Dicsőség, amely nem nyom agyon

– Soli Deo gloria. Egyedül Istené a dicsőség – vallotta a 16. századi svájci reformátor, Kálvin János, és valljuk ezt mi, 21. századi magyar reformátusok is. De mit jelent a dicsőség?

– A dicsőség a Szentírás nyelvén annak jár, aki tekintélyes, súllyal és befolyással rendelkező személy. Akinek a kisugárzása nagy hatású, tiszteletet parancsol a környezetében. Olyan valaki, akinek a tekintélyét nem vonom kétségbe, akit sokra tartok, akinek a szememben súlya van, adok a szavára, aki számomra referencia. A Bibliában és a keresztyén ember életében egyértelműen csupán Isten jellemzője lehet a dicsőség, mert az ő befolyását és súlyát nem múlja felül senki és semmi. Kinek lenne nagyobb tekintélye a keresztyén ember számára, mint annak, aki mindent megtett értünk, gyermekeiért: megteremtett, megváltott és megszentel?! Ugyanakkor ezzel a súllyal nem agyonnyom, nem félelmet és rettegést akar kiváltani, hanem azt szeretné, hogy végre fölfedezzem: ő az én szerető, mennyei Atyám.

– Milyen körülmények között fogalmazódott meg ez a reformátori gondolat?

– Kálvin tanításának egyik jellemző alaptétele, hogy az emberi élet igazi célja az Isten dicsőségének szolgálata. Ezt a doxologikus látást Kálvin A genfi egyház kátéja című munkájában az ember életének fő céljaként jelölte meg: „Isten minket azért teremtett és helyezett ebbe a világba, hogy bennünk megdicsőíttessék. És bizonyára méltó dolog, hogy életünket, amelynek Isten a kezdete, az ő dicsőségére fordítsuk." Jellegzetes alapelve Kálvinnak az is, hogy Isten „az egész világot azzal a céllal teremtette, hogy az az ő dicsőségének színtere legyen".

– Értelmezhetjük úgy a reformációt, mint választ a kor „súlyproblémáira"?

– Ha a „súlyproblémán" a tekintély kérdését értjük, akkor igen. A 16. században a pápaság és vele együtt az egyház tekintélye megkérdőjeleződött, ez pedig torzította a kor istenképét is. A tekintélyválság azonban nem csak abban a korban jelentkezett. Van, hogy egy ember könnyűnek találtatik: vannak súlyos egyéniségek és vannak súlytalanok. Ez nem mindig függ össze a tisztséggel, amit az illető visel.

Az idei adventi-karácsonyi időszakban – a végéhez közeledő emlékévhez kapcsolódva – a reformáció ismert alapelveiről, az öt soláról olvashatnak egy-egy interjút. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül a kegyelem), solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség) témáról szóló beszélgetések advent négy vasárnapján, valamint az év utolsó napján jelennek meg honlapunkon és a Reformátusok Lapjában.

– Mondana példát?

– Az újkorig elképzelhetetlen volt az a gondolat, hogy föl lehet lázadni az igazságtalan királyok ellen. Azt a középkori felfogást, miszerint az uralkodó a végső tekintély, fölötte nincs más úr, a reformáció felismerése kezdte ki. Mivel egyedül Istené a dicsőség, és az Úr mindannyiunk fölött áll, az ő királyi uralma alól nem lehet kivonni senkit és semmit. Ezzel a szemlélettel élve tehát nem lehetséges semmilyen politikai, gazdasági és kulturális diktatúra igenlése, vagy zsarnokság elfogadása, amely teljes hatalmi igénnyel akar fellépni. Ez a látás volt az, amely arra késztette az angol puritánokat, Cromwell követőit, hogy a világtörténelem során először bíróság elé állítsanak egy királyt, de ez a gondolkodásmód sarkallta Bocskai Istvánt is a Habsburg-ellenes szabadságharcra.

– Önnek mi jut először eszébe az egyedül Istené a dicsőség tételről?

