Fene természet és báránytermészet

A közelgő húsvét után már csak egy-két hét, és Magi István hajdúböszörményi juhtartó gazda a közeli Hortobágyra szállítja 140 anyajuhát, hozzávetőlegesen ugyanennyi bárányát. Pásztorokra bízza jellegzetesen csavart, nagy szarvú fekete rackáit egészen október-novemberig, és a növénytermesztési feladatokba veti bele magát. De állatai egyelőre még itt feketéllenek mind, bégető kórust alkotnak az abrakolóterekben, tulajdonosuknak túl kell kiabálnia őket:

– Gyerekkorom óta szeretek juhokkal foglalkozni, de akkor, a kádári időkben főleg disznót tartottunk a háztájiban. Édesapám halála után is, amikor teljesen a nyakamba szakadt 2005-ben a kárpótlással újraindított családi gazdaság, még egy ideig csak pár merinóm volt. Sehova nem tudtam vinni őket legeltetni. El is híztak a mozgáshiánytól az ólban. De a helyi gimnáziumban, ahol még egy ideig tanítottam, egy kollégám, aki a Magyar Rackajuhtenyésztő Egyesület tisztségviselője volt akkor, rábeszélt, hogy őshonos rackákat tartsak. Azóta az egyesületben meg van oldva a legeltetés! Vagy negyven rackatenyésztő ezerhatszáz juha legel közös nyájban a hortobágyi pusztán, az egyesület Nyári járás nevű legelőjén… Ott az állat nagy boldogan magának szedi össze a takarmányt.

Meglepetésemre vendéglátóm így folytatja: – No de annak, hogy az év nagyobb részében természetes közegükben tartjuk a juhokat, van ám lelkiekre átfordítható tanulsága is! Nekünk, embereknek is akkor a legjobb, ha az Isten által megalkotott rendbe simulunk bele. Például ha elkötelezett kapcsolatban élünk, nem vadházasságban. Ha Isten által megszabott a szülő-gyermek viszony. Vagy ha nem borítjuk fel a nemek rendjét, szóval ha azoknak az alapszabályoknak engedünk, amelyek le vannak fektetve a Szentírásban.

Ámulok, hogy a fülszám nélküli, tehát ma született bárányok is járni tudnak, de még inkább csodálkozom Magi István bibliás szavain. Számos gazdariportot készítettem már életemben, de olyat, amelynek hitvalló gazda a főszereplője, még sosem. A világi-közéleti lapokban általam megszólított egyéni gazdálkodók sosem hozták összefüggésbe élettörténetüket Istennel, a kegyelemmel, sosem emlegették az ember vagy éppen a haszonállat helyét a teremtési rendben. Így a sikeres gazda mindig kicsit úgy tűnhetett fel, mint aki a rendszerváltozás után pusztán őserejéből, rátermettségéből állította helyre a maga körében a kommunista diktatúra alatt eltaposott birtokos parasztság igazát.

Itt, ezen a böszörményi portán is megvannak a sikerek nyomai. A háttérben osztrák meg német traktor magaslik, további munkagépek felsorolásába bele se fogok. A gazdálkodás súlypontja a növénytermesztésen van. Nem több, mint 50–60 hektáron, de kiváló fekete termőföldön. A bárányok a megfelelő időben, szerződéses alapon olasz exportra mennek. De hallok az újabban jelentkező gondokról is.

A főleg az Alföldön pusztító tavalyi aszály – Hajdúböszörmény térsége a legsújtottabbak között volt – nagy károkat okozott ennek a gazdálkodónak a földjein is. Csak a kukoricán bemutatva ezt: egyszerűen nem képződtek a száron csövek. Mivel semmi termése nem lett tavaly őszre, az előzetes földmegmunkálások gázolajköltsége, az inputok (például vetőmag, műtrágya) magas ára miatt hektáronként két-háromszázezer forint volt a veszteség.

