Sokoldalú művész, akinek jellegzetes női aktfigurái mellett számos köztéri szobrot és emlékérmét is köszönhetünk. Eddig tizenegy református közösség állította fel Kálvin-mellszobrát, de az ő plakettjét kapják a Rát Mátyás-díjas protestáns újságírók is. Legújabban Ravasz László püspököt öntötte bronzba. A református Kutas Lászlóval beszélgettünk.
– ...mindenkinek van egy ábrándja, amelynek beteljesüléséért olykor az egész életet kell feláldoznia – olvassuk a művészetét bemutató albumban. A beszélgetésünk másnapján tölti be a 86. évét. Önnek mi volt ez az ábrándja? Beteljesült-e?
Beteljesült, mert szobrokat csinálhattam, ráadásul elég sokat sikerült. Tulajdonképpen nem volt különösebb ábrándom, sosem voltam túl tudatos, csak úgy sodort az élet. Nem voltak nagy céljaim, és nem dolgozott bennem az, hogy én mekkora nagy szobrászművész leszek. Csináltam a dolgomat, teljesítettem a pályázati feltételeket és a megrendeléseket. Egyébként eredetileg orvos akartam lenni, véletlenül lettem szobrász. 1954-ben, amikor érettségiztem, beadtam a kérelmemet az orvosira és a képzőművészetire is, de mivel édesapám református lelkész, anyukám meg bárónő volt, és ez akkoriban nagyon rossz pontnak számított, elég reménytelen próbálkozás lett volna. De apukám mindent elintézett: a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond közbenjárását kérte, az orvosi egyetemen pedig Kiss Ferenc professzorét, aki a Magyarországi Szabadegyházak Szövetségének vezetője is volt. Elsőként a képzőművészetin volt a felvételi, a protekció működött, így az orvosira már nem mentem el. Máig ezzel ugratom az orvosaimat: véletlenül lettem szobrász, mert ha az orvosin lett volna előbb a felvételi, akkor oda vesznek fel, és én most világhírű sebészprofesszor lennék. Ezen jót nevetnek, és máris feloldódott a hangulat.
Kutas László, szobrász- és éremművész. 1936-ban született Budapesten.
Mik voltak a szobrásztehetség első jelei?
Már gyerekként is állandóan fúrtam-faragtam, még az iskolapad alatt is. Máig itt lapul a bicska a zsebemben, hogy kéznél legyen. Amikor 1945-ben átment a fejünk felett a front, a pincében agyagból katonát és tankot gyúrtam. Ettől számítom, hogy elkezdtem szobrokat csinálni. Persze az orvosi pálya iránti érdeklődésemnek is megvoltak a korai jelei: békákat és egereket boncoltam, lenyűgöztek a szép izmaik. Ezek voltak a gyerekkori ábrándjaim. Úgy érzem, a szobrászatból talán több volt bennem, és ezért kellett így alakulnia, ahogyan alakult. Boncolni egyébként még az orvosi egyetemre is beszöktem. Az oktató rám bízta egy emberi kéz lebontását, és mert féltem a lebukástól, hozzáláttam a feladathoz. Olyan jól megoldottam, hogy a munkámat példaként állították a valódi orvostanhallgatók elé.
Ahogy utalt is rá, anyai ágon az evangélikus Podmaniczky bárók sarja. Róluk a történelem iránt érdeklődők sok információt találhatnak. Viszont mit lehet tudni családja apai, református ágáról?
Édesapám, Kutas Emil Zuglóban volt lelkipásztor, nagyapám, Kutas Bálint pedig Törökszentmiklóson. Utóbbi csodálatos dolgokat vitt véghez ebben a nagykunsági városkában a 19. és a 20. század fordulóján: karzatot és fűtést csináltatott a templomba, és mivel szívén viselte a szegények sorsát, megszervezte a tanyasi gyerekek konfirmáltatását és oktatását. Máig hálával gondol rá a helyi reformátusság, ezért 2015-ben a templomuk udvarán felállítottuk Kálvin János és nagyapám általam készített portrészobrát.