– Új önértékelésre hív ez a reformátori alapelv, mert viszonylagossá teszi az egymás fölötti hatalmaskodás igyekezetét. Ha helyére kerül az életemben, gondolkodásomban az Isten tekintélye, akkor az helyre teszi az emberi tekintélyről alkotott véleményemet, és rendezi az általam érzékelt hatalmi viszonyokat is. Az egyedül dicsőséges Isten tükröt tart elém, hogy hogyan minősítek másokat. Egyházi vezetőként nagyon sok rendezvényen ott vagyok, korábban egyházkerületi lapot is szerkesztettem, és azt tapasztalom, hogy sokszor formálissá válik a soli Deo gloria súlyos szavainak a használata. Az ember, aki az Isten dicsőségére végzi szolgálatát, annyira vissza akar húzódni, hogy már szinte a tisztes köszönetet is alig fogadja el. Pedig az igenis kijár a jól elvégzett munka után, a fontos ügyre feltett élet megbecsüléseként. Ez a szabadkozás mindig azt juttatja eszembe, hogy nem is az Istennek adott dicsőséget nem értjük, hanem az egymás iránti megbecsülés kifejezése ütközik nagyobb nehézségekbe. Pedig az egyik nem zárja ki a másikat, csak a helyén kellene kezelni mindkettőt.

– Tehát egyes-egyedül az Istennek adjunk dicsőséget, ugyanakkor ne mulasszuk el egymás elismerését sem?

– Ha Isten elfogadta az emberi szolgálatot, akkor nekünk igenis föl kell emlegetni, számon kell tartani azokat az embereket, akik Isten ügyéért dolgoznak. Van is lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy sokszor mire fölmérnénk, megbecsülnénk valakinek a jelentőségét egyházi, gyülekezeti körökben, a köszönetmondásunk már csak koszorú vagy koszorúmegváltás formáját öltheti. Utólag értékeljük, pedig életében kellett volna méltatnunk. Miközben a jó időben érkező megtisztelés, elismerés talán meghosszabbíthatta volna az életét is, de mindenképp örömmel töltötte volna el. Ez nem egyenlő az emberdicsőítéssel – és az, hogy erre képtelenek vagyunk, deformálja azt is, ahogy Istent dicsőítjük.

– Mit ért emberdicsőítés alatt?

– Azt a megnyilvánulást, amelyikben megjelenik az öndicsőítés, a túltengő önimádat vagy emberimádat és a diktatórikus hajlam. Ez sem korhoz kötött jelenség, bármikor felütheti a fejét. És nem csak a nagyok, a vezetők számára csapda, mert az uralkodni vágyás mindannyiunk életében kísértés, hiszen megjelenhet a családban, a baráti körben, a munkahelyen, az egyházi és világi közösségben. Gyakran találkozunk félresiklott tekintélyelvűséggel – azokkal az emberi túlkapásokkal, amelyek olyasmiket kívánnak, amik csak az Úristent illetik meg – keresztyén körökben, egyházi közegben is. Hány ember esett áldozatul annak, hogy nem tudta, vagy nem volt ereje elhárítani magától a tekintélyességbe zavarást?! Belekényszerült egy szerepbe, és el is hitte magáról, hogy ő valóban tekintély, és így lett áldozat. Apák tettek tönkre fiakat, anyák leányokat, főnökök beosztottakat, lelkészek gyülekezeteket, politikusok országokat. Alig vesszük észre, hogy olyan követelőzés tárgyává válik a dicsőségadás, a méltóságjelzők használata és az emberajnározás, ami valóban az Isten dicsőítéséből vesz el valamit.

– Hogyan lehet az emberek súlyát a helyén kezelni?

