Reggel háromnegyed kilenctől délután négyig tartott a védőbeszéd Nyíregyházán. Mindeközben testőrök védték Eötvös Károly ügyvédet. A pár nappal későbbi, 1883. augusztus 3-án kihirdetett ítélet kimondta azoknak a zsidó polgároknak a felmentését, akiket azzal vádoltak, hogy meggyilkolták a tiszaeszlári Solymosi Esztert és vérét vették „a húsvéti maceszba”, azaz a pészahkor készülő kovásztalan kenyérbe.
Egy gyermeki pletykából indult
A tiszaeszlári cselédlányt 1882 áprilisában egy napon gazdasszonya elküldte a boltba, ám Eszter eltűnt. Közeledett a pészah, az egyiptomi kivonulásra emlékező ünnep, és a környékbeli zsidók összegyűltek a tiszaeszlári zsinagógában. Solymosi Eszter eredménytelen keresése után elterjedt a szóbeszéd, hogy Esztert megölték a zsidók. A hónap végén Scharf Samu, a zsidó Scharf József templomszolga kisfia – gyermekien felszedve a pletyka fonalát – arról kezdett beszélni, hogy az eltűnt lányt egy sakter ölte meg, apja és bátyja, Scharf Móric segítségével. Mint a nyomozás során később kiderült, ezután Scharf Móricot kényszervallatásnak vetették alá, aki családja ellen vallott. A nyár folyamán egy azonosított holttest is előkerült, egy másik vizsgálat során viszont Solymosi Esztert senki sem ismerte fel. (Egyes beszámolók szerint a holttest nyaka sértetlen volt, ami ellent mondott a vádnak, mely szerint a cselédlány nyakát átvágták, hogy rituálisan vérét vegyék). Eötvös végül azt állította, hogy egy ismeretlen leányt találtak Solymosi Eszter ruháiban.
Az öt évvel korábban ügyvédi irodát nyitott ügyvéd, író és politikus, az Országos Függetlenségi Párt tagja, veszprémi képviselő eleinte ódzkodott a védelem vállalásától. Nem csoda: a vád terjesztői országszerte óriási agitációba kezdtek, hogy közhangulatot teremtsenek a zsidó lakosság ellen, később, a koncepciós per során pedig inkvizíciós módszereket alkalmaztak a tanúkkal szemben.
Az előzményekhez tartozik, hogy az 1880-as évek legelején az oroszországi és romániai zsidóüldözések elől tömegesen menekültek kelet felől Magyarországra az életüket féltő zsidók. Ezért a környező országokban, de Németországban is feléledt az antiszemitizmus. „Akadnak vállalkozók, akik a keletkező népszenvedélyeket saját céljaikra felhasználják, s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek szenvedélyét” – elemezte később Eötvös az eset társadalmi hátterét A nagy per című könyvében.
Beszennyezése lenne az 1848-as lobogónak!
Az antiszemita közhangulatban és az ügy miatt felélénkült zavargások árnyékában nagy erkölcsi bátorság kellett a védői szerep vállalásához. Mikszáth Kálmán is féltette Eötvöst (a perről tudósítva később azt írta: „Amennyi piszkot és salakot ez a per felvet, azt elsorolni is hajmeresztő”). A Függetlenségi Párt is azon az állásponton volt, hogy a politikus ne vállalja a védelmet, mert népszerűségét veszélyezteti ezzel. Ő azonban azt felelte ezekre az aggodalmakra: „Ez beszennyezése lenne az 1848-as lobogónak!” A negyvenegy éves Eötvös tisztában volt azzal, hogy a felkorbácsolt uszításokkal csak politikus szállhat szembe. Elhatározását a torinói emigrációban élő Kossuth Lajos kitüntető érdeklődése is bátorította.
Mindamellett a Mezőszentgyörgyön református birtokos családban született és a pápai református kollégiumban, majd a kecskeméti jogakadémián tanult ügyvéd és politikus hívő keresztyén volt, és az emberek szolgálója. Anekdoták tömkelege szól arról, hogyan ült törzsasztalánál az Oktogon téren egykor álló Abbázia kávéházban, és jogi, illetve – manapság azt mondanánk – mediációs tanácsokat adott a hozzá fordulóknak, még vidékről is érkeztek hozzá. Még nem volt húsz éves, amikor a Habsburg-ellenes Almásy-féle összeesküvésben való részvétel miatt vizsgálati fogságba vetik. Csak apjának egy barátja, egy komáromi ügyvéd segítségével tudott kiszabadulni.
A tiszaeszlári vérvád perére – mely a maga korában egyedülállónak számított, és Európa nagyvárosainak, de még New York feszült figyelmének is a középpontjában állt – alaposan felkészült: bonctani órákat is vett egy neves orvosprofesszortól. (Osztrák részen később az ő védőbeszédének hatására tették kötelezővé az egyetemen a törvényszéki orvostant). A több hónapos kutatómunkát később megírta A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége című, 1904-ben megjelent könyvében, melyet szociológiai, szociográfiai, tömeglélektani művek elődjének, sőt „proto-ombudsman”-i jelentés is szoktak nevezni – elemzett Páldy Róbert, a Veszprém megyei könyvtár egykori igazgatója.
