Én látó ember is vagyok

Ez a szemléletmód, ez a változatosság azt is garantálja, hogy a kiállítás nemcsak református látogatókat vonz, de – bár nem kizárólag – más hitben élő embereket, közösségeket is. Hogy egészen friss példát említsek: amikor a napokban személyes kalauzom volt (éppúgy, mint a szép számú látogatói csoportnak) Majd a kövek című, korszakalkotónak és iskolateremtőnek számító, lelkigondozó fotókiállításán, már az előkészítő e-mail-váltásaink során jelezte, hogy semmiképpen ne nevezzem őt fotóművésznek, mert az ő valódi rangja ennyi: „látó ember”. Ezt a visszafogott önjellemzést azonban hadd egészítsem ki egy hozzá illő aprósággal: ő, bizony mondom, valóban látó ember, de ugyanakkor láttató ember is, olyan egyéniség, amilyenre éppen manapság minden gyakorló keresztyén vagy a hittel még csak ismerkedő embernek nagy szüksége van. Az alábbiakban röviden ismertetem olvasóinkkal a tárlat különleges fejlődéstörténetét, és közelebb lépek két különösen is fontos és időszerű alkotáshoz.

Sokunk számára a látvány- és üzenet-kincseskamrának beillő kiállítóterem pillanatnyilag legfontosabb felvétele a most földrengés sújtotta, de a kép elkészültének idején békés Szíriába vezető Apamea, amely mellett a teljes anyagot összefoglaló, napjainkban lelki vigaszt nyújtó Ige olvasható: „Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek! Tekintsetek a kőszálra, amelyből kivágattatok, és a kútfő nyílására, amelyből kiásattatok! [...] Mert megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vigasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava.” (Ézs 51,1; 3) Bizonyos vagyok abban, hogy ez a bibliai locus minden mentőcsoportban sokaknak adott erőt, az egyháziak mellett az önzetlen, szent elszántsággal útnak induló világiak, így például a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat több tagjának is, de felidézi bennünk a hol megrendítő, hol derűt, életet ígérő képek sokasága Lukács evangéliumát is: „És némelyek a farizeusok közül a sokaságból mondának néki: Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat! És ő felelvén, monda nékik: Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19, 39–40.) Pontosan ez járt az eszemben 2007 nehéz esztendejében, amelyet Isten azzal segített túlélni, hogy saját sorsunkat és a sokszor embertársainknál emberségesebb köveket belekomponáltam Giles Corey könyörög a köveknek című versem néhány sorába, amelyben egy igaztalanul halálra ítélt walesi puritán gazdálkodó kínhalálára és megszabadulására emlékeztem, aki, bár testére egyre súlyosabb köveket helyeztek, és így lassan ölték meg őt, mégsem embertársaihoz, hanem a kövekhez fohászkodott irgalomért:

Ti, jó kövek, segítsetek,
hogy három napja gyötört testem
és sok-sok napja kínzott lelkem
ne gyalázhassa tovább a világ.

Jó kövek, kérve kérlek,
abban, hogy Uramhoz elérjek,
végre, most,
segítsen irgalmatok.

Halljátok, hozzátok BESZÉLEK.
Ezeknek: HALLGATOK.

(Részlet Petrőczi Éva Giles Corey könyörög a köveknek című verséből)

Tárlatnézegető beszélgetésünk közben még nyilvánvalóbbá vált számomra Füle Tamás, egyházunk látó és láttató alkotó embere, ugyanakkor a vizuális költészet mellett a lehető legprózaibb, akár hivatali feladatok példaszerűen pontos vállalója, akiből – Isten kegyelméből – tökéletesen hiányzik a kamera legtöbb egykori és mai hősében – nagy-nagy tisztelet és szeretet a kivételeknek! – bizony sok esetben jelen lévő hiúság és öntömjénezés.

A szerénység természetesen soha nem jelentheti a személyesség, az egyéni élmények tagadását. Tamás például elmondta nekem, hogy a mostani kiállítás csírája egy 2017-es – még jócskán a vészes évek előtti – izraeli fotóstúra volt, amikor a Negev-sivatagtól a legtávolabbi tengeri kibucig vándorolt kamerájával. Jómagam pedig elmeséltem neki első igazán meghatározó köves élményemet, amikor művészettörténész anyám elsétált velem a Pécshez közeli, kővágószőlősi, legendát is termő „babás szerkövekig”.

A hozzám legközelebb álló képek sorából hadd említsek meg név szerint még néhányat. Az első a Palmürában készült, Amikor az asszonyok jöttek című, felejthetetlen és szívet szorító, ugyanakkor megnyugtató felvétel, amelyen a homokkőből – valóságos csodaként – a nagyszombat reggelén Jézus sziklasírboltjához zarándokoló három asszony együvé tartozó és egy irányba hajló alakja rajzolódik ki előttünk. Az asszonyoké, akik azért zarándokoltak el ehhez a távoli barlanghoz, hogy a világ hamis vádakkal illetett, kínhalált szenvedett Megváltójának megadják a végtisztességet. Még három képről kell itt szót ejtenem, kettő közülük egy-egy katolikus templom kincse. Az egyiken Arezzóban, Arezzói Guido, a kottaírás atyja városában, a San Francesco-bazilikába léphetünk be, ahol a középkori templom szürkés-foltos falán fekete árnyékot vet, mégis a ragyogást, a feltámadás ígéretét hordozza a falra kivetülő, töviskoronás Krisztus alakja. Erről a látványról akaratlanul is az eszünkbe juthat R. S. Thomas 1995 nyarán Nobel-díjra jelölt walesi lelkipásztor-költő, akit a teológusok és az irodalomtudósok a „Deus absconditus”, „a rejtekező Isten” költőjeként emlegetnek világszerte. Ez a kép a Jelenlételben címet viseli.

A szememet megragadó látványok sorában a következő a Hol keressem? című kép Veronából, amelynek középpontjában a mennyei atyjához már felszállt Jézus, akinek alakja egészen halványan, jóformán egy kifakult akvarell színeivel sejlik fel, mégis hosszú percekre rabul ejt bennünket.

A walesi egyháztörténet és irodalom kutatójaként hosszan néztem a szíriai Aleppóban található Oszlopos Simeon-templom romos állapotában is megszólító erejű maradványait. S még csak nem is az ég kékjével harmóniát alkotó, csonkaságukban is gyönyörű ívek miatt, hanem az egyik íven, majd egy külön nagyításon felfedezett kis kelta kereszten ámultam el. Hiszen Szíria és a walesi bárdok földje a régi időkben felmérhetetlenül messze volt egymástól. Valószínű, hogy a keresztyén Nyugatról a délebbi országokba sereglő keresztes vitézek egyikének keze nyoma lehetett ez a Walest idéző szakrális emlék.

Azt fájlalom, hogy legalább a fotók egy részéből nem készültek képeslapok. Azt pedig mindenképpen igyekszem segíteni, hogy a Törökországból és Szíriából nemrég hazatért egyházi és világi mentőcsapatok sok hőse eljusson erre a kiállításra.