„Én pedig megöregedtem és megőszültem…”

Minden év októberének nevezetes napjai között tartjuk számon a nyugdíjas lelkipásztorok és lelkészözvegyek vasárnapját. Ilyenkor a figyelmünk azokra irányul, akik a közelmúltban vagy a régmúlt időkben az igehirdetés aktív szolgálatában álltak, de napjainkban már nyugdíjasok. Némelyekre még sokan úgy emlékeznek, mintha ma is a szószékről hirdetnék Isten Igéjét, de a valóság arra figyelmeztet, hogy egyszer mindnyájunknak be kell fejezni a munkát.

Vannak azonban olyan foglalkozások – küldetések –, amelyeket nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ezek közé tartozik a lelkipásztor is. Tudomásul kell vennie, hogy neki is szüksége van a pihenésre, csendesebb életvitelre. Rendelt ideje volt az aktív szolgálatának, és rendelt ideje van a visszavonulásnak (Préd 3,1–2). Aktív életében – noha talán ki volt téve az ajtajára a hivatalos idő, de – elvárták tőle, hogy bármikor rendelkezésre álljon, és életének döntő részét képezte az igehirdetésre való készülés, ami nemcsak ideje nagy részét, hanem egész egzisztenciáját igénybe vette. Kreativitásnak kellett jellemeznie felelősségteljes munkáját. Sok esetben egyedüli képviselője volt egyházának, viselkedése, magatartása szinte meghatározója volt hite és gyülekezete külvilág előtti megítélésének.

Ez a helyzet a nyugdíjba menetelével lezárul az életében. Nemcsak a feladatait, hanem (ott, ahol van ilyen) a szolgálati lakást is át kell adnia. Tudomásul kell vennie, hogy ő is más után lépett be a szolgálatba, és most is ez történik, csak fordítva (Jn 4,38). Ami ezután következik, az is Isten ajándéka. Ezt az életforma-változást is Isten adja, aki valamikor elhívta. A visszavonulásnak szép példáját olvashatjuk a bibliai Sámuelnél, aki felismerte, mikor kell befejeznie azt, amit addig végzett (1Sám 12,1–5). Nem a saját személye volt a fontos, hanem Isten Igéjének szóban és élete által való hirdetése. „Sáfárnak tekintette magát, amit Isten rábízott, igyekezett hűséggel elvégezni. Most más folytatja. Lehet, hogy másképp fogja csinálni, de a lényeg nem változik. Isten az marad, aki volt. Sámuel nem nélkülözhetetlen, de Isten hű marad népéhez. Isten állította be őt a munkába, és most ő hívja vissza.” (Cseri K.: A kegyelem harmatja, 285. old.)

Aki így éli meg visszavonulását, annak elsősorban a hála érzésének kell eltöltenie a szívét! Hálaadás a kapott évekért, évtizedekért, amelyeket egy vagy több gyülekezetben eltöltött! Aki hálás tud lenni, az a nyugdíjasidejét is ajándékképpen fogja fogadni. Az ajándékba kapott időt pedig a másoknak való segítségnyújtás alkalmaként tudja értékelni. Módja nyílhat egy-egy elmaradt könyv elolvasására is, kirándulásra, távolabbi utakra. Új tartalommal telítődhet meg a Bibliája, amely számára már nem elsősorban „munkaeszköz”. Külön öröm lehet, ha nyugdíjaskorban is gondolnak rá (lelkészözvegyekre is), egy-egy szolgálatra felkérik, és erre lehetőségei szerint rendelkezésre áll. A nyugalom napjait élő lelkipásztor nagy ajándéka, hogy igehallgató is lehet egy gyülekezetben, vagy ha erre nincs módja, a rádió, a tévé vagy az internet segítségével közvetített istentiszteletek résztvevője lehet, így is részesülve a közös igehallgatás öröméből.

Nemrég kérdezte tőlem valaki: jó nyugdíjas lelkipásztornak lenni? Igennel válaszoltam! Átélhetjük, hogy Isten ajándéka lehet egy-egy szolgálatra való felkérés, egy régi szolgatárssal való találkozás. A nagyobb városokban havonta tartanak a nyugdíjas lelkészek összejövetelt, majd évente egy alkalommal Mátraházán töltenek egy hetet. Egy ilyen alkalom a megfáradt, beteg pásztort is „megfiatalíthatja”, és átélheti, hogy nem befejezte, csak abbahagyta a szolgálatát, van folytatás! A befejezés akkor következik el, amikor elhangzik felettünk a mi Urunk biztató szava: „Jól vagyon, jó és hű szolgám…” (Mt 25,21)