Elegem van mindenből! Hol van most Isten?!

Illést egy hatalmas trauma érte, hiszen Jezábel halálosan megfenyegette őt, és teljesen egyedül érezte magát. Illés magába fojtotta a problémát. Nem akart arról beszélni se embernek, se Istennek. Az elfojtott trauma nemcsak öngyilkos gondolatokat ébresztett benne, de olyan mélyen a testébe szorult, hogy már fel sem bírt kelni, hanem csak aludt naphosszat. Mikor végre sikerült útra kelnie, akkor is csak vonszolta magát, és negyven nap alatt tett meg egy olyan utat, amire pár nap is elég lett volna. Végül odaért a hegyhez, amin találkozhatott Istennel, és az Úr csendesen, megértően megkérdezte tőle: „Mit csinálsz itt, Illés?” Az Úr nem azért tette fel ezt a kérdést, mert nem tudta rá a választ, hanem hogy az ajtón szelíden bekopogva lehetőséget adjon Illésnek arra, hogy beszéljen az őt ért traumáról. És Illés elkezdett beszélni a lelkében zajló háborúról: „(…) Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni.” (1Kir 19,14) Illés mélyen csalódott Isten népében, és úgy gondolta, hogy ő az egyetlen, aki nem a bálványokban bízik. És most, hogy több mint negyven nap után elmondta Istennek, hogy mi a baj, az Úr nyilvánvalóvá tette, hogy ami miatt Illés aggódik, az a probléma valójában nem is létezik, hiszen nemcsak ő maradt meg az istenfélelemben, hanem rajta kívül még hétezer ember. Illés egyáltalán nincs egyedül, és az életét sem kell féltenie, mert arra maga az élő Isten vigyáz.

Az Úr vigyázott Pálra is, mikor fizikai bántalmazást kellett elviselnie. A trauma szó az ógörögből származik, jelentése pedig seb, sérülés, kár, veszteség. Érdekes, hogy Pál traumáját tényleg sebek, sérülések okozták. „Többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, (…) ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést…” (2Kor 11,23–25) De talán még nagyobb trauma volt Pál számára, hogy bár ő alázatosan végezte Istentől kapott feladatát, hiszen másokkal ellentétben nem fogadott el szónokpénzt a prédikálásért, mert így senki sem befolyásolhatta abban, hogy az igazságot hirdesse, a korinthusi gyülekezet tagjai mégis ezért az önfeláldozó magatartásáért nézték le őt. Ez olyan mély traumaként érintette őt, hogy a levélben hosszasan írta ki magából a problémát. Illéssel ellentétben Pál nem fojtotta el az őt ért lelki sérelmeket, nem hagyta, hogy azok belülről emésszék, hanem megbeszélte azt nemcsak Istennel, de a gyülekezettel is. A haragos hangnem ellenére mély szeretettel van a testvérek iránt, és nem elkerüli őket a konfliktus után, hanem megígéri, hogy elmegy hozzájuk. Pál önmagára is vonatkoztatta: „Haragudhattok, de ne vétkezzetek!” (Ef 4,26a). Kimondta a problémát, de tudta, hogy csak úgy látogathatja meg a gyülekezetet, hogy azt hirdeti, aki annyira szereti a korintusiakat is, hogy önmagát áldozta fel értük.

Amikor Lázár meghalt, Jézus elment Máriához és Mártához. Jézus ekkor már tudta, hogy fel fogja támasztani a halott Lázárt, mégis annyira együttérzett a testvérüket gyászoló nőkkel, hogy ez olvashatjuk: „mikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. (…) Jézus könnyekre fakadt.” (Jn 11, 33,35) Pál a Szentlélek által az embereknek azt mondta, hogy „örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” (Róm 12,15). De itt láthatjuk, hogy maga az Úr Jézus Krisztus is ugyanezt teszi. Isten együttérez a szenvedő emberrel, még akkor is, ha a szenvedő embert annyira elvakítja a fájdalma, hogy az adott pillanatban nem érzi Isten szeretetét.

