„Én ezt a könyvet nem írtam, csak lejegyeztem”

– Nem bemutatni jöttünk ezt a könyvet, hiszen már régen megjelent, hanem ünnepelni – hangsúlyozta Balog Zoltán református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke a kedd esti beszélgetésen. A püspök szerint ez a könyv olyan ajándékot ad az olvasóknak, amely kiemelkedik ebből a világból.

– Ha nem tudjuk a saját történetünket istentörténetté írni, akkor nem íródik bele az időbe és elvész – mondta Visky András. A szerző hozzátette, hogy az ő öröksége nemcsak a szüleitől ered, hanem az előtte járó erdélyi lelkészektől és egyháztagoktól is. Sokan mondták azt neki, hogy megírta a könyvüket – az asztalnál Ugron Zsolna is megköszönte ezt Visky Andrásnak –, aki sokuk korábbi élményeit írta bele ebbe a szövegbe. A kitelepített, üldözött magyarok emlékeit, az utólag már abszurdnak és elképesztőnek tűnő eseteket. Ugron Zsolna szerint ezek a történetek sok emberben, az embereken belül is sok rétegben kavarognak, és ez a könyv csodálatos példát mutat rá, hogyan lehet ezeket egy gyermek szemén át megmutatni: a család kitelepítését, a református lelkész édesapa bebörtönzését és a gulágélet nehézségeit.

– Jólesik azt mondani, hogy ez a mi történetünk is – jelentette ki Balog Zoltán püspök, de hangsúlyozta, hogy ez nem valamiféle kisajátítás, hiszen egy nagy történetünk van, az Isten és ember története, amelyben mindannyian benne vagyunk a saját kis történetünkkel. Azt is mondta, hogy örülne, ha a református egyház a „nevére venné”, sajátjának vallaná ezt a könyvet. Úgy véli, hogy egy közösség szellemi erejét mutatja, ha nem mások írják meg a történeteit, hanem a közösség tagjai, és ő ezt a könyvet is ezen szellemi erő megnyilvánulásának tekinti. Hangsúlyozta azt is, hogy minden könyv, amelyet ilyen hittel írnak, a Biblia történetének egyfajta folytatása. A Kitelepítés végén sincsen pont, és ez azért nagyon jó, mert mutatja, hogy ezt a történetet is tovább lehet írni, mindig jön a mi történetünk után még valami addig, amíg akik Istentől indultak, meg nem érkeznek Istenhez.

A történet megírásának nehézségeiről a szerző elmondta, hogy húsz éve többször nekifogott, de korábban mindig kudarcot vallott, és ezek a kudarckísérletek jelölték ki az utat ahhoz a könyvhöz, amely most végül megjelent. A kulcs az volt, amikor megtalálta azt a szót, amellyel elkezdhette az egészet: bibliapóker. Hozzátette, hogy szerinte amíg a szülei éltek, nem tudta volna megírni ezt a könyvet. Édesapját nyolcévesen ismerte meg a láger után, és mindig teljesen más volt vele a kapcsolata, mint azoké a gyerekeké, akik kezdettől ismerik az apjukat. Úgy fogalmazott, hogy apja „nagyon nagy” volt számára. Édesanyjáról mindig könnyebben tudott írni, mert a világot is rajta keresztül ismerte meg. A haláluk óriási hiányt hagyott benne, de békességet is, hogy valaki magához vette őket.

A könyv szólhatna a haragról vagy a gyűlöletről is, de a szerző mégsem ezt az utat választotta. Balog Zoltán püspök elmondta, hogy a keresztyén ember a haragot is az Istenhez való viszonyában helyezi el. – A hívő ki máson kérje számon, hogy milyen helyzetbe került, ha nem az Úristenen? Őt kell ilyenkor megkérdezni, miért döntött így – mondta a püspök. Ugron Zsolna is arra hívta fel a figyelmet, hogy Visky András könyvének sajátos humora van, és a saját környezetében is azt tapasztalta, hogy a román hatóságok által elkövetett visszaéléseket, a nehézségeket az emberek sokkal inkább humorral dolgozták fel, mint haraggal. Elmesélte, hogy édesapját tíz évig követte egy szekus, és mivel apja már arcról ismerte kéretlen társaságát, amikor meglátta, mindig intéssel köszönt neki. Az írónő szerint a humor nagyon fontos örökség, amely segít rengeteg dolgot elfogadni, feldolgozni.

Balog Zoltán arról is beszélt, hogy egy közösségen belül úgy lehetséges a megtisztulás, ha az a közösség képes elvégezni a szembenézést, és ebből valódi megbékélés lesz. A püspök szerint ezt egyházi közegben meg lehet csinálni, de az általános nyilvánosságban sokkal nehezebb, mert ott sokszor csak megbélyegzés van, nincs bocsánatkérés és megbocsátás.

Visky András megosztotta, hogy csak utólag jött rá: ez a könyv jóvátétel. Hónapokig nem értette, mi ez a felhajtás a regény körül, aztán a kiadóban azt mondták neki, hogy talán olvassa el. Akkor teljesen más szemmel kezdett nézni a könyvre. És hogy miért jóvátétel? Édesapja 2005-ben helyettes lelkészként ment el az élők sorából, és sosem hozta ezt fel, békességgel fogadta sorsát, és mindig közelségben élt az Úristennel, akivel mindent megbeszélt, mindenért vele perelt, sosem az emberekkel.

– Ezt a könyvet nem én írtam, csak lejegyeztem – mondta a szerző, aki azt vallja, ugyanolyan megajándékozottnak érzi magát, mint bárki más, ő ezt a regényt az áldás mozgásba hozásának tekinti, aminek ő is csak részese. Ugyanakkor szerinte a könyv fogadtatása mutatja, hogy elbeszélői deficit van. Visky András szerint azok a dolgok, amelyekről nem beszéltünk, nem a múltban vannak, hanem a jelenben, bennünk. Neki is rengeteg olyan titkosszolgálati anyaga van még a családjáról, amelyekből a történeteket el kell mondani, mert abban van a felszabadulás, ha ezeket elmeséljük, utána pedig beszélgetések lesznek belőlük. – Mint ez itt – mondta a Ráday Ház dísztermében.

Balog Zoltán püspök ehhez hozzátette, hogy az ősök addig élnek, amíg meséljük a történeteiket. Rajtunk múlik, hogy ez élő örökség, vagy holt. És ezeket a történeteket a püspök szerint egymásért is kell mondanunk, mert akkor lesz a történet közös, amikor mindenki elmondja a saját részét. Balog Zoltán úgy gondolja, hogy Visky András könyve egy nagy megbékéltető ajánlat sokaknak, és minél többen tekintenének rá így, annál jobb lenne mindannyiunknak. Ablonczy Bálint ezt annyival egészítette ki, hogy a regény kiindulópont lehet sok olyan beszélgetéshez, amelyeket még le kell folytatnunk.

Az este során a műből Rajkai Zoltán színművész olvasott fel részleteket, valamint Karasszon Eszter csellóművész és Szalai Éva zongoraművész szolgáltak zenés zsoltárfeldolgozásokkal.