Eleven babona
„Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt alkalmam annyit gyűjteni, mint itt. S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között” – olvasható A nagy perben, amelyben folyamatosan elemezte a történések lélektani rugóit. Miközben tanúk százait vonultatta fel, és az akkori Magyarország minden rétege megmutatkozott, mindenkiről megértően nyilatkozott. Azokat a tanúkat, akiket a megyei nyomozás embertelen eszközökkel megfélemlített, szintén tisztelettel ábrázolta.
„A vérvád még ma is eleven babona. Van benne annyi élet, hogy véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik, s ádáz dühvel marcangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes lélek kötelessége lebírni őt” – írta Eötvös említett művében, és ezért is számított óriási bravúrnak a felmentő ítélet kiharcolása. Neve Európa-szerte ismertté vált, ügyvédi karrierje felívelt, ugyanakkor az antiszemita közhangulatban népszerűtlenné is lett és rengeteg ellenséget szerzett. Csaknem hetven éves koráig aktívan politizált, függetlenségpártiként a haladó eszmék mellé állt: az 1893-as egyházpolitikai törvény kapcsán a felekezeti egyenjogúságot, a polgári házasság bevezetését kívánta megvalósítani. Még abban az évben a dunántúli evangélikus-református egyházkerület tanácsbíróvá választotta.
A tiszaeszlári per után a fővárosi izraelita hitközség Zalai Császár Jánossal elkészíttette Eötvös Károly fehér márvány mellszobrát, ám annak felállítására nem került sor, és a mű a Dohány utcai Zsidó Múzeumba vándorolt. Végül Balatonfüreden, ahol Eötvösnek egykor birtoka volt, avatták fel 1957-ben.
A zsidó polgárok mellett később is kiállt: az 1894-ben kezdődő Dreyfus-ügy kapcsán „önérzeti kötelességének” tartotta, hogy hallassa a hangját. A felemás ítéletet követően a fővárosi közgyűlésben kinyilvánította: „Megengedhetetlen az igazságszolgáltatás alárendelése a hatalmi érdekeknek.”. Mivel ez a francia államban megtörtént, úgy vélte, Magyarországnak meg kell fontolnia az ezredfordulós párizsi világkiállítástól való demonstratív távolmaradását.
A népgyűlések kedvelt szónoka később egyre inkább a szépirodalom – útleírások, adomák – felé fordult. Ám itt is a kisemberek érdekében emelt szót. „Az én természetem nem engedi, hogy fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem lantomon, találnak ők írót, ha akarnak, engedelmesebbet, mint én tudnék lenni” – írta A Bakony című útleírásában. A szinte élete végéig birtokain gazdálkodó, megözvegyült Eötvös 1916-ban, hetvennégy évesen hunyt el.
Sindelyes Dóra
Tiszaeszlár a művészetben Nem sokan mertek művészileg nekiveselkedni a kényes témának. A 19. századi vérvádügy az 1930-as évek elején Krúdy Gyulát azonban erőteljesen foglalkoztatta. Kései riportregényét 1931-ben kezdte közölni folytatásokban a Magyarország című napilap, ám a kézirat cenzúrázáson is átesett. Ráadásul Krúdynak egy kiadót sem sikerült rávennie, hogy művét könyvként is megjelentesse, mert a közlését ellentétesnek tekintették a korszellemmel. A tiszaeszlári Solymosi Eszter kötetben először 1975-ben jelent meg, ám abban például túl sokszor szerepelt a „zsidó” szó, ezért jó párat töröltek belőle. A mű 2003-ban jelent meg először az eredeti kézirat alapján. A zsidó témával való foglalkozás a kádári kultúrpolitikát is mindig óvatosságra intette, így Elek Judit rendezőnek is csak kétszeri nekifutásra, francia segítséggel sikerült leforgatnia az 1989-es Filmszemlén bemutatott, Tutajosok című, a cselekmény középpontjába a Solymosi Eszter holttestét megtalálókat helyező filmjét. De Tiszaeszlárról szólt az 1986-ban elhunyt Erdély Miklós 1981-ben készített, Verzió című, dokumentumokat és álomszerű víziókat elegyítő rövidfilmje is, amelyet az illetékesek menten betiltottak. A rendező szerint azonban nem a téma, hanem a film „kódolt üzenetei” miatt. A 19. századi csendőrbiztos szerepében ugyanis ifjabb Rajk László, az 1949-ben koncepciós perben elítélt belügyminiszter fia – a nyolcvanas években a szamizdat egyik emblematikus figurája – tűnt fel.