„Bizonyosra vette, hogy csak a férje összeszorult torkából törhet fel ez a gyötrelmes kiáltás. (…) Anyánk nem a fülével, hanem az egész testével hallotta az idegen hangot, átjárta a sejtjeit Apánk kiszolgáltatottsága és rettenetes magánya, mintha életében először vetődött volna fel benne, hogy nincs Isten, vagy ha van, nem mindig létezik” – olvassuk Visky András Kitelepítés című könyvének néhány sorát. A román szekusok egy református lelkészt kínoznak, miközben felesége kint várja, közös gyermeküket szoptatva. A szerző szülei. Visky András családja történetét írta meg idén megjelent könyvében: lelkész apja elhurcolását és elítélését, a család többi tagjának deportálását a Duna-delta egyik telepére, ahol a rendszer ellenségeit gyűjtötték össze.
Gulágregénybe csomagolt hitvallás
Az 1956-os magyar forradalom után járunk, amikor a román hatóságok lényegében a semmit torolták meg: forradalom nem volt, de elítéltek igen. A könyvben is többször megjelenik a magyar revanstól való félelem, Erdély elvesztésének rémképe, ugyanakkor a család többször magyarokkal találja szembe magát a rendszer kiszolgálóival viaskodva. És hogy miért szenvednek? Mert magyarok és mert hívő reformátusok.
Elsőre furcsa olvasni a könyvet, hiszen rendhagyó módon tagolt, mondatok nélküli szöveg. De aztán az olvasó hozzászokik, hiszen a gondolkodásunk alapegysége nem a mondat, hanem a gondolat, és Visky András egy-egy számozott, rövid fejezetecskéjében általában egy-egy gondolatot visz. Nem is feltétlenül végig, mert nem mindig a végén engedjük el a gondolatot, hanem ahogy az ember szokta: néha az elején, néha a közepén, néha pedig amikor már épp nincs mit hozzátennie. Előfordul, hogy a következő fejezetecske (fejezetnek a legtöbbet mégsem nevezném rövidségük okán) teljesen más fonalat vesz fel, mint ahol az előző véget ért. Az író nem történelemkönyvet írt, még csak nem is krónikát, hanem mesél, kalandozik a múltban.
Derű és mágikus realizmus a gulágon
Román–magyar gulágregény ez, amelyben érzelmi hullámvasútra ültet bennünket a szerző, de végig jelen van egyfajta keserédes derű, ami néhány közép-európai szerző sajátja. Derű, talán ez a jó szó arra, hogy még a legnehezebb pillanatban is ott rejtőzik a boldogság, a legmélyebb gödörben is van helye egy kis vidámságnak, és beletörődéssel fogadott sorscsapások között van idő egy kis hálára egymásért.
Deportáltak Baraganban
Ugyanakkor a műben a mágikus realizmusból is rejtőzik valamennyi. Mintha néha Julio Cortázar vagy Gabriel García Marquez kölcsönözné a tollát Visky Andrásnak, aki azonban egy teljesen egyedi, sajátos partiumi–erdélyi magyar ízzel fűszerezi ezt a mágikus realizmust. Nevezhetnénk akár varázslatos valósághűségnek, ahol a valóság és a képzelet határa néha elmosódik. Gyermeki beszámolókat olvasunk a kitelepítésről, majd a gulágbeli életről. A gyermeki ártatlanság gondolatait szakítja olykor félbe a kegyetlen valóság, ami a mesélő gyermekben talán nem is tudatosul, csak az olvasóban. Sokszor mi többet értünk, mint a kis András, de ugyanakkor azt kívánjuk, bár ne értenénk. És amikor megérkezik a kegyetlen valóság, annak szörnyűségeit sokszor elfedi a képzelet. A család hűséges kutyája, Lupu, a szeretteit elhurcoló platós autó után ugrik, mire a karhatalmista többször rálő, de Lupu nem hal meg, hanem egyszerűen továbbrepül. A pincékben, gödrökben sanyargó gyerekek szürke estéiből néha átkerülünk András álmába, amit csak akkor veszünk észre, amikor valami teljesen hihetetlen történik.
Ahol zsarnokság van
És ha már pincék: a totalitárius rezsim sötét szürkeségét is bemutatja az író, például amikor a sok gyerek miatt a deportált családot nem tudják máshol elhelyezni, csak egy üresen álló tágas udvarházban, de hogy a rendszer ellenségeinek – két nőnek és hét gyereknek – nehogy túl sok kényelem jusson, az épület pincéjét kapják meg szállásul. Mert ahogy Illyés Gyula is megírta, ahol zsarnokság van, ott szép lassan mindenbe beleeszi magát a zsarnokság a pincétől a padlásig, és a legmagasabb szervektől az utolsó végrehajtó szívéig. Visky műve is egy mondat a zsarnokságról, ahogy Illyés verse, csak ez személyesebb, részletesebb, ezért még átérezhetőbb. Még azoknak is, akik sosem éltek diktatúrában.
Baragan, ahova számos erdélyi magyart, bánáti svábot és más „rendszerellenes elemet” deportáltak
A Biblia az egyetlen otthon
Isten és a hit a könyvben mindig jelen lévő szereplő a háttérben, aki néha előlép az esti bibliaolvasás idején, vagy egy-egy fontos ponton. De végig érezzük, végig tudjuk, hogy ott vannak akkor is, amikor Visky András nem mutat rájuk egyenesen. A családban élő hit természetes, nem mentes a kétségektől, fellelkesülésektől, elcsüggedésektől. Isten egyszerre távoli, aki a lágerben ülő Andris szerint „összkomfortos mennyországában” érthetetlen nyelven beszél, és közeli, akivel vitába szállnak, akit többször kihívnak, néha játékosan, néha őszintén kétségbeesve. De már Babits is megírta a Zsoltár gyermekhangra című versében, ő is néha „rángatja, cibálja” Istent, aki ezt is megbocsájtja, mert „az is kedvesebb számára, mint a közömbös imája”. Az Ige végigvonul a könyvön, és olyan természetességgel jelenik meg benne a sokat szenvedő család mindennapjaiban, mint kevés más könyvben: „nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait.”
Micsoda összevisszaság
Gulágregénybe csomagolt hitvallás a könyv, amely egyben egy család tragédiájának története is, akik hosszú évekig nélkülözték életükből az apát, amíg az jogtalanul börtönben ült. A kis András például nem ismeri fel a fényképeken az apját, és kétségbeesve keresi mindenhol, és egy Dunán elúszó rabszállító hajó ablakán kinéző elítéltekben is őt látja.
A Visky család 1964-ben, már újra együtt
„Micsoda összevisszaság, és még képes megsértődni a Mindenható, ha a teremtést rossz hírbe hozza az ember” – gondolja András egy helyen, mégsem vetődik fel soha a család tagjaiban, hogy ne kövessék az Úr által számukra kijelölt utat. És hogy mi a vége? Olvassa el, akit érdekel, de ebben a könyvben alapvetően minden rész ugyanolyan fontos, mint maga a befejezés. Talán nincs is befejezés, ahogy a gondolatoknak sincs vége, és ahogy általában az igazán emberi történeteket sem lehet befejezni, csak félbehagyni.