Életre szóló találkozás

Már-már zavaróan közel állnak egymáshoz a házak Gyömrő új építésű városrészében, ahol 2020 óta él a Biró család: Zsuzsi, Tamás és a kis Dávid. Amikor megérkezünk, Tamás frissítővel kínál, leülünk beszélgetni az ebédlőasztalhoz. A hároméves Dávid először megszeppen, de ez a félénkség gyorsan tovaszáll, három-négy perc után már izgatottan mutatja játékautóit, legóból épített alkotásait.

Tipikus magyar családnak is nevezhetnénk az övéket, valamiben mégis egyedülállók, ez pedig megismerkedésük története: mindketten részt vettek a 2013-ban, Mezőtúron tartott református fesztiválon, a Csillagponton (a fiataloknak csak CSP), ahol végül egymásra találtak.

Tamás siklósi születésű, fiatalkora óta érdeklődik a számítástechnika iránt, így informatikatanárként diplomázott, de nem állt sokat a katedrán, helyette 2007-ben informatikával, programozással foglalkozó vállalkozást indított. Ha nem tette volna, valószínűleg nem lett volna ott a 2013-as Csillagpont sajtótájékoztatóján sem, ahová az egyik ismerőse hívta el őt.

– Akkor már nagyon kerestem azt a pontot, amely kitörést jelenthetne a vállalkozásomnak. A sajtótájékoztató végén megérdeklődtem a fesztivál főszervezőjétől, lesz-e élő közvetítés a Csillagpontról. Azt mondta, azért nem, mert a költségvetés nem teszi lehetővé. Visszakérdeztem, hogy mekkora összeget tudnának rászánni. Valóban alacsony számot mondott, de én úgy döntöttem, felajánlom, hogy akár ennyiért is hajlandó vagyok elvállalni – eleveníti fel Tamás a Dürer Kertben történteket. – Katolikusként is fontosnak tartottam, hogy a CSP által képviselt értékrend minél több emberhez eljuthasson. Ez számomra misszió volt, belső küldetés, amelyet annyira komolyan gondoltam, hogy utána tíz éven keresztül változatlan díjazás mellett feladatom lett a fesztivál közvetítése.

Dávid közben már szinte az összes autóját megmutatta, most a matricák és a matricás album kerül elő, édesanyja közben néha csendre inti. – 2011-ben láttam a tévében az akkori Csillagpont záró istentiszteletének közvetítését. Szakadt az eső, mégis olyan békés és hívogató volt, hogy elhatároztam, a következőn én is szeretnék ott lenni – mondja Zsuzsi, aki családjával 1990-ben költözött Magyarországra Erdélyből. Martonvásáron telepedtek le, onnan járt fel később nap mint nap a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumba. Veszprémben angoltanárként és bölcsészként diplomázott, majd fővárosi multicégeknek dolgozott, nyelvtudását kamatoztatva.

Zsuzsi belső indíttatásból azt is elhatározta, hogy önkéntesként szeretne részt venni a 2013-as Csillagponton.

– Akkor még a gyúrói református gyülekezetbe jártunk, ahol a lelkész említette ezt a lehetőséget. Elfogadták a jelentkezésemet, saját kérésemre a regisztrációra kerültem, mert úgy gondoltam, itt tudok a legtöbb emberrel találkozni. Bevallom, volt olyan vágyam, hogy szeretném megtalálni a páromat a fesztiválon.

Miért pont a Csillagponton? – adódik a kérdés. – Mert úgy véltem, ott nagyobb eséllyel találok hívő párt – hangzik a válasz. Zsuzsi korábbi kapcsolatában nehézségként élte meg, hogy a fiú nem volt hívő, nem tudtak együtt templomba járni. – Pedig én erre vágytam – vallja meg. A felekezeti hovatartozás nem volt elsődleges, csak az, hogy hívő, keresztyén értékrendet valló és azt követő társa legyen.

– Református vagyok, de nem az volt számomra a legfontosabb, hogy a párom is az legyen. Először Tomiban találtam meg, amit kerestem, ezért is lett ő a férjem – mondja mosolyogva.

Tamás számára sem volt fontos a felekezeti hovatartozás a párválasztásban, csak az irányvonal. – Sokat számít, hogy hasonló az előképzettségünk, gondolataink, ezek segítenek a közös hang megtalálásában – mondja a katolikus férfi. Felidézi korábbi kapcsolatait, amelyek sokszor a vallási egyet nem értésen siklottak ki. – Próbáltam kísérletezni azzal, hogy közelebb hozom az épp aktuális, nem hívő páromat a valláshoz, de nem sok sikerrel, egy kapcsolatomnak a végét is ez okozta.