– A Zsoltárok könyvének 8. fejezete segít ezt megérteni, amely a Teremtő és az ember kapcsolatáról beszél: nem igaz az a megdöbbentő pesszimizmussal kimondott állítás, hogy az ember semmi és senki, de az elképesztő optimizmussal kikiáltott szólam sem, hogy az ember minden. Az ember olyan valaki, akiről Isten nem felejtkezett el, törődik vele, gondot visel rá. Kicsiségünk alázatra tanít, mert bizony Istenre szorulunk; méltóságunk öröme pedig az, hogy Isten odafordult hozzánk. Ez a legnagyobb fordulat a teremtésben és az emberlét történetében: Isten gondot csinált magának belőlünk és miattunk. Az ember leírta Istent, sokaknak nem kérdés az Isten-kérdés... Ő azonban nem iktatott ki bennünket a nyilvántartásából. Hozzánk is, akik ellenségei lettünk, egy csecsemőben közelített. Gyermeke szája által, Krisztus evangéliumával építette ki hatalmát, hogy ezen a csodálatos számontartáson keresztül bennünket is magához öleljen.

– Ha Isten határoz meg minket, ingyen kegyelemből odaadta értünk Fiát, ő mutatkozik be nekünk a Bibliában, a hitet is Szentlelke munkálja ki bennünk, akkor mi dolgunk nekünk, embereknek?

– A keresztyén ember feladata az, hogy Isten dicsőségének a tanúja legyen. De az Úristen nem használati tárgynak teremtett minket. Éppen ellenkezőleg! Ebben a szeretetkapcsolatban, amivel Isten odafordult a világhoz, a legtöbbet az ember kapta meg. Szabad akaratot adott nekünk, felnőttként kezel: elénk adta a jót és a rosszat, és arra hív, hogy válasszuk a jót. Ez a dicsőséglátás önmérsékletre késztet, de bátorságot is ad. Szabadon élhetek a nekem adott tálentumokkal és a teremtett világban elhelyezett törvényszerűségekkel, de a tetteimnek következményeik vannak: megszégyenülhetek vagy kiteljesedhetek bennük. Istenre nézve láthatom meg, hogy mit nem tehetek meg, de Istenre nézve köteleződök el ügyek és célok mellett, amelyek mellett mindvégig ki kell tartanom. Ott fordul át a gondolkodásunk reformátori irányba, ahol a döntéseknél, a kísértéseknél, a kecsegtető helyzeteknél kiderül, hogy az „én még ezt is megengedhetem magamnak" fennhéjázása bomlasztássá, a korrupció melegágyává lehet, a belső válság palástolásává, a tiszta vallásszabadság gátjává válhat. Ezért gyakrabban kellene kimondani: „mi ezt Istenre tekintettel nem tehetjük meg", illetve következetesen ragaszkodni ehhez az állásponthoz.

– Hogyan tudjuk Istent jól dicsőíteni?

– Aki felismerte Isten dicsőségét, azaz megadja neki azt a súlyt, ami az egyedül szent Istennek, a Mindenhatónak, a Tökéletesnek, a gondviselő, megváltó, megszentelő Istennek jár, az az embereket is másképp látja. Nem vágyakozik abba a székbe, ami az Isten trónja, és másokat sem ültet oda. Ahol Istené a dicsőség, ott senki és semmi – sem hír, sem császár, sem egyházi főhatóság – nem rendelkezik azzal a végső tekintéllyel, amellyel mindenben helyesen dönthetne, mindent tévedhetetlenül magyarázhatna. Egyedül csak Isten a végső, az abszolút tekintély, aki előtt meghajlik minden térd. Akinek a térde csak Isten előtt hajlik meg, annak a dereka nem válik hajlongóvá, a gerince nem lesz gumírozottá. Fel tud egyenesedni, felfelé tud tekinteni még a nyomorúságok, a bajok és a hátratételek között is, tudva, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?! Szembe tud nézni önmagával, saját korával. Nem magának követel, nem magának keres dicsőséget, hanem azt egyedül Istennek adja meg. Aki valóban az Úristent dicsőíti, az nem fog hullócsillagszerű sztárokat, sportolókat vagy más nagymenőket isteníteni, viszont helyén tudja kezelni felebarátait, elismeri mások tehetségét és teljesítményét. Tud különbséget ten­ni aközött, amit megengedhet magának az emberekkel szemben, és amit nem engedhet meg magának Istennel szemben.

– Véget ért a reformáció ötszázadik esztendeje. Hogy látja, sikerült a jubileumi emlékévben megadni Istennek és az embereknek az őket megillető tiszteletet?