– Mezőgazdasági vállalkozóként sokkal inkább ki vagyok téve előre nem látható tényezőknek, mint amikor tanár, vagyis alkalmazott voltam – szögezi le. – A jelenlegi gazdahelyzet ráadásul nehezebb a korábbinál. Eddig a nagy kiszámíthatatlanság csak az időjárásban jelentkezett: esőhiány, esőtöbblet, gabonát lefektető vihar, jégeső és a többi… Mára ezekkel egyenrangú probléma lett – az orosz–ukrán háború révén is –, hogy az inputok és az üzemanyag ára magasba szökött, a termények felvásárlási árát pedig mintha a spekuláció hintáztatná föl-le. Hol az jár rosszul, aki aratás után kivár az eladással, hol meg az, aki azonnal eladja, vagyaki előre lekötötte. Van, hogy féláron sem lehet eladni a terményt, mert ukrán eredetű búzával töltötték fel a kereskedők a környékbeli tárolóikat.

Ilyen beszámoló után igazán nem provokatív kérdés azt tudakolni: Magi István református keresztyénként hogyan éli meg hitben, hogy egy agrárvállalkozó kenyérkeresete ki van szolgáltatva számos kiszámíthatatlan elemnek.

– A gazdatársadalom egy részét megerősíti a hitben a körülmények önkényessége, egy másik részét nem – véli. – Én az előzőek közé tartozom. Amint az időjárást, úgy a többi, előre nem kalkulálható gondot is Isten kezébe tettem. Az ő akaratában igyekszem megnyugodni. Pedig bánt a felismerés, hogy még a mohó emberi nyerészkedés is ennyire beleszólhat a körülmények alakulásába. De hiszem, hogy végső soron Isten terve valósul meg ezzel is. Semmire nem jó, ha elégedetlenkedünk, viszont nyilván meg kell tennünk, ami rajtunk múlik.

De vajon a napi döntésekhez – mondjuk hogy belevágjon-e egy fejlesztésbe, vagy mikor adja el pontosan a terményét – minden egyes esetben megkapja egy hívő egyéni gazdálkodó az isteni vezetést? Erre is kész a válasszal az én húsvéti riportalanyom.

– Nyilván nem várható el – mondja –, hogy minden időben és mindenben megértsük előre Isten akaratát a körülmények alakulásában. És hát nem szabad úgy felfognunk az áldást és az Istennel való járást, hogy mindig csak nekünk van egyre több, egyre több, és csak ebben az esetben lehetünk elégedettek! Ábrahám az Írás szerint Istennel járt és Isten barátja volt, de a Bibliából azt is tudjuk, bizony, volt ínséges időszaka és volt, hogy menekülnie kellett. Mégis alapvetően áldott ember volt, ahogy Pál apostol is, aki azt írta le: tud szűkölködni meg bővölködni is. Tudjon az ember hálás lenni a megtartásért, gondviselésért akkor is, ha egy adott pillanatban csak veszteségeket tud elkönyvelni. Ez persze nem lehetséges, ha csak egy-egy döntési helyzetben fordulunk oda hozzá, hogy „Jaj, Uram, mi az akaratod?”. A sok teendő és küszködés ellenére, vagy éppen amiatt is, napi igeolvasásra, imádkozásra van szüksége a gazdának!

Ez akár végszónak is jó lenne, de miközben az állatok között forgolódunk, óhatatlanul kiderül, hogy a Biblia és a juhok együttes ismeretének birtokában Magi István szinte ontja a prédikációba illő párhuzamokat. Persze az elején, amikor belevágott a rackatartásba, még nem volt meg a kellő tapasztalata, de már akkor is szöget ütött valami a fejébe:

– Amikor vittem ki első év tavaszán a Hortobágyra a juhaimat, egy bárány valahogy leugrott az utánfutóról. Félelmében rögtön elkezdett szaladni a nagy Hortobágyon, az iszonyú pusztában… A többi ott maradt a helyén. Kérdeztem a pásztort, mit csináljunk. Azt mondta, azonnal fussunk utána. Kérdeztem, mi történne, ha csak úgy hagynánk, nem jönne-e vissza. Azt mondta, nem fog visszajönni, addig szalad egy irányba, amíg ki nem fullad. Akkor összeesik, egy kóbor kutya rátámad, vagy csak nem talál ivóvizet, de mindenképp hamar elpusztul. Igen, Isten úgy teremtette a juhokat, hogy nyájszellemet adott beléjük, azt, hogy össze kell tartani, ami a védelmüket szolgálja. Ez érvényes a keresztyénekre is. Ha elhagyjuk a gyülekezetünket, nem találunk élő vizet, összeroskadunk. Az Úr Jézus egy-egy gyülekezetben képzeli el a lelki táplálásunkat, növekedésünket, azt a helyet, ahol megélhetjük a hitet. És milyen, ugye, a Jó Pásztor? Tulajdonosként, gazdaként ott hagyja a kilencvenkilencet, és utánamegy az elbitangoltnak. Mi is utánaszaladtunk a kis rackának, valahogy megtaláltuk, és visszatettük a többi közé.

