– A hitben az igazi kérdés az, hogy igaz-e vagy hamis, nem pedig az, hogy régi-e vagy új. Való igaz, amit mi kézbe veszünk, az egy régi könyv, de ez ma engem valóságosan megváltoztat, mert élő és ható. Református hitünk egyik csodálatos ajándéka az, hogy Isten-központú, ő az, aki a középen van, és nem mi. Az ő szempontja az elsődleges, ebből következik, hogy mi a mi dolgunk és lehetőségünk – vallja Somogyi Péter református püspökhelyettes, a budapest-fasori gyülekezet lelkészelnöke, akit szolgálatba állásáról, isteni elhívásáról, lelkipásztori hivatásáról kérdeztünk.
A Magyarországi Református Egyház Zsinata a 2023. évet a lelkipásztori hivatás évének választotta. Ön szerint milyen értékei vannak a református hitünknek ma?
Énmagam a reformátori tanítást aktuálisnak és időszerűnek látom, hiszen visszatérés ez a Szentírás igazságához. Az ember alapvetően nem változott, a környezete igen, de az alapkérdései és az azokra adandó válasz is változatlan. Ha valaki azt mondja, hogy ez „régimódi hit”, azt én egy nagyon egyoldalú megközelítésnek látom, mert az ősi igazság a valódi hit, az igaz hit alapja.
Ez a hitfelfogása mutatott utat önnek a teológiára?
Nagyon nagy ajándéknak éltem meg, hogy ebből már kaphattam „ízelítőt”. Nem gondolom, hogy pontosan olyan tisztán láttam ezt, mint most, de ez engem szintén hálára buzdít, mert ez jelenti azt, hogy Isten kegyelme munkálkodik az életemben. Ő nem hagy engem annyiban. Ahogyan gyermekként születünk meg és tejjel kell bennünket táplálni, nem kemény eledellel, úgy lelki értelemben is egyre nehezebben emészthető, de egyre fontosabb táplálékot ad nekünk Isten. A teológiára úgy mentem, hogy Isten egyértelműen megszólító, erőt és küldetést adó munkája volt bennem. Majd ez mélyült tovább később.
Mit jelentett önnek ez az „isteni küldés”?
Tizenhat éves koromban eljutottam oda, hogy élvezője lettem annak a mérhetetlen szeretetnek, kegyelemnek, amelyet Isten Jézus Krisztus által felém gyakorolt, azonban mégsem vagyok hálás eszköze ennek. Megvoltak a magam tervei. Jézus Krisztust személyes megváltómnak vallottam, erről bizonyságot is tettem osztálytársaimnak, de nem gondolkoztam azon, hogy ezen túl ő mit akar az életemmel kezdeni. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem: az a legjobb, ha ő határozza meg, hogy mit csináljak az életemben. Isten szempontja fontosabbá vált a magaménál. Ezek után nagy vívódás volt, hogy valóban a lelkipásztori hivatást válasszam-e, és azért imádkoztam akkor, bevallom, könnyek között, hogy legalább ezt mutassa meg Isten: teljesen kéri-e az életemet, vagy más hivatásban szeretné, hogy neki éljek. Márk evangéliumából ezt az Igét olvastam:
„Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15)
Tényleg nagy vívódás volt ez nekem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ezt valóban átgondoltam-e. Mi lesz a gyerekeimmel? Én lelkészgyerek vagyok, tudom mivel jár ez. Amikor azonban szüleimnek elmondtam, hogy mire jutottam, édesapám elővette Oswald Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatoskönyvét, amelyet én már régóta szerettem volna, és a hír örömére nekem ajándékozta. Abban az aznapi Ige ez volt:
„Magasztallak Atyám (...), mert elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és felfedted az egyszerű embereknek.” (Mt 11,25)
Ez pedig a magyarázata: „Engedelmeskedj abban, amire Isten felhívja a figyelmedet, és a következő dolog azonnal megnyílik előtted! Köteteket olvashatsz össze a Szentlélek munkájáról, pedig ötpercnyi világos engedelmesség olyan világossá tenné a dolgokat, mint a napfény. »Gondolom, hogy majd megértem egyszer ezt is.« Már most megértheted. Nem okoskodás által, hanem ha engedelmeskedsz. A legkisebb engedelmesség megnyitja az eget, és Isten legmélyebb igazságai a tieid. Isten nem jelent ki magáról több igazságot addig, amíg nem vagy engedelmes abban, amit már tudsz. Vigyázz, nehogy »bölcs és eszes« légy!” Amikor ezt elolvastam, mivel ilyen tökéletesen illet a helyzetemre, olyan örömöt kaptam, amely máig elvehetetlen. Nagyon igaz volt minden szava, tudtam, hogy akkor engedelmeskednem kell, és ezt nagy örömmel tettem. Ebből fakadóan tanulmányaim alatt is kulcsfontosságú volt a misszió, az evangélium hirdetése.
