Ha valakinek eddig kétségei lettek volna az önmagát liberálisnak tartó, és Európát ma uraló ideológia valóságos természetéről, akkor ez a történet bízvást vonulhat be az emlékezetbe a liberális önleleplezés történeteként. És ha valaki eddig azt gondolta volna, hogy az önmagát liberálisnak tartó világkép uralma, s ezzel Európa mai szellemisége csak úgy magától alakult ki a „haladás” természetes velejárójaként, akkor ez a történet pontosan megmutatja, hogy szimpla diktátumszerű ideológiáról van itt szó, amely fenyegetve érezte uralmi helyzetét, és kénytelen volt önmaga rejtőzködő természetét feladva megmutatni valódi lényegét. A lényeg pedig az, hogy ez a liberalizmus nem tűri el, ha bárki is az általa képviselt világkép igazságát megkérdőjelezi, s netán vele szemben egy más valóságértelmezéssel áll elő.
Ez a másik valóságértelmezés természetesen a konzervativizmus (no nem a liberalizmus házi konzervativizmusa, amely csak arra való, hogy konzervatív álnéven a liberális kátét visszhangozza – mint ezt Weber nyilatkozata olyan jól mutatja). Az a konzervativizmus, amelynek elege lett abból, hogy az önmagát liberálisnak tekintő világkép a zsidó-keresztény hagyománytól való elidegenedést, vagyis az európaiság kulturális sajátszerűségének feloldását a demokrácia és a jogállamiság elvont és egyetemes jogi kategóriáinak a nevében normatívvá tette és az európaisággal azonosította. Azt állította, hogy az állítólagos történelmi fejlődés szükségszerűen hozza el a hagyományszakadás, vagyis a civilizációs alapokról és a történelmi közösségi identitásról való leválás új korszakát. Ez a történelemkép az alapja annak a liberális diktátumnak, amely kizárólagos igényt tart az általa megfogalmazott jogi természetű legfelsőbb értékeknek az európaisággal való azonosítására és értelmezésére, vagyis arra, hogy meghatározza mi Európa és mi nem az. S ha netán valaki kétségbe vonja az így felkínált Európa-értelmezés kizárólagosságát, vagyis szembeszáll az Európa-gondolat liberális kisajátítási kísérletével, annak európaiságát az állítólag toleráns, demokrata és előítéletektől mentes liberalizmus azonnal megkérdőjelezi, sőt – mint a Sargentini-jelentés manipulatív elfogadásának a példája is mutatja – meg is bünteti. Nos, ennyit az önmagát liberálisnak tartó világkép valódi természetéről. Eljött az igazság pillanata. Jól mondja Sargentini asszony: „Büszke vagyok, hogy a Magyarországról szóló jelentés megszerezte az Európai Parlament támogatását, de ez mindenekelőtt a magyar állampolgárok jogairól szól. Köszönetet mondok azoknak a kollégáimnak, akik számára a demokrácia és a jogállamiság védelme a pártérdekek felett áll.” Ez semmi más, mint a liberalizmus kizárólagos hatalmi igényének a bejelentése és bevallása.
Így lett Magyarországból eretnek, amely állítólag veszélyezteti Európát, mert van mersze megkérdőjelezni a kanonikusnak beállított liberális Európa-értelmezést, s van mersze szembeszállni egy olyan történelemképpel, amely szántszándékkal roncsolja a kulturális hagyományon nyugvó Európa-eszmébe vetett hitet, azt állítván, hogy az európaiság legfőbb ismérve a kizárólagosan általa értelmezett demokrácia és jogállamiság. A demokráciának, mint legfőbb értéknek, s mint az európaiság legfőbb ismérvének a megvédése olyannyira fontos, hogy még a demokratikus szavazás elemi szabályait is félre lehet dobni az állítólagos demokrácia győzelmének az érdekében. Az eset történelmi pikantériája természetesen az, hogy posztkommunista országról lévén szó, Magyarország már egyszer átélte az európai kulturális hagyományról való erőszakos leválasztás élményét. S most az európai liberális elit a maga házi konzervatívjaival azt akarja nekünk bemagyarázni, hogy rosszul értjük Európát, nem is vagyunk igazán európaiak, csak azért, mert nem tekintjük kizárólagosnak azt az Európa-értelmezést, amelyet ránk akarnak erőltetni. Merünk nem liberálisok lenni, s ez bizony maga a herezis.
Egy szó mint száz, egyszer elszakítottak bennünket Európától, most meg ki akarnak tagadni bennünket Európából. Egy emberöltőnyi történelem.
Ez az én életem. Egy mai magyar reformátusé. Végtére is, nem baj, ha eljön az igazság pillanata és az ember végül megtudja önmagáról, hogy keresztyénként miféle korban is élt.
Köntös László
A szerző református lelkipásztor, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője. A cikk Önéletrajz címmel megjelent a Reposzt blogon.