Az „utánamenni az eltávolodottaknak” gondolata, illetve a pásztorolás még egyszer felbukkan böszörményi riportutam során. Ekkor épp a belvárosban, a hajdúböszörményi Kálvin tér hatalmas szecessziós templomában vagyunk. Elképedek, amikor azt hallom, azért épült az „Új templom” a XIX–XX. század fordulóján, mert a Bocskai téri „Ótemplom”, amely ennél is nagyobb, már nem tudott több embert befogadni. Az Új templom roppant belső tere a karzatokkal vagy kétezer férőhelyet kínál. Magi István, aki presbiter is, úgy tudja, a második világháborút követő nagy ébredésben ez a templom többek között rengeteg fiatallal telt meg. Ma száz-százötvenen vannak benne egy-egy istentiszteleti alkalmon, ami a fele annak, amennyien a Covid előtti években voltak a Kálvin téri istentisztelet-látogatók.

– Hívogatnunk kell az elmaradtakat, köztük az időseket, akik a nagy járvány alatt túlságosan megszokták az otthonról nézhető közvetítéseket, mert az nem azonos a gyülekezetbe járással. De folyamatos missziós felelősségünk van a református óvodába járó kicsinyek szülei iránt is – ismeri el a presbiter-gazda, aki, mint mondja, még debreceni kollégista korában született újjá, az 1980-as évek közepén, főként vajai-vencsellői evangelizációs csendesnapok résztvevőjeként.

– A Debreceni Református Kollégium is sokat számított a megtérésem szempontjából – teszi hozzá hajdúböszörményi kalauzolóm. – Hálás vagyok érte édesapámnak is, aki negyven évig általános iskolai tanár volt a városunkban, emiatt nemigen járhatott templomba, de bennünket a bátyámmal már Debrecenbe, a volt iskolájába, a református kollégiumba küldött.

Amikor az imént a missziót hozta szóba Magi István, nem a levegőbe beszélt. Feleségével együtt nagyon is foglalkoznak az Istent keresőkkel. Ezt egy másik rackatenyésztő házánál látjuk igazolva, egy középkorú családanya esetét megismerve. Ehhez a házhoz azért látogatunk el, hogy fotósunk Magi Istvánt – lapunk húsvéti címlapja végett – egy fehéres színű báránnyal is lefényképezhesse. A feketét ehhez nem érezzük illőnek, márpedig neki más juha nincs, csak fekete színváltozatú racka…

A korábban gyülekezetbe nem járó asszony, a rackaegyesület egyik tisztségviselőjének felesége – aki elénk vezeti a húsvétra klasszikusan utaló merinói barikát – elárulja, tavaly felnőttkonfirmációra felkészítő alkalmakra járt, amelyeket Somogyi László, a néhány éve odakerült lelkipásztor tartott.

– Igazából ez az „Isten-dolog” úgy kezdődött el, hogy tizenhat éves lányom elkezdett járni a gyülekezetbe, meg az ifire – meséli a családanya. – Annyira odahúzta egy idő után a szíve, hogy kíváncsi lettem, hogy mi vonzza, mit kapott ő ott, mert ráadásul tőlem is távolodni kezdett lelkileg. Beiratkoztam hát én is a felnőtt felkészítőre. Eléggé pörgős életet élünk mindketten a párommal, nekem nyugalom volt az az egy óra… Ráadásul nagyon megfogott mindaz, amit ott hallottam. Azóta rendszeresen olvasom a Bibliát, nagyon érdekel, igaz, hogy még csak A zsoltárok könyvénél tartok…

Ez a böszörményi nő tehát láthatóan benne van az Istenre találás folyamatában. Szó kerül arról is, hogy hitfejlődését, beszélgetéseken keresztül, a Magi házaspár is egyengeti.

Derűs percek után távozunk a baráti portáról, ahol juhok, kecskék, nyulak és szárnyasok nyüzsögnek. Felejthetetlen emlék marad Hópihe, egy fehér kecske, amely két lábra állva az ólajtó ablakából szemlélgetett minket.

