„Elmenvén azért…”

Az igehely folytatását – Jézus utolsó szavait mennybemenetele előtt – jól ismerjük (Mt 28,19–20), a liturgiai szöveg mindig elhangzik a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása során. A „minden népek” tanítványokká tétele – és hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt – Krisztus végrendeletének tekinthető. Hogy mit parancsolt Jézus, János röviden összefoglalja az „új parancsolatról” szólva: „egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Nem elég, ha csak beszél róla valaki, mert meg is kell mozdulni, el kell indulni felé. S akkor ott találjuk magunkat a „kapuban”.

Egyetemünk minden ősszel és tavasszal megrendezi a Scientia ac Educatio konferenciát. A legutóbbi, november végi szimpóziumon Kis Klára lelkipásztor (az egyetem gyakorlati teológia tantárgyának oktatója) izgalmas előadásának egyik, mintegy mellékesnek tűnő momentumára figyeltem föl. Református énekeinkről, a liturgiáról, a mögötte lévő spirituális tartalomról is beszélt, és közben hivatkozott Szűcs Ferenc egy éppen tíz évvel korábbi, 2012 októberében közzétett gyakorlati teológiai okfejtésére istentiszteletünk megújulásáról. Ennek alaptétele, hogy pusztán a liturgiareformtól nem fog megújulni az egyház, mert a sorrend fordított: az egyház megújulása fogja átformálni aztán az istentiszteleti kereteket.

Erről már jó ideje folynak a diskurzusok, magam (egyszerű egyháztagként) igyekszem követni a kereteket, s be kell vallanom, hogy nemcsak a sákramentumok „kegyelmi eszközét” tartom fontosnak, hanem az igehirdetés tartalmi elemeit is. Ami állandó és örök (Örökkévaló), számomra nemcsak a szakrális ismétlődésben, de a megvilágító erejű értelmezésekben is egyre inkább letisztuló jelentéseket kap. Mert új és újabb kérdéseket fogalmaztat meg, és úgy érzem, hogy a Krisztushoz való közeledés nemcsak az odaadásban, hanem a folyamatos párbeszédben is megvalósul.

Az említett értekezés is része ennek a dialógusnak. Kis Klára a többi közt kiemelte, hogy az istentisztelet helye (például a templom) tulajdonképpen kapu. A metafora nem új, hiszen Paul Tillich hatvan évvel ezelőtt megjelent könyve is ebbe az irányba vezet, mégpedig úgy, hogy az „elveszett dimenziót” kellene megtalálni. Amikor elveszettnek tűnik a „mélység dimenziója”, akkor a „mennyei dimenzió” sérül – mert a kettő végső soron egy. A bibliai kozmológiában a mennyei magasság olyan tájékozódási irány, amely felé meg kell nyílni. Alkalmas tereppé kell válnunk ahhoz, hogy meg is érkezzen hozzánk mindaz, ami elő van készítve számunkra. „Nyoma sincs itt semmiféle túlvilágra menekülő transzcendenciának” – fogalmaz Szűcs Ferenc, majd fölkínálja az említett metaforát: „a liturgikus tér, a templom valóban ajtó, amely pontosan határolja a kint és a bent világát”.

Át kell lépni tehát ezen a kapun, s rögtön egy másiknak tűnő dimenzióban találom magam. Ott, ahol már vagyok, de nem vettem észre a szakrális lehetőséget. Kiszakadok a hétköznapi, a múló időből, mert a krisztusi, az ünnepi időt élem meg, amelynek paradox módon nincs sem kezdete, sem vége, nincs elkülöníthető jelene, mert maga a folytatólagos létezés. A kalendárium – és benne az egyházi esztendő ciklikussága – látszólag azt jelöli, hogy mindig esélyt kapunk a folytatásra és a megújulásra, az egyre világosabban föltáruló lényegében viszont azt, hogy folyamatosan itt állok a kapuban, a kint és a bent, a lent és a fent közötti misztérium teljességében.

És ez a kapuban állás egyúttal folyamatos mozgás, úton lét is. Nem passzivitás, hanem cselekvés. Nem várakozás, hanem állandó tisztulás. A szándék és a tett olykori konfliktusát is magában hordozva. Mert néha nem cselekszem, néha elfelejtek éber lenni. Néha észre sem akarom venni, hogy a kapuban vagyok. S van még feladatom, hogy felismerjem a krisztusi végrendelet igazságát, a szeretet dimenziójának valóságát.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró.