Emberi találkozások isteni indíttatásból

Amikor hat éve beiktatták püspöki tisztébe a debreceni Nagytemplomban, megkapta a templom kulcsát és az egyházkerület pecsétjét. Ez nemcsak jelképes gesztus, hanem hatalmas felelősség is.

Beiktatásomkor tudatosult bennem, hogy a tiszántúli reformátusság állapota kihat egész egyházunkra és a határainkon túli területekre is. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk egyházkerületünkben, vagyis hogy mi nyílik meg azzal a bizonyos kulccsal, és mire teszem rá a pecsétet. Ezek az attribútumok nem csak tárgyként izgalmasak. Fontos, hogy mit jelképeznek. A pecsétünkön Jézus megkeresztelkedésének pillanata látható az Atya, a Fiú és a Szentlélek szimbólumával. Ahányszor csak rányomom a bélyegzőt valamire, szembesülök az örökségünkkel: egyházkerületünk Méliusz óta a Szentháromság-hit védelmezője, nekünk a szeretett Fiúban kell gyönyörködnünk (Mt 3,16–17).

Sejtettem, hogy hamar előkerül majd beszélgetésünkben a szeretet szó. Beiktatásakor is csak egyetlen egy dolgot kért a gyülekezettől, annyit, hogy szeressék.

A legjobbat kértem, amit kérhettem, ugyanis a szeretet nemcsak érzéstömeg, hanem kapcsolódás, hogy testvérként tekinthessünk egymásra. A szeretet tapintat is, legyen szó családi, kollegiális vagy egyéb kapcsolatokról, hiszen vannak dolgok, amelyekbe nem gázolhat bele az ember büntetlenül. A szeretet kötőanyag is. Ha szeretettel tekintünk a másikra, még a kritikánkat, ellenérzésünket vagy ellenkezésünket is másként tudjuk kifejezni. Tudunk lemondani elképzeléseinkről a másik érdekében, és ha szükséges, képesek vagyunk hátrébb lépni.

Püspökként sokszor kell hátrébb lépnie, hogy a másik akarata érvényesülhessen?

Tapasztalatom szerint nehéz diktatórikus vezető mellett dolgozni, ugyanakkor mindig ajándékként fogadtam azt, ha valakivel együttműködve érhettünk el célokat. Egyházvezetőként azt tűztem ki célul magamnak, hogy autoriter vezetési stílus helyett csapatban gondolkodó, a másikat meghallgató, odafigyelő, emberközeli vezető leszek. Ez a fajta működési mód közel áll hozzám, és úgy érzem, meghozta a gyümölcseit is. A saját életemben megdőlni látszik a tétel – amelyre sokan figyelmeztettek –, hogy a püspök magányos farkas, aki mindig nyomás alatt áll, és egyedül van.

Nincs nyomás, nincs magány?

De van nyomás, és sok a feladat is, csak a magányosságérzet nincs rajtam. A munkatársaimmal tudok őszintén beszélgetni, tervezni, imádkozni, és ez átsegít a nehézségeken. Van, amikor fejtörést okoz, hogyan foglaljak állást helyesen egy-egy ügyben, és amikor kiérleltem a véleményemet, nem rejtem véka alá. Ez kicsit időigényesebb, de a rövidzárlatos megoldások megboszszulhatják magukat. Isten ügyét nem szabad félvállról venni.

Egy interjúban azt mondta, hogy amikor tinédzserként először vezényelt kórust, elégedett volt a tempóval és az összerendezettséggel. Mennyire elégedett a tempóval és az összerendezettséggel püspökként?

