékenységből vagy hittanoktatásból származó jövedelem, esetleg éppen egyházkerületi keresetkiegészítés. Ezzel együtt fontos és szükséges az a típusú normatív támogatás is, amit az egyházak az államtól kapnak. Már csak azért is, mert – mint arra a beszélgetés résztvevői felhívták a figyelmet – a rendszerváltozást követően az egyházak korántsem kapták vissza maradéktalanul azt a vagyont, amelyet a pártállami időkben elkoboztak tőlük. Ha ez megtörtént volna, valószínűleg csődbe megy az ország. Az akkor vissza nem adott összegek a támogatások, normatívák rendszerébe épültek bele. Csath Magdolna kijelentette: „Az egyházak támogatásával nincs semmi gond. Már csak azért sem, mivel a kormánynak nincs pénze. A kormány az állampolgárok pénzét osztja el, így pedig kötelessége, hogy megfelelő értékrend mentén tegye ezt.”