Földindulás után

Vártemplom, templomvár, kettős várfallal övezett templom – a megnevezés a szakirodalomban is bizonytalan, de az bizonyos, hogy jelentéses hely az „illyefalvi Sion”. A hegyen álló templom felé kanyargós, meredek ösvény vezet, de a hegyből, a templomból és az ösvény mellett a hegyoldalban elterülő temetőből vagy a tájból kaptatás közben nem sokat látok, mert az utat szegélyező bokrok teljesen zárt alagutat képeznek. Dante sötétlő erdeje jut az eszembe. Kilépni csak a sírokhoz lehet, az igaz út az erősség ösvény végén feltáruló kapujához vezet. A növények boltozata alól kilépő kaputorony szinte beszippant, nem foglalkozom a látóterem perifériáján megjelenő panorámával, a friss levegőt kapkodva engedek a kapu hívásának, egyre feljebb és egyre beljebb akarok hatolni, hogy újabb falakon és kapukon áthaladva belépjek az egyszerűségében és emberléptékűségében is monumentális szent térbe. Nem a mérete, a sűrűsége teszi azzá.

A földrengések és háborús dúlások után legalább nyolcszor, újra és újra egymásra rakott, összeillesztett kövek, téglák. Ahogyan ezek a kövek és a padló téglái a padokkal együtt a középpont, az úrasztala felé fordítanak. S a jelenlét, amely szinte kézzelfoghatóvá válik, ahogy az ujjaim kitapintják a múlt generációk padokba vésett monogramjait, ahogy szétnézek az üres templom padjain egymás mellett sorakozó énekeskönyvek seregén. Talán erről írja Reményik: „Most minden erők tömörülnek.” A találkozás után, kifelé haladva azonban megváltozik a tér dramaturgiája. A világ egyre tágul, s az utolsó kapun is átlépve feltárul a tág horizontú táj. Most már körülnézek, időt adok magamnak, és összeáll a kép. Hátam mögött a várfallal körülvett szent hely, a fal tövében, mellettem sírok, hol sorban, hol a terepviszonyokhoz igazodva, egyik-másik láthatóan több százados, előttem a lefutó ösvény, a hegy lábánál az élők házai, ezek is hol sorban, hol a terepviszonyokhoz igazodva, mögöttük rétek és szántóföldek, s a ködös távolban szemem a hegyekhez ér. Így van az egész, együtt. Az idő és tér dimenziói, élők és holtak, szent és profán, a civilizáció és a vadon, a határok és határtalan terek, s az, hogy mindez egységes képpé akkor formálódik, ha a találkozás után a szent hely kapujából tekintek rá.

Tudom, persze, hogy művelődéstörténeti összefüggésben mi mit jelent, tudom az erődített templomot, tudom a szent hely köré való temetkezés ősi szokását – de miért ne alkothatnánk ebből új szimbólumot? Szabadok vagyunk erre. Mármint arra, hogy a múlt, az elődök hagyatéka ne önmagáért való műemlék vagy rosszabb esetben áhítattal szemlélt romhalmaz legyen, hanem megértett, újra és újra a mindennapok részévé tett, meg- és beélt örökség. Mindezt azért bátorkodom leírni, mert a közelmúltban nem turistaként voltam Illyefalván, hanem teológiai tanárok és egyházvezetők – egyébként történelmiként interpretált – találkozóján, ahol finoman bár, de mégiscsak kimondtuk, hogy tagadhatatlanul olyan társadalmi földindulás tanúi vagyunk, amely egyházunk bástyáit is alaposan megrázza, s hogy nem tarthatók fenn tovább azok az omló falakat elfedő narratívák, amelyek szerint például „az ilyen időkben a stagnálás gyakorlatilag növekedés”. Kulturális antropológusként tudom, hogy bizonyos terek bizonyos cselekvésekre, történésekre adnak lehetőséget, van, ami csak itt vagy ott történhet meg. Azt hiszem, Illyefalva akár konkrétan, akár mint paradigma ilyen tér, ilyen lehetőség. Ahhoz azonban, hogy ebből valóság legyen, most minden erőnek tömörülnie kellene. Nemcsak a holtaknak, hanem az élőknek is: nemcsak teológiai tanároknak és egyházvezetőknek, de bárhol, bármilyen közösségben szolgáló, régi és új utakat taposó lelkészeknek, kántoroknak és dicsőítőknek, vallástanároknak, presbitereknek és egyháztagoknak, fogyó és gyarapodó gyülekezetekben és közösségekben, ilyen vagy olyan oldalon álló konzervatívoknak és liberálisoknak most együtt, a középpont felé fordulva le kellene telepedni egymás mellé. A többi majd kiderül.

A szerző kulturális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia főiskolai docense