Találkozások sora van mögöttem, sok ügyet sikerült átbeszélni lelkésztársaimmal. A Hirdesd az Igét! programban közel kétszáz olyan alkalmat tartottunk, ahol gyülekezeti tagokkal, presbiterekkel, pedagógusokkal, felelős egyháztagokkal találkozhattam. A négyszáztizennégy gyülekezetünk felében személyesen is szolgáltam. Ezek az alkalmak sokat segítettek a bizalomépítésben és református önazonosságunk megerősítésében. Hálás vagyok, hogy nem ragadtunk meg a protokolláris események szintjén, hanem a személyesség volt a cél. Nem elég a kampányszerű vagy egyszeri „vallásos élmény”, hanem kitartó és folyamatos gyülekezetépítő munkára van szükség. Ez nem létszámfüggő. Szatmár vagy Bereg maroknyi gyülekezeteiben éppúgy fontos az éltető kisközösség, mint a sok rétegalkalmat tartó nagyobbakban. A 2019-es Egységnap is szép megerősítése volt annak, hogy nem utolsó mohikánokként létezünk, nem csodabogárság reformátusnak lenni, hanem a világ legtermészetesebb dolga. Ez a mi örökségünk.

Mit tapasztal, milyen állapotban van a reformátusság a Tiszántúlon?

Különbözőek vagyunk. Sokan közönyösek, és bármit teszünk is, maradnak névleges reformátusok. Szórványok is alakultak. Van, ahol revitalizációra van szükség. A feltételek adottak, híveink is vannak, de valahogy lelassult a keresztyén élet dinamikája. A mozduláshoz jobban kell figyelnünk a Szentlélek vezetésére, a lelki szükségekre, akár új szolgálati helyek teremtésére. Van, ahol a beköltözések vagy a lelki fejlődés miatt eljött az új gyülekezet szervezésének ideje, és tudatosan közösséget plántálnak. Tapasztalom azt is, hogy a felnőttként konfirmálók gyakran a legodaszántabb és a legérdeklődőbb egyháztagjainkká válnak. Felnőttként ráéreztek arra, hogy van itt valami, ami nekik sokat jelent, amiért érdemes áldozatot is hozni időben, energiában, anyagiakban.

Mi ez a valami?

A ráérzés Krisztus nyitottságára. Nincs perfekt keresztyén. Haladunk az úton Krisztus felé, és közben meg lehet vallani, hogy nem minden sikerül. Egy jó gyülekezet befogadó, ezért a személyes találkozásoknál nem tudok jobbat kitalálni. Az elmúlt időszakban nagyon sokat tettünk azért, hogy a különböző találkozókon elmondhassák az emberek, mivel küzdenek, mi foglalkoztatja őket. A Tiszántúlon gyülekezeteink egynegyede szociális vagy oktatási szolgálatot vagy mindkettőt végez. Mindegyik gyülekezet nagyon igyekszik, de több együttműködés, egymásra figyelés kell.

Ahogyan fogalmazott, mindenki nagyon igyekszik, de úgy látja, hogy a sok feladat mellett nem mindig jut figyelem egymásra?

Pedig együtt könnyebb lenne. Ez nemcsak a gyülekezetre vonatkozik, hanem az oktatásra is, ahol hasonlóak a szakmai kihívások. Sokat tettünk azért, hogy összekössük a kulcspozícióban lévő szakembereket, és ne csak a továbbképzéseken találkozzanak, hanem kötetlenebbül is.

Vagyis több találkozásra van szükség?

Feltétlenül, de még inkább emberi találkozásokra van szükség isteni indíttatásból. Más az a légkör, amikor nem a versenyszellem uralja a terepet, nem statisztikákkal dobálózunk, nincs presztízsharc, hanem testvéri módon tudjuk feltárni a dolgainkat, és a másik jó példája inspirálja az életünket.

Van olyan nehézség, amelyen jó lenne sürgősen változtatni?

Számos fronton gyorsan és hatékonyan kell lépnünk, hogy könynyebbé váljanak a mindennapok a gyülekezetekben. Sokszor nem kapnak szakmai segítséget a lelkipásztorok, így olyan feladatokkal kell megküzdeniük, amelyeket a teológián nem kellett megtanulniuk. Bajlódnak könyveléssel, pályázatokkal, jogi kérdésekkel, építkezéssel. Miközben döbbenetes tapasztalatom, hogy sok gyülekezetben nincs hétközi alkalom, kevés a családlátogatás. Ha segítünk a lelkészek válláról levenni a terheket, akkor lesz idejük azzal foglalkozni, amire valóban elhívattak. Fontosnak tartom azt is, hogy méltó körülmények közé hívjuk az embereket, olyan alkalmakra, ahová megéri eljönni. Ez nagy felelősség.

