A Szentlelken gondolkodtam, meg azon, hányszor éreztem a jelenlétét. Ott is, ahol nem számítana rá senki. Ültem az autóban, egy park mellett a fák árnyékában, előttem két ember építési homokot lapátolt. Olyan valószínűtlennek tűnt, hogy azok a munkások valaha is elhinnék, ha azt állítanám, igenis a Szentlélek velem volt. Éreztem. Hiszen még a templomban is udvarias közönyt láttam, akárhányszor a Szentlélekről volt szó.
Pedig ma egész nap azok az írásaim jártak eszemben, amelyeket évek alatt kiadtam, és ezért el is búcsúztam tőlük. Egyiket most újraolvastam. Ilyet nem jó tenni. Az ember ne olvasgassa saját magát, de nem hamis álszemérmességből. Nem, hanem azért, mert még a legjobb írás sem jár olyan sikerrel, hogy elfeledtethetné a fájdalmat, amelyből megszületett.
Ott volt ez a jó kis novella, már rég elfelejtettem a történetét. De szép és tiszta megfogalmazás, és tényleg újszerű. Egyszóval, nem szégyellném ma sem. Csakhogy most döbbentem rá, hogy a hangsúlyaiban, a motívumaiban már rég kimondtam azokat a hívószavakat, amelyeket akkor próbáltam elfojtani. És akkor elősoroltam: itt is, ott is valahonnan kívülről már megfogalmazta valaki számomra mindazt, amit le kell írnom. Ott állt papíron az, amit féltem hangosan kimondani, amit láttam és éreztem. Leírtam. Leírtam és vak voltam elolvasni a saját soraimban az üzenetet.
Bármilyen alkotás éppúgy megkötöz a maga fegyelmezettsége révén, mint az ember más közösségi megnyilvánulásai. Az nem művészet, ha valaki kiáll, és fél órán keresztül ordít. De a jó helyen, jó pillanatban időzített kiáltás katartikus lehet. Az sem művészet, ha az ember csak hallgat. De a szöveg közötti csend olykor megfizethetetlenül nagy alkotássá válik. Ebben is van kötöttség. Csakhogy attól kezdve, hogy a Lélek jelen van, másképp lehet legyőzni a megkötöttséget. Megszűnik a „ki olvassa majd?” és a „ki hogyan érti és érti félre?” félelme. Semmi más nem számít, mint az, hogy le kell írni, amit kaptam. Akkor is, ha olyan, mintha a betűk vérrel pöttyöznék a papírt. Akkor is, ha nincs ott a vigasz. Még nincs.
Ha felhőt készítenék azokból a szavakból, amelyek eszembe jutnak a Szentlélekről, ezek kerülnének elsőként bele: szabadság, vigasz, szó, erő, remény. Ám, ha egymás mellé próbáljuk ezeket illeszteni, rögtön ott van a zavaró „szabadság” szó, amely annyiszor ellenségévé vált egy engedelmességre épített rendszernek. Miféle szabadságról van ott szó, amikor azt írja Pál, hogy ahol a Lélek, ott a szabadság? Nincs körülírva a szabadság fogalma, viszont azt tudjuk, minek hatására jön el: az igazság és a világos látás nyomán. Nem lenne kényelmesebb nem tudni? Nem látni? Nem lenne kellemesebb megbújni, és nem szólni? Hányszor csábítja az embert a félelem, hogy ne nézzen a dolgok mélyére, ne akarjon többet tudni az elviselhetőnél, és végképp ne akarjon szólni?
Persze, hogy én is bújtam volna vissza a kuckóba, amelyet önvédelemből magam köré építettem. Természetesen sokszor csak azt szóltam, ami még vállalható a szabadságon innen. Az eredmény szánalmas volt: hamisság, giccs, fölösleges pátosz, vértelen szavak. Csak most értettem meg, hogy akkor, amikor a Lélek jelen van, a vigasztalás nem önmagában való. Az a szabadság, amely egyszerre elénk tárul, azonnal mélységbe szédítene bennünket az ő vigasztalása nélkül. Ő, akibe bele lehet kapaszkodni a szárnyalás közepette.
A bejárati ajtóm mellett egy kis stilizált fehér tollas szárnypár lóg. Időnként megsimítom. Soha nem vághatják le, mondom. Időlegesen meg lehet kötözni, de az a vigasztaló, aki megadja a látás tisztaságát és a szabadságot, nem engedi, hogy megfosszanak a szárnyaktól. Egyszer eljön az, amikor hatalmas szárnyak csapdosnak majd, zúg a szél, fellebbenti ezeket a kicsi tollakat is, felröpíti a szavakat, az építési homokot, és valahol ebben az elsöprő erejű forgószélben a szív is felemelkedik.
A szerző író
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!