Kálvin-mellszobrából tizenegy áll szerte a Kárpát-medencében. Hogyan született meg az első?
Tréfás történet. Épp az egri gyülekezet Kálvin-házában volt kiállításom, amikor a Playboy című férfimagazin rövid írást közölt az aktfiguráimról. A cikk végére odaírták, hogy aki többet akar látni belőlük, az menjen el az egri református gyülekezeti házba. Ezen az egriek jót derültek, de mindjárt meg is jegyezték, hogy a reformátorról elnevezett házba egy Kálvin-szobor is dukálna. Elkészítettem, aztán másodikként a soproniak és később más közösségek is lecsaptak rá.
Ha már Sopront említette, a hűség városához különösen is kötődik. Kifejeződik ez abban is, hogy több mint félszáz műve díszíti a település épületeit, tereit.
Anyai nagyapám, Podmaniczky Pál teológusprofesszor volt a soproni evangélikus teológián, sok időt töltöttem náluk. Itt jártam a négy elemit, és bár gimnáziumba a budapesti Lónyayba mentem, érettségizni már visszatértem a nyugat-magyarországi városba, és a művészet alapjait is itt sajátítottam el Ágoston Ernő rajziskolájában, ahol a feleségemet is megismertem. Kedves soproni református emlékem, hogy anyai nagymamám, Vargha Ilona, aki szintén református volt, és nem mellesleg műfordító, vasárnaponként mindig elkésve betotyogott a templomba, beült az első sorba, és kritikusan meghallgatta Maller Kálmán lelkipásztort, akiben valami német beütés lehetett, mert nem volt tökéletes a magyarja. Amikor hibát vétett, a mamám megrázta a fejét, Kálmán bácsi pedig a szószéken javított. Sokszor elkísértem a templomba, mert bele voltam esve a tiszteletes lányába, Maller Erzsibe.
Kutas László: Már gyerekként is állandóan fúrtam-faragtam, még az iskolapad alatt is. Máig itt lapul a bicska a zsebemben, hogy kéznél legyen.
Aztán évtizedekre eltűnt az egyházból. Mi volt az oka?
Református lelkészcsaládba születtem, megkereszteltek és konfirmáltam, de nem alakult ki mély hitem, inkább kulturális örökségként tekintettem a reformátusságomra. Emlékszem, hogy Pató Róza szobrászművész barátommal, aki szintén református volt és édesapámnál konfirmált, a főiskolai buszos kirándulásokon együtt énekeltük a 42. zsoltárt, gyönyörű hangja volt. Hitem tehát nem volt, de ha belegondolok, a csodák végigkísérték az életemet, mindig ezek húztak ki a bajból. Valahányszor ki akartak szúrni velem, abból nekem mindig csak jó származott. Szabadúszó szobrászként nemegyszer volt szükségem ezekre a talán isteni beavatkozásokra.
Ma mégis ott ül vasárnaponként a piliscsabai templomban.
Ahogy mondani szoktam, hitehagyott papfi vagyok, aki végül mégiscsak visszatért az anyaszentegyházba. Most Piliscsabán élünk, és jó tíz éve már, hogy kapcsolatba kerültem az itteni gyülekezettel. Valahogy megszerettem a templomban üldögélni. Igaz, nem is igen kerestem, de Sopron óta nem találkoztam olyan közösséggel, amelyben olyan otthonosan éreztem volna magamat, mint itt.
Most Ravasz Lászlóról kellett szobrot készítenie. Hogyan emlékezik a püspökre?
Nála konfirmáltam 1950-ben. Rákosiék akkor már lemondatták a püspöki tisztségről, de Kálvin téri lelkészként még működhetett. A konfirmációi emléklapom eredetijét szeretném is átadni a leányfalui emlékháznak. Öcsém mindig felemlegetett vele kapcsolatban egy állítólagos családi történetet, de nem tudom, volt-e benne igazság, vagy csak jól hangzott. Eszerint Kutas Emil azért kaphatta meg a zuglói gyülekezetet, mert Ravasz László az ígéretes ifjú lelkipásztornak szánta az egyik lányát. Édesapám végül Podmaniczky Pál idősebbik lányát, Mártát vette feleségül, de a parókia akkor már az övé volt.
A szoborátadási ünnepség után, Leányfalun
Segítettek az emlékei a leányfalui szobor megalkotásában?
Az én emlékeim ehhez nem voltak elég élesek, de a feladat adott volt: a szobrot egy fénykép alapján kellett megcsinálni, amelyen Ravasz László, vállán a lelkipásztori palásttal és kezében a Szentírással, kilép a templomból. Figyeltem arra is, hogy a püspök orrának jellegzetes íve, amelyet a leányfaluiak „karvalyorrként” a mai napig emlegetnek, szintén megjelenjen a szobron.
Az alkotási folyamat során a szobor melyik részével kellett leginkább megküzdenie?
Nagy könnyebbség volt, hogy a megrendelők nem kértek fel zsűrit, így nem volt, aki akadékoskodjon. Persze elárulom, hogy két kollégámmal is konzultáltam a munka során. A legnehezebb a palást és a lépés mozdulatának megformázása volt. Előbbiben Csoma Áron tinnye-piliscsabai és Kovách Tamás pócsmegyer-leányfalui lelkipásztor volt a segítségem és a kritikusom, utóbbival pedig, bevallom, most sem vagyok teljesen elégedett. Ritkán fordul elő, hogy azt tudom mondani egy szoborra: kész. Most kárpótol viszont, hogy a leányfaluiak odavannak érte, ekkora sikerem még életemben nem volt. Nagyon jólesik a lelkesedésük. Ami pedig a palástot illeti, megjegyzem: tudomásunk szerint ez az első olyan teljes alakos szobor, amely református lelkészi palástot ábrázol. Nekem egyébként is nehezebben megy, ha drapériát kell formáznom, de ez különösen nehéz feladat volt.
Ravasz László püspök köztéri szobra Leányfalun
Felmerül ilyenkor a művészben, hogy visszaadja a megbízást?
Hát, a Ravasz-szoborral kapcsolatban megfordult a fejemben. Volt, hogy azt gondoltam, ezt képtelenség megoldani. Ennek a munkának gyakran vannak válságos időszakai, de nincs mese, meg kell csinálni, nem lehet visszaadni. Addig kell gyúrni az anyagot, újra- és újrakezdve, amíg meg nem formálódik.
Mi lesz a következő munka?
Van egy magánmegrendelésem két életnagyságú görög atlétára. Felvetődött továbbá egy Móricz Zsigmond-szobor lehetősége Leányfalura, és régi vágy, hogy Aszódnak legyen egy Podmaniczky Frigyes-szobra. Talán most ezek is sorra kerülhetnek.
Kutas László szobrász- és éremművész 1936-ban született Budapesten, szakmai tanulmányait Ágoston Ernő soproni rajziskolájában és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Pátzay Pál növendékeként végezte. Realista hagyományokra épülő művészetét szellemesség jellemzi, több mint százharminc különféle kisplasztikájából árad a jókedv, a humor, az irónia. Érmeivel jelentős nemzetközi sikereket ért el, egy firenzei emlékérem-pályázat húsz országból származó négyszáz résztvevője közül ő lett a győztes, a Magyar Nemzeti Bank által kiírt forgalmipénz-pályázatok közül pedig tizenhármat nyert meg. Történelmi alakokat, írókat, költőket megidéző szobrai és domborművei szerte a Kárpát-medencében láthatók: így mások mellett Móricz Zsigmondé Hévízen, Jókai Móré Illyefalván és Kiskőrösön, József Attiláé Sopronban, II. Rákóczi Ferencé pedig Piliscsabán. Petőfi-szobra az ukrán fővárosban, Kijevben áll. Két soproni alkotása két nemzeti sorstragédiánkról, a magyarországi németek kitelepítéséről és a holokauszt áldozatairól is megemlékezik. Utóbbiért Wiesenthal-díjat kapott, de más elismerések mellett a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa is.