Kinek a felelőssége?

Mindannyiunké. Tudom, hogy nagyon nehéz a mai kor életritmusához szabni a lelkipásztorkodást, főként akkor, ha a lelkész számos olyan feladattal van leterhelve, amely nem az ő dolga lenne.

Nem az a probléma, hogy egy több száz éves rendszert akarunk működtetni a 21. században, és ez döcögősen megy?

Inkább azt látom, hogy túl sokszor kimagyarázzuk magunkat. Nyafogás helyett inkább föl kellene venni a ritmust, és megtalálni a lehetőséget, hogyan segítsünk magunkon.

Mikor érzi úgy, hogy nagyon nehéz kérdéshez érkezett?

Bánt, hogy többet várunk a pénztől, mint amit az jelent. Sokkal többet remélünk a „kövek látványos jólététől”, miközben ezek nem oldják meg azokat a lelki szükségleteket, amelyeket csak a lélekkel való elmélyült foglalkozás és a másik emberszámba vétele hozhat meg. A lelkiséget a megújult falak sosem pótolhatják. Izgat, hogy merünk-e a missziói gondolkodásmód szerint befektetni, és arra használni az anyagiakat, amire Istentől kaptuk, az Isten országa építésére. Fáj, ha azt látom, hogy a rendbe hozott gyülekezeti tereket nem használják ki igazán. Vajon van bennünk annyi találékonyság, hogy odavonzzuk a különböző korosztályokat? Infrastruktúránk a közösségépítést szolgálja? A keresztyénség életforma, amely nem vasárnap 10-től 11-ig tart, hanem a java az istentisztelet után jön, amikor megélem a keresztyénségemet a munkahelyemen, a családomban, a szórakozásomban és a szabadidőm eltöltésében.

Milyen jövőképet vázolt fel az egyháznak?

Nagyon fontos, hogy kezdeményező egyház legyünk, és elhiggyük, hogy a 21. században is van fantázia az egyház közösségi létében, és van jövőnk. Ehhez tehermentesíteni kell a lelkipásztorokat. Meg kell erősíteni a központi szerepet betöltő gyülekezeteinket, amelyeknek kisugárzása van egy-egy térségre. Folytatjuk a Hirdesd az Igét! programot, és indítjuk a gyülekezeti élettevékenységeket támogató RefKatedra gyülekezeti képzést, amelyben csoportokban tanuljuk a gyülekezetek működését feszítő problémák megoldását. A kurzusokon lelkipásztorok és református szakemberek adják át a különböző területeken szerzett tapasztalataikat.

Szerepel a tervei között a hosszú évek óta feszült dunamelléki–tiszántúli viszony enyhítése?

Az elmúlt években alig akadt olyan spirituális összefogásunk, amely minden egyházkerületet bekapcsolt volna. Pedig a közös szolgálatok élményei a leggyógyítóbbak. Néhány országos programban anyagi érdekeltségek is ütköztek, ez sem segített. Az biztos, hogy bíznunk kell egymásban, és a két nagy egyházkerület nem lehet féltékeny egymásra, hiszen nekünk kell példát mutatnunk. Együtt kell továbbvinnünk a Jövőkép Bizottság munkáját, és a vitaanyagban vázolt területeken fokozatosan előrébb kell lépnünk, mert a problémák előttünk tornyosulnak.

Hat évvel ezelőtt vállalta a jelölést a zsinat lelkészi elnöke tisztségére. A 2021. februári zsinaton újra felteszik majd a kérdést. Mit felel majd?

Az egyházkerületem iránti elkötelezettségem is azt mondatja velem, hogy vállalom a jelölést. Szívesen dolgoznék egyházunkért, közös előrejutásunkért. Szeretnék tenni azért a belső lelki derűért is, hogy bárhol éljenek testvéreink, mindenütt jó legyen reformátusnak lenni.