De Isten nemcsak meghallgat és együttérez, hanem erőt is ad a talpra álláshoz. Mikor az amálékiak feldúlták Ciklágot, és fogságba hurcolták Dávid harcosainak feleségeit és gyerekeit, akkor egy kisebb sereget ért mély trauma. Harcedzett katonák voltak, akik korábban éppen azért indultak el, hogy háborúba menjenek a filiszteusok oldalán. És most, hogy visszatérnek, azzal kell szembesülniük, hogy testi erejük és harci tudásuk ellenére mégsem tudták megvédeni saját családjukat. „Ekkor hangos sírásra fakadt Dávid és a vele levő nép, míg végül erejük sem maradt a sírásra.” (1Sám, 30,4) A hirtelen jött veszteség olyan mélyen megrendítette őket, hogy eszükbe se jutott a rablócsapat után eredni. Végül Dávid erőt kapott az Úrtól és megkérdezte: „Üldözzem-e azt a rablócsapatot? Utolérem-e őket? Ő pedig így felelt neki: Üldözd, mert biztosan utoléred őket, és kiszabadíthatod a tieidet!” (1Sám 30,8b) A traumát átélt és teljesen kimerült katonák most nem a saját erejükben, hanem Istenben bízva indultak el. Az Úr pedig sokuknak erőt adott, és „Így mentett meg Dávid mindent, amit az amálékiak elvittek. (…) Semmijük sem hiányzott” (1Sám 30,19–19)

Naomi és családja egy jobb élet reményében elhagyták Izráel földjét, mert éhínség tört ki az országban. Egy ideig valóban jobb körülmények közé kerültek, hiszen abban a korban nagyon veszélyes volt utazni, ők mégis épségben megérkeztek Moáb mezejére, ott pedig volt mit enniük, és még a fiaiknak is szereztek házastársat. De egy idő után a család mindhárom férfi tagja meghalt, az özvegyeket pedig semmilyen szervezet nem támogatta abban a korban. Naomit traumaként érte a kilátástalan helyzet, amit ráadásul Isten büntetésekén élt meg: „Ne hívjatok engem Naominak, hívjatok inkább Márának, mert nagyon megkeserítette sorsomat a Mindenható (…) megalázott engem az Úr, és bajba döntött a Mindenható.” (Ruth 1, 20–21) Talán sokat küzdött Naomi a „Mi lett volna ha…?” kérdéssel, hiszen lehet, hogy nem kérdezték meg az Urat a kivándorlásról, és éppen ezért élte meg Isten büntetéseként a történteket. De Isten ebben a teljesen kilátástalan és reménytelen helyzetben sem a „Mi lett volna ha…?” kérdésre válaszolt, hanem arra, hogy: „Mi lesz, ha…?”. A Mindenható Naomi mellé adta fia hűséges özvegyét, Ruthot, aki saját anyjaként tekintett rá. Amikor Naomi már nem látott semmilyen kiutat, az Úr olyan jövőt adott neki, amiről álmodni se mert. A menye nem csak gondoskodott róla, de utódot is adott a családnak, és Ruth leszármazottja lett Dávid király, majd pedig maga az Úr Jézus Krisztus is.

Időnként előfordul, hogy Isten nemcsak meghallgat, erőt ad és embereket ad mellénk, hanem nyíltan csodát is tesz. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben Heródes kegyetlenkedni kezdett a keresztyénekkel, és kivégeztette Jakabot. Hamarosan Pétert is elfogatta, és börtönbe vetette. Ez hatalmas trauma volt a gyülekezetnek. Együtt voltak, és folyamatosan csodáért imádkoztak, de közben nem is számítottak arra, hogy Isten valóban csodát tehet. Ez a gyülekezet már sok csodát átélhetett, de Jakab kivégzése és Péter elfogatása után már nem számítottak arra, hogy még egyszer láthatják élve az apostolt. Így, amikor Pétert az angyal kimentette a börtönből, a gyülekezet tagjai nem tudták elhinni, hogy tényleg ő áll a kapuban. „Péter azonban tovább zörgetett. Amikor pedig kaput nyitottak, és meglátták őt, elámultak.” (ApCsel 12,16) Mert Isten csodát tett akkor, amikor ők erre már nem is számítottak.

Itt az ideje, hogy beszéljünk Istennek és a testvéreinknek a minket ért traumáról. Ne fojtsuk magunkba, ne hagyjuk, hogy azok lassan felőröljenek minket! Észre kell vennünk, hogy Isten megért minket, és velünk együtt sír. De nemcsak együttérez, hanem hatalmában áll, hogy erőt adjon nekünk, embereket állítson mellénk, és ha kedves neki: csodákat is tegyen.