– Öröm számomra, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerületben méltó módon sikerült teljesíteni a jubileumi évben reánk háruló országos, illetve nagyszabású egyházkerületi feladatokat. Hálás vagyok Istennek a kettős jubileum több szintű és széles ölelésű programjaiért, amelyekkel hangsúlyozhatjuk hitbeli örökségünk fontosságát. Úgy tekintettem ezt az évet, mint Isten ajándékát, amellyel új lendületre sarkall bennünket. Már a jubileumi év találkozásait és missziói programjait is úgy szerveztük meg, hogy a jövőben is folytatódjanak a közösségi, gyülekezeti megújulás érdekében alkalmaink. A következő évszázadra indulva bőven van feladatunk: élővé tenni a reformáció örökségét, visszatanítani és életszerűen használni a reformátori gondolkodásmódot a jelenben. Ezek megvalósításával egyszerre dicsőítjük Istenünket és illő tisztelettel élhetünk felebarátaink javára.

Reformációi emlékév tiszántúli szemmel
„A január 31-i református megnyitón imponáló volt a mintegy 40 fős nemzetközi küldöttség jelenléte a reformáció karaván érkezésénél és a nyitó istentisztelet a teltházas debreceni Nagytemplomban. Az 1567-es Debreceni Zsinatra emlékeztünk február 25-26-án egyházkerületi közgyűléssel és közös liturgiájú istentiszteletekkel a helyi gyülekezetekben. Húsvét előtt a lipcsei Tamás-kórus, pünkösd hetében a Con Spirito Egyházzenei Fesztivál segítette az ünnepre készülést. A Hirdesd az Igét! programsorozat találkozásokat kínált lelkipásztoroknak, presbitereknek és a generációk képviselőinek. Három-három egyházmegyének regionális ünnepi úrvacsorás istentiszteletet szerveztünk Balmazújvárosban, Békésen és Nyíregyházán. Június 24-én Debrecenben, a Magyar Református Egyház közös zsinatán elfogadtuk a Második Helvét Hitvallás új fordítását és úrvacsorával ünnepeltük a magyar reformátusság 450 éves létét és Isten megtartó kegyelmét. Felavattuk október 31-én a reformáció debreceni emlékművét, amely a Református Nagytemplom és a Református Kollégium épületegyüttese közötti Emlékkertben kapott helyet" – sorolja az emlékév központi tiszántúli református eseményeit Fekete Károly püspök. Az év során a gyülekezeti megemlékezések sokasága zajlott az egyházkerületben: emléktáblákat, kopjafákat állítottak, kiállítások, könyvbemutatók, zenés áhítatok, irodalmi estek és konferenciák zajlottak. Több reformációs tematikájú iskolai és gyülekezeti versenyt is rendeztek. A reformáció jubileumára maradandó alkotások is születtek: a debreceni díszkapu, az egyedi jubileumi Biblia, a tiszántúli templomokra és intézményekre kikerült egységes molinók. Tóth-Máthé Miklós író megírta az első magyar nyelvű Kálvin-regényt (Számadással Istennek tartozom), ünnepi zeneművet alkotott Vajda János (Istenes ének) zeneszerző és Mike Ádám és a Fekete Dániel szerzőpáros (Hereditas nostra). A kiírt drámapályázatra 44 színmű érkezett, az első díjat Győri Katalin és Győri L. János: Menekülők című történelmi drámája nyerte el, amelyet nagy sikerrel mutatott be a debreceni Csokonai Színház. Nagy érdeklődés kísérte a grafika-pályázatot, amelyből több kiállítás is nyílt. „Közben január 1-től a Tiszántúl összes gyülekezetét bejárta a Vándorbiblia és a teljes Szentírást elolvassuk december 31-ig közösen, hiszen nem lett volna reformáció, ha Isten Igéje nem válik közkinccsé. A Szentírás körbejárása színes és ötletes találkozások forrása lett napról-napra a gyülekezeteinkben" – teszi hozzá az egyházvezető.

Feke György, fotó: Vargosz