Telefon, tévé, esti ropogtatnivaló vagy csúnya beszéd. Akad miből válogatnunk, ha böjtölni akarunk. Mindenki tudja, melyik illik önmagára, mégis elkezdeni a legnehezebb. Isten valóban kedvét leli a lemondás miatti szenvedésünkben? A sikeres és sikertelen böjtölésről kérdeztük Hajdú Zoltán Levente szóládi lelkipásztort, a Magyar Református Egyház Missziói Szolgálatának vezetőjét.
Változott a református egyház böjtről alkotott fogalma az évek során?
A hagyományos paraszti kultúrában egészen a XX. század elejéig az embereknek meghatározott ritmusban telt az élete. Azóta döbbenetesen megváltozott a világ. A Biblia a lelki, hitbeli természetű üzeneteken túlmutatva, azokkal harmóniában megszabott életrendet ad elénk. „Hat napon át dolgozz és végezd mindenféle munkádat, de a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak a nyugalomnapja” – szól a tízparancsolatban. Ezt a rendet veszítette el a ma embere, még azok is, akik vallásosnak vagy hívőnek tartják magukat. A gyülekezeti tagok gyakran mondják, hogy a sok teendő közepette csak beesnek az istentiszteletre, a vasárnap délutánjuk pedig a héten elmaradt munkák pótlásával telik. Amint figyelmen kívül hagyjuk az élet rendjét, elveszítjük az Istenhez érkezés örömét is. Ha lenne a mai társadalomban szerepe a böjtnek, akkor az a lecsendesedés, az Istenre koncentrálás, a hozzá való megérkezés előkészítése lenne.
A böjthöz fűződő sztereotípiák egyike a szenvedés. Isten valóban azt várja el tőlünk, hogy érezzük rosszul magunkat?
A böjtben manapság a lemondást tartjuk hangsúlyosnak. Szólásmondásunk is van erről: „ennek meglesz még a böjtje”. Negatív konnotációt rejt magában. Hívő emberként a böjtöt zarándokútként is felfoghatjuk, amely Istenhez