A népdalokból, színművekből ismert hősről nemhogy ilyen részletességgel, de amúgy is alig tudni valamit. „Amit biztosan lehet állítani, hogy az 1814-ben a székelyföldi Berecken született hősnek kissé félresiklott az élete. Nem végezhette el a ferences gimnáziumot, ugyanis be kellett állnia katonának. A katonai pálya valószínűleg kényszer volt számára, de a határőri kötelezettség alól nem tudott kibújni. Miután 1845-ben leszerelt, találmányokat készített – szárazmalom, aratógép, lábbal hajtható szekér, fa és rézágyú ünnepi alkalmakra – de igazából egy meg nem értett, kissé bogaras embernek tartott különcnek számított. Jó kezű asztalosként kereste a kenyerét" – mondja Pap József, az Eszterházy Károly Főiskola Új és Jelenkori Történeti Tanszékének vezetője.
A nagy lehetőség
Ebben az élethelyzetben érte 1848., a nagy év, amelyben addig nem ismert tehetségét kiteljesíthette. A szabadságharc során ősszel Gábor Áron lakóhelyén, Háromszéken fegyverhiánnyal küszködtek. Az egykori katona már októberben, a székely nemzeti gyűlésen felvetette az ágyúöntés lehetőségét, azonban ekkor még senki nem vette őt komolyan. Történt azonban, hogy Puchner Antal császári tábornok feltétel nélküli megadásra szólította fel Háromszék városait, és a helyi Honvédelmi Bizottmány népgyűlést hívott össze Sepsiszentgyörgyre. A fegyverek hiánya miatt november közepén már-már a megadás mellett döntöttek, mikor Gábor Áron szólásra emelkedett, és elmondta legendás beszédét: „Lészen ágyú" és „Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállitva, és azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának."
Gábor Áron őrült ötlete megvalósult, és a történészek szerint tettének – hogy általa a háromszéki ellenál
lás folytatódott – harcászati szempontból óriási jelentősége volt. „Erdély 1848 őszi csaknem teljes elvesztését több más tényező mellett a tüzérség hiánya okozta. Az a tény, hogy a magyar ellenállás egyik bázisán sikerült megoldani az ágyúgyártást és a lőszerellátást, alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a császári-királyi erők nem tudták elfoglalni az egész országrészt. 1849-ben Bem hadjárata szempontjából is igen fontos volt, hogy a löveganyagot és a lőszert sikerült saját forrásból biztosítani, azaz, a téli hadjáratban elszenvedett veszteségek pótlásához nem volt szükség minden esetben anyaországi szállításra" – mondja Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum történésze, hozzátéve, hogy „Gábor Áronról kiderült, hogy nem csupán furfangos ágyúöntő székely, hanem hadszervezőként és tüzérparancsnokként is megállja a helyét".
A parancsnok nemcsak az ágyú- és hadianyaggyártás megszervezését látta el – 1849 májusában Kossuth Lajos az összes székelyföldi hadigyár igazgatójává tette –, hanem a tüzéreket is kiképezte, és sokszor a harcokban is részt vett; lován ütegtől ütegig nyargalva irányította a tüzéreket. Vesztét is az ágyú okozta. 1849. július 2-án, az oroszokkal vívott kökös-uzoni ütközetben az ellenség ágyúgolyója bal oldalának csapódott.
Katolikusként református sírban
Noha római katolikus volt, az egy özvegyet hátrahagyó katonát az eresztevényi református templom kertjében temették el. „Ennek akkoriban nem volt különösebb jelentősége, a szabadságharchoz és hőseihez kötődő kultusz kifejezetten felekezetközi jelleget öltött, így válhatott a modern nemzettudat szerves részévé – mondja Pap József. Több mint százhatvan év alatt ezért fel sem merült, hogy a hőst katolikus temetőbe szállítsák át.
„Mienk maradt Gábor Áron" – mondja Majos Zoltán, a templom gondnoka, aki a sírba tétel háromféle változatát is ismeri. „Az egyik szóbeszéd szerint az ütközethez közeli Uzonban temették el, majd pár nap után vitték Eresztevényre, nem tudni, miért. Egy másik teória szerint a holttestet néhány napig az eresztevényi Benke kastély jégvermében tárolták, majd onnan hozták át a temetőbe. A harmadik változat szerint rögtön az eresztevényi templomkertben hantolták el" – mondja Majos Zoltán, aki szerint a tüzérparancsnokot mindenképpen gyorsan kellett eltemetni, mert az oroszok példát akartak statuálni a holttesten. A szóbeszéd szerint így is, ahogy a „kozákok" megtudták, hogy Gábor Áron az eresztevényi templomkertben fekszik, lovaikkal megtaposták a földet. A sír sokáig jeltelen volt, a most is látható emlékművet 1892-ben állították fel a feltételezett sírhant közelében.