Példaként elmondja: az egyik barátnője megkérdezte, miért jár vasárnaponként templomba, később pedig azt is szóvá tette, hogy esténként nem megy el sörözni a barátaival. – Nem volt azonos az értékrendünk – summázza.

Mialatt Dávid végez a matricázással, hogy aztán a nappaliban álló kis játékkonyhában kávét és fagyit készítsen számunkra, addig szülei felelevenítik az első találkozásukat.

– Én láttam meg előbb Zsuzsit, mert a legszimpatikusabb személyt kerestem, akinél regisztrálhatok. Ez még a CSP kezdete előtti napon volt, mert a résztvevők érkezése előtt ki kellett építeni a közvetítéshez szükséges rendszert – mondja Tamás.

– Nagyon emlékszem az első pillantásra – idézi fel a tíz évvel ezelőtti napot Zsuzsi. – Őszintén bevallom, hogy nem volt szerelem első látásra, bár már akkor is tetszett Tomi. Megismerkedésünk viszont szép ívet járt be, ezért is éreztem különlegesebbnek, mint a korábbi kapcsolataimat. Ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, egyre jobban beleláttunk a másikba, egymás gondolataiba és abba, mennyire tudunk majd egy közös jövőt felépíteni.

Tamás arra emlékszik még, hogy a fesztivál ideje alatt Zsuzsi többször segített neki megoldani egy-két frissen felmerülő problémát. – Bátornak tartom magam, ezek nélkül a megoldandó problémák nélkül is visszamentem volna hozzá, de az Úr így intézte – mondja, miközben találkozik a pillantásuk.

Tamás végig dolgozott a fesztiválon, míg Zsuzsinak az önkéntes munkája mellett jutott ideje arra, hogy részt vegyen a Csillagpont alkalmain, koncertjein. Így is akadt azért egy este, amikor közös programot szerveztek. – Az első randevúnk is a Csillagponton történt. Volt egy úgynevezett néma ösvény, amely egy sátorban végződött, és sokkal többet adott nekünk, mintha a méltán népszerű programon, a rapid randin találkoztunk volna. Ez ugyanis fizikai interakciókra kényszerített bennünket, közösen és némán kellett megoldani feladatokat, sok impulzust adott.

A következő Csillagpontra már jegyespárként érkezhettek volna, ám Zsuzsi nem tudott szabadságot kivenni, Tamás egyedül vett részt rajta. – Két év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kiderüljön, több van a kapcsolatunkban – mondja Tamás.

– 2019-ben Debrecenben újra tudtam önkéntes munkát vállalni a fesztiválon, addigra összeházasodtunk, Dávid pedig már a pocakomban volt – teszi hozzá Zsuzsi.

A pár két hónapnyi ismeretség után összeköltözött Tamás budapesti bérleményében, de az út Gyömrőre igen kacskaringósra sikeredett. – Attól kezdve, hogy a saját, közös utunkat jártuk, azt kerestük, hol szeretnénk, illetve hol tudnánk élni – vezeti fel Tamás az otthonkeresés történetét. Több budapesti év után a pár Martonvásáron kötött ki, hogy aztán Budaörsön is lakjanak, majd onnan is el kellett költözniük. – Nekem nagy vágyam volt Balatonfüred, amiben Zsuzsi is partnernek bizonyult. Szándékosan ősszel költöztünk le Füredre, nem a legjobb ingatlant sikerült megszereznünk, és egy hosszabb időszak elég volt arra, hogy rájöjjünk: bár nagyon szeretjük a várost, az elképzelésünk a munka miatt nem életképes – ismeri el Tamás.

Innen Debrecenbe költöztek, mert Tamás vállalkozása egyre több megrendelést kapott, köztük egy nagyobb megbízást a várostól, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Zsuzsi ekkor már a családi vállalkozásban dolgozott. Onnan kötöttek ki Gyömrőn. – Olyan környezetet kerestünk, amely viszonylag szép. Mégis éreztem, hogy nem ez lesz a végső lakhelyünk – mondja a családfő. – Már meg is van az új! – újságolja. – Nagy telek, rajta egy hatalmas diófával, amelynek ágai úgy nyúlnak le a földig, hogy be lehet közéjük sétálni, egy kis zárt természeti csodát alkotnak. Beleszerettünk.
Költözésük okaként megemlítik a szomszéd házak túlzott közelségét és a kert apró méretét is, de közrejátszott az is, hogy jelenlegi házukban sincs már elég hely arra, amire szeretnék. – Fontos szempont volt, hogy a nagy családi eseményeket nálunk is meg tudjuk tartani, mondjuk egy karácsony estét vagy egy húsvéti ebédet. Nem vágyom arra, hogy minden ilyen alkalommal nálunk jöjjön össze a rokonság, de szeretnénk kivenni belőle a részünket, levéve a terhet ezzel a szüleink válláról.