Miként tudta ezt megvalósítani a teológia elvégzése után?
Isten különös kegyelme volt, hogy olyan korszakban kezdhettük el a szolgálatot, amelyben a rendszerváltozás történt. Ez azt jelenti, hogy a missziói lehetőségek kinyíltak. A szó szoros értelmében kimentünk az utcára és embereket szólítottunk meg, a volt Sztálinvárosban is, a mai Dunaújvárosban, és olyan evangelizációs munka indult ott, amely rengeteg embert szólított meg akkor. Csoda volt, hogy szabadon beszélhetünk, nem mintha addig is lett volna bennem korlát, de a körülmények változása nagy hatással volt sokakra. A teológia után a feleségemmel együtt Kecskemétre kerültem. Ott a középiskolákban, főiskolákon bibliaköröket szerveztünk, az Emmaus Házban pedig egy konfirmandushét során olyan ébredést éltünk át, amely meghatározó volt a folytatásra nézve. Akkor a hetedik osztályos fiatalok döntő többsége új életet kapott, pedig nem is akartak eljönni. Végül egymásért, a hétért kezdtek el imádkozni. Nagy öröm volt látni, ahogyan Isten kinyitja a fiatalok szívét.
Azonban nem maradtak Kecskeméten.
Isten nagy ajándéka az, hogy mindezek után a Budapest-Fasori Református Egyházközségben is egy csendes ébredést élhettünk át. 1996-ban kerültem a gyülekezetbe. Végh Tamás volt az elnöklelkész, én pedig elsősorban az ifjúsági munkáért felelős parókus lelkész. Az evangélium hirdetésének csodáját különösen is megtapasztaltuk szolgálatunk során. Isten kegyelme olyan bőven áradt ki, hogy a kezdeti néhány családos hétvége után idővel Isten elhozta egy 420 fős gyülekezeti hét ajándékát is. Nem azt akarom mondani, hogy minden tökéletes volt, mert e munka mögött sok küzdelem is volt, azonban visszatekintve jó látni, hogy Isten hogyan munkálkodott. Nekem az a belső meggyőződésem, hogy Jézus nem véletlenül küldte ki kettesével a tanítványait. Oda küld áldást az Úr, ahol egyetértésben vannak a testvérek. Amikor engem arról kérdeznek, hogy volt-e valami titka a fasori gyülekezetben történteknek, akkor ezt biztosan tudom mondani, és ez ma is érvényes.
Egy lelkipásztor számára jelentős esemény, amikor átveszi egy gyülekezet vezetését. Ezt hogyan élte meg?
Azt gondolom, nálunk természetszerű volt az, hogy Végh Tamás igehirdetői és közösségi ajándékai mély nyomot hagytak sokakban, és ezért hiányoztak is sokak számára. De ezzel mindig igyekeztünk számolni. Mindketten azt vallottuk, hogy ez a gyülekezet drága áron megvett gyülekezete Jézus Krisztusnak, ez nem a lelkipásztorok gyülekezete. Mindaz, amit kaptunk, kegyelemből volt. Öt éven át közösen szolgáltunk fordított felállásban, hálával, örömmel és egyetértésben. Ő, azt gondolom, bölcsen és tudatosan leépítette a szerepét a gyülekezetben. Miután nyugdíjba vonult, ha felkérték még szolgálatra, mindig velem egyeztetve vállalta el, ugyanakkor szándékosan terelte hozzám az embereket, hiszem már nekem kellett a szolgálatokat elvégezni.
Az utóbbi években több egyházi tisztséget is betölt. Miként tudja ezt összeegyeztetni lelkipásztori teendőivel?
Ezt is küldőszóra vállaltam el. Nem a magam akaratából teszem, úgy nem is tudnám. Hiszem és tapasztalom is, hogy ami erő kell ehhez, azt Isten megadja. Ezek mellett nem szerettem volna elhagyni a gyülekezetet, mert azt tartom elsődleges feladatomnak. Persze az időm, a lehetőségeim szűkültek, de amit eddig is végeztem, azokból nem szeretnék visszább lépni. Azt értettem meg az utóbbi években, hogy amit az Úr kegyelemből adott, azt nem lehet magunknak megtartani. Magam is e szerint igyekszem vinni azt, amit kaptam és kapok.