Miután visszaérünk a Magi-portára, a kecskéket még előhozom a bibliás gazdálkodónak. Az izgat, hogy az ő állattartó tapasztalatai szerint Jézus vajon miért éppen a kecskéktől választja szét a juhokat? Függetlenül az ártatlan böszörményi Hópihétől, miért a kecsketermészet viselői kerülnek balfelől Jézus Krisztus második eljövetelekor?

Magi Istvánt nem lehet kecskeügyben sem megfogni. – A pásztorok a mai napig azt mondják a kecskére, hogy féreg – mondja. – Felmászik mindenüve, mert olyan a természete, a tetőre is felmegy, lerágja a villanyvezetéket, nagyon kártékony tud lenni, pusztít. A bárány, ha félénkebb is, alapvetően nyugodt, békés… egyben tartható. A kecskében nincs meg az a nyájszellem, az összetartás szelleme, mint a birkában. Ha a nyáj közé kerül, gyakran vége a rendezettségnek, összevissza irányokba viszi el a bárányokat. Ha a kecske legel, innen is, onnan is felcsíp egy füvet, a többit összetapossa. A juh meg szépen nekiáll, és legeli a Hortobágyot...

Gyönyörködöm a megfogalmazáson és még inkább azon, hogy olyan szépen bontja ki a kétezer éves példázatokat ez az állattartó gazda. Szakrálissá, szent földdé teszi a szememben ezt a hajdúsági tájat. De úgy látszik, beszélgetőtársam kifogyhatatlan a bárány-kecske bibliai metaforákkal kapcsolatos mondandókból, hiszen már ezt meséli:

Egyszer, mivel elromlott a vízcsapunk, vízvezeték-szerelő jött hozzánk, és nem hitte el, hogy a rackáim, ezekkel a hatalmas szarvakkal, juhok. Makacsul kecskének tartotta őket, holott az más faj, nincs a kettő között biológiai átjárás. Erről eszembe kell, hogy jusson: amikor ott fogunk állni Isten színe előtt, nem lesz kérdés, kit hova soroljon, tévedhetetlenül el fogja dönteni. Kívülről lehet, hogy nem látszik, ki hívő, ki nem az, ki fogadta el a megváltást, ennek alapján kit ismer el magáénak, de az utolsó ez napon nem lesz ez kérdés!

Magi Istvánék házában a falon van egy kortárs térképfestmény, amely Hajdúböszörmény régi településszerkezetét ábrázolja kör- és sugárútjaival. Luca asszony, a feleség hajdú származástudattal vegyes lokálpatrióta büszkeséggel jegyzi meg, hogy településük évszázadokon át a hajdúkerület fővárosának számított. Belemélyedek a térképfestmény nézegetésébe, észreveszem, hogy egy XVII. században született felirat keretezi, amely a Bocskai István fejedelem és Báthory Gábor által letelepített és kollektív nemességet nyert hajdúkról szóló egykorú jellemzés. Olvasom: „Ugyanazon hajdú vitézek, letévén amaz ő fene természetüknek mivoltát, oly emberségesekké és gazdálkodást szeretőkké lettek, hogy még szintén az országnak színlakosit is láttatnak meghaladni.”

A házigazda ezt úgy kommentálja: – Ez az én történetem is, és nem csak hajdú őseim révén, és nem csak azért, mert én is gazdálkodó lettem! Valaha megragadtam a bűnbocsánat, a megváltás ajándékát, föltekintve Jézusra… Ott áll a templomunk előtt egy Agnus Dei szobor, rajta a felirattal: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Jn 1,29” Pontosan erről van szó, ez történt meg nagypénteken. Már a Szentírás elején kiderül, hogy az áldozati vérnek különleges jelentősége lesz a végső időkben. Isten Ábel bárányáldozatára tekintett jóindulattal, nem Káin terményáldozatára. Később az Úr Jézus odaszánta magát mindannyiunk bűnéért, Isten pedig feltámasztva őt, hatalmas fiának bizonyította húsvétkor. Ennek a nagy igazságnak a hatására tettem le én is a „fene természetemet”. A múltunk, ha akarjuk, a nagypénteki és húsvéti események hatására rendeződik, a jövőnk pedig ugyanezért reményteli.