Érzékelhető Isten

Emberként úgy vagyunk megalkotva, hogy keressük, vágyjuk azokat a helyzeteket, amelyekben élmények hatása alá kerülhetünk. Bevésődnek és egy életen át velünk maradnak illatok a gyerekkorunkból, látjuk magunk előtt kedvenc tanárunkat, halljuk kedvesünk nevetését, fel tudjuk idézni nagymamánk csirkepaprikásának ízét, és bármikor kaphatók vagyunk egy olyan embertől érkező ölelésre, akit igazán szeretünk. Ezer szálon kapcsolódunk a környezetünkhöz pusztán a minket érő ingerek által. Isten ugyanakkor e kérdésben is kívül áll a mi koordináta-rendszerünkön. Őt nem címkézhetjük fel azokkal a jelzőkkel, amelyek segítségével egy kalap alá veszünk mindent és mindenkit, ami és aki a rajtunk kívül álló világban van. A szó szoros értelmében sohasem látjuk, nem érezzük az illatát, nem halljuk a hangját, nem ér hozzánk fizikailag, ez a hiány pedig, ha nem teszünk külön lépéseket, a kapcsolódás útjába állhat.

Az Ószövetséget olvasva már-már nosztalgikus hangulatba kerülhetünk, tévesen azt gondolva, bezzeg régen milyen könnyű volt hinni az Úrban, aki újra és újra mintegy bejelentkezett népénél. Kézzelfogható közelségben voltak vele akkoriban a kiválasztottak, például Jákób, aki a Szentírás szerint megküzdött Istennel úgy, hogy a küzdelemben szerzett sebe egy életen át vele maradt. Így ír erről Mózes első könyve: „Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének a forgócsontja, miközben vele birkózott. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.”
Ugyanígy könnyű irigyelni Jézus kortársait – Tamás módjára talán mi is készségesebben hinnénk. Ugyanakkor a Bibliából azt is tudjuk, hogy a Jézussal találkozók sem tértek meg mind, hiszen a hit mégiscsak „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”. Magyarán hiába minden bizonyosság, ha mi nem akarunk Istenhez közeledni. Van szabadságunk nemet mondani rá, minden nyilvánvaló megjelenés után is – és van szabadságunk őt választani akkor is, ha nem kapunk egyértelműen látható, hallható, tapintható bizonyosságokat.
Keresztyén emberként hiszem – és számos alkalommal tapasztaltam –, hogy Isten minden helyzetben velünk van. Bár kényelmes lenne, ha egészen közvetlen módokon találkozhatnánk vele, nem hiszem, hogy az ilyen kijelentéseknek híján hátrányba kerülnénk. Ezernyi bizonyítékot találunk az Úr jelenlétére, mi több, mi magunk is bizonyosság lehetünk az ő létezéséről: mi magunk lehetünk Isten üzenetének megtestesítői. Láthatóvá tehetjük az ő erejét, mert Jézus azt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!” Hallhatóvá is tehetjük az Istent, mert Jézus azt mondta, „aki titeket hallgat, engem hallgat”. Megfűszerezhetjük mások életét, hogy megízleljék, milyen jó Isten közelében lenni, mert az apostoloknak azt mondja Jézus, ők „a föld sója”. Tapinthatóvá is tehetjük Isten dicsőségét, ha enni adunk a nyomorultnak, ha felruházzuk a rászorulót, ha megöleljük a vigaszra vágyót – vagyis ha a korlátolt testi világban megjelenítjük a testetlen Isten szeretetét. Végül lehetünk Istennek jó illata, mert a korinthusbeliekhez írt levél szerint (Isten) „Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és az ő ismeretének illatát terjeszti mindenütt általunk”.

A szerző újságíró, az egy.hu online magazin főszerkesztője