Kultikus parancsnok
A dátum nem véletlen. „A kultusz igazi felvirágzására az 1890-es években került sor. Ekkor még élnek Gábor Áron harcostársai, megindul a vonatkozó emlékiratok kiadása, hagyatékának megjelentetése" – tudjuk meg Hermann Róberttől. „Lényegében azonban már 1849-ben megindult a kultusz, amikor a magyar közönség a háromszéki ellenállás részleteiről először értesült. Erre Gábor Áron hősi halála csak ráerősített. Már az 1849-1850-ben megjelent, különböző magyar és német nyelvű forradalomtörténeti összefoglalókban, életrajzgyűjteményekben szerepel, és Jókai Mór is önálló elbeszélést írt róla a Forradalmi és csataképek című novellagyűjteményében (szerinte az első ágyú neve Jancsi volt)" – teszi hozzá.
Pap József Szilágyi Sándor történészt idézi, aki már 1850-ben Robert Fulton amerikai feltalálóhoz és a 16. században élt olasz hadmérnökhöz, Federigo Giambellihez hasonlítja az „agg" székelyt, a „vén hegedűt", aki öreg korában tett csodákat. Megjegyezendő, hogy az „agg" hős az első ágyúinak öntésekor még 34 éves volt csupán. „A kultikus tisztelet kialakulásában hatalmas szerepe lehetett a személyes példaadásnak, Gábor Áron ugyanis nemcsak szaktudását, hanem vagyonát is felajánlotta az önvédelmi harc számára" – véli Pap.
„Alakjában ott van a székely találékonyság, a meg nem alkuvás, a tettrekészség és a hősiesség. Emellett egy 'emberi' hős, nem hérosz, hanem olyan személy, aki akár a szomszédunk vagy ismerősünk is lehetne. Fennmaradt magánleveleiből egy jó kedélyű, saját értékeivel tisztában lévő, de önmagát nem túlértékelő, kimondottan jó humorral rendelkező személyiség képe bontakozik ki." – tartja a kultusz kialakulása másik okának Hermann Róbert.
A gábor cigányok őse?
„A 19. század romantikus, posztromantikus időszaka sok szempontból kedvezett a hőskultuszok, mítoszok formálódásának. Mindehhez hozzájárult még a modern nemzettudat kialakulásnak folyamata, mely során szintén nagy hangsúly helyeződött a nemzeti történelem nagy alakjaira, hőseire. Ebben a korszakban kulcsfontosságú szerepet töltött be a forradalom és a szabadságharc időszaka. Ekkor formálódott Kossuth – 'magyarok Mózese' –, az aradi hősök – 'magyar Golgota' – és természetesen Gábor Áron kultusza is. A szabadságharc leverése után, az elnyomatás éveiben, különösen fontos volt egy-egy kiváló személy helytállásának, kitartásának a pozitív példája. A kiegyezés után pedig a nemzeti nagyság szimbólumai lettek a levert küzdelem hősei" – mondja Pap József.
Gábor Áron kultuszát mi sem illusztrálja jobban, minthogy 2007-ben vita robbant ki amiatt, hogy a gábor cigányok elődjükként tisztelik őt. A jómódú, fémművességből és fémkereskedésből élő gábor cigányok – a Gábor vezetéknév azonossága miatt is – hangoztatták, hogy az ágyúöntő mester rézműves cigány volt. Végül több kutató – Sylvester Lajos, a Háromszék című erdélyi lap főmunkatársa – azzal érvelt, hogy a nemzeti hős cigány származása nem igazolható.
Sindelyes Dóra
Fotók: 3szek.ro, hungaria.org, Panoramio
Ágyúdörgések. A források szerint Gábor Áron irányítása alatt mintegy 65-95 ágyút készülhetett. Egyetlen ágyúcső maradt fent, amit 1906. augusztus 18-án találtak meg vízvezeték-szerelés során Kézdivásárhelyen, a hajdan a löveggyárnak is otthont adó Rudolf Kórház udvarán. „A hat fontos ágyúcső csupán 55 centiméterrel feküdt a felszín alatt. Mivel a fegyver nem fúrt, hanem öntött, már akkor biztosra vették, hogy Gábor Áron lövegei közül került elő egy" – mondja Pap József. Az ágyú 1923-ban Kézdivásárhelyről a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba került. 1971-ben azonban Bukarestbe, a Román Történeti Múzeumban szállították, mint a 48-as román forradalom emlékét. Az 1970-es években kézdivásárhelyi kisiparosok két hasonmást öntöttek, az egyik a kézdivásárhelyi a másik pedig a sepsiszentgyörgyi múzeum udvarára került. A székely ereklye hosszas politikai előkészítés után, 2010. március 5-én kerülhetett vissza a Székely Nemzeti Múzeumba, ahol ma is megtekinthető.