A család gyömrői otthonával átellenben áll az új építésű református óvoda, ahová szeptembertől Dávid is járni fog. – Annak ellenére, hogy ő is katolikus – mondja Tamás, majd magyarázni kezd. – Balmazújvárosban házasodtunk össze, jártunk jegyesoktatásra a református lelkészhez, aki elmondta, hogy a katolikus kollégájának lesz egy fura kívánsága. Valóban volt. A pap kérése szerint nekem mindent el kell követnem azért, hogy a gyerekek katolikusnak legyenek megkeresztelve, sőt ezt a vállalást alá is kellett írnom, sajnos. Azért sajnos, mert ezzel nem tudok azonosulni, viszont ennek Zsuzsi is fültanúja volt, és támogatott, ami hatalmas érték. Tehát Dávid katolikus, de református oviba jár majd. Ez a kettősség valószínűleg végigkíséri az életünket.

Zsuzsi hozzáteszi: ő csak azt kérte, hogy Tamás ne legyen szűk látókörű, és ha úgy adódik, a gyermek járhasson református óvodába. Akkor még nem tudták, hogy pont ilyen intézmény szomszédságába költöznek majd. – Abban egyetértettünk, hogy lehetőség szerint egyházi óvodát keresünk leendő gyermekünknek.

Tamás megígérte. – Dávid így megismerkedhet a református felekezettel is, és idősebb korában eldöntheti, milyen irányba szeretne elmozdulni. Szerencsére mind a két felekezet elfogadja egymás keresztségét.

A kis Dávid nem a református óvodában fog először találkozni a keresztyén nevelési szellemmel, és ismeri már a református köszönést is. Amellett, hogy otthon minden étkezés előtt és után imádkoznak, a szülők már kisebb korától kezdve mesélnek neki bibliai történeteket, minden vallási ünnep előtt az éppen arról szólót, gyerekeknek átdolgozott formában. Sőt, most már úgy is, ahogy az a Bibliában megtalálható. – Utána végig is beszéljük őket – avat be Zsuzsi. A feladat nem személyre szabott, mind a két szülő részt vesz benne. – Szerencsére az alapok mindkét felekezetnél ugyanazok – mondja viccelődve Tamás. – A kényesebb témáknál, mint például az eleve elrendelés, lehet, hogy segítséget kell majd kérnem – teszi hozzá.

Az esti altatás feladata viszont általában Zsuzsira hárul, Tamás szerint Dávid ezt a legtöbbször kisírja magának. – Mese után mindig imádkozunk, hangosan. Most még csak én mondom, ő pedig figyel – mondja az édesanya, aki addig a szobában marad, amíg gyermeke el nem alszik.

A Biró házaspár már kiöregedett a Csillagpontot látogató fiatalok korosztályából, ennek ellenére szívesen elmennének újra. – Minden évben ott van bennünk a vágy és az a tudat, hogy mit adott nekünk a fesztivál, emiatt nem is tudunk érzelmek nélkül gondolni rá. Talán érdemes lenne rendezni egy ehhez hasonló fesztivált, amelyre a Csillagponton felnevelkedett generáció tagjai is elmehetnének a gyermekeikkel. Biztosra veszem, hogy még nagyobb esemény lehetne – tesz javaslatot Tamás.

Közben előkerülnek a csillagpontos relikviák is, köztük néhány póló, rajtuk az adott évi fesztivál szlogenjével. Elmondásuk szerint még most is úgy érzik, mintha a különböző évek tematikái és jelmondatai nekik szóltak volna. – Például a 2019-es csillagpontos mottó így hangzott: „Körbevesz” – akkor Zsuzsi már várandós volt Dáviddal. A 2013-asé: „Ki vagyok én?”, ami szintén jellemzi az akkori kapcsolatunkat, megismerkedésünket – sorolja Tamás. – A 2015-ösé „Bízom benne” volt, ami az eljegyzésünk éve, a 2017-esé pedig „Reformálj!”, ekkor már a családalapításon gondolkodtunk – fűzi hozzá Zsuzsi.

A beszélgetés végén mindannyian átautózunk a szomszéd településre, hogy megnézzük az új telken a diófát, és bebújjunk a földig érő ágai alá.