Dunántúli kántortalálkozó Balatonkenesén

Az első kántortalálkozó gondolata még 2014-ben fogant meg, rá egy évre pedig már valósággá is vált a Veszprémi Református Egyházmegyében, Balatonkenesén.

A találkozó létrejöttét olyan emberi és szakmai szempontok indokolták, mint egymás személyének és a gyülekezetekben végzett munkájának a megismerése, a továbbképzés lehetősége, valamint az akkor körvonalazódó új református énekeskönyv, illetve a korálkönyv körüli kántori feladatok. Az alkalmak vezetésére a kezdetektől Szabó Balázs zenetörténészt, egyetemi docenst, a székesfehérvári Budai úti református templom kántorát kérték fel, aki jelenleg az új korálkönyv szerkesztőbizottságának vezetője is.

Az eleinte egyházmegyeinek tervezett találkozó számos fórumon lett meghirdetve, így hamarosan az ország különböző pontjairól érkeztek kántorok, de volt olyan év, amikor külhonból, Marosvásárhelyről is volt résztvevő. Fontos megemlíteni, hogy a találkozók kezdetével egyidőben alakult meg a Veszprémi Református Egyházmegye Orgonaalapja, azzal a céllal, hogy anyagi és szakmai segítséget nyújthassunk gyülekezeteinknek az orgonájuk rendbehozatalához.

Az idei találkozó témája több szempontból is különleges volt. Nem minden egyházzenész-generációnak jut ugyanis osztályrészül, hogy új énekeskönyvet szerkesszen, illetve új korálkönyvet írjon – ez a feladat nagyjából fél évszázadonként jön el újra és újra. A munka pedig nemcsak azokra vár, akik szerkesztik, írják, hanem azokra is, akik „csak” használni szeretnék; utóbbiak észrevételei, tapasztalatai, szempontjai kell, hogy kiegészítsék, segítsék a szerkesztők, letétírók tapasztalatait.

Az idén tízfős társaság érdeklődéssel hallgatta a délelőtti előadást, ahol Szabó Balázs pontról pontra ismertette az új korálkönyv születésének fő lépéseit, amely ugyan még csak digitális formában létezik, de folyamatosan bővül. A résztvevők megismerhették a kísérőletétek keletkezésének fázisait: komponálás-csiszolás, majd lektorálás és javítás, szerző és lektor pedig egymás munkáját elfogadva igyekszik a tétel legjobb végső formáját kialakítani. Természetesen a munka sokkal gyorsabban haladhatna a lektorálás megkerülésével, ám magától értetődő, hogy enélkül nincs biztosítva a minőség, komoly szakmai munka nincs szűrés és ellenőrzés nélkül. Ezen a ponton fontos azt is megjegyezni, hogy a letétírás nem szakmai magánügy: annak milyenségét a gyülekezet közvetlenül érzékelni fogja (hasonlóan ahhoz, ahogy a szakács munkája sem belterjes, az bizony a vendég elé kerül).

Délután a kenesei templom orgonájánál szemügyre lehetett venni néhány „friss”, nemrég komponált letétet is, amelyek még nem találhatók meg a világhálón. A jó kíséret elsősorban az éneklést kell, hogy segítse, a jó letétíró pedig figyelembe veszi az ének karakterét, hangulatát, ütemmutatóját, tagolási lehetőségeit. A kérdést nem kevésbé befolyásolja a hangszerek állapota és a kántorok felkészültsége: az igények spektruma igen széles.

A találkozót reménységünk szerint jövőre is megrendezzük, bízunk benne, akkora már a korálkönyv nyomtatott változata is téma lehet: ez utóbbi a világhálóra felkerült anyag további szűrésével, rostájával jön majd létre.

Jómagam és közvetlen kollégáim fontosnak tartjuk, hogy mindenképp folytatódjanak ezek a találkozások. A különböző kántori feladatok, a gyülekezetek részéről fellépő igények egyaránt jelzik, hogy ez egy önálló szakma, hivatás. Meggyőződésünk szerint lelkipásztoraink, gyülekezeteink részéről e szolgálat bármiféle megbecsülését csak megfelelő szakmai hozzáértéssel, az istentiszteleteken pedig a közösségeknek mércét adó, színvonalas zenei szolgálattal lehet megalapozni.

A szerző zenetanár-kántor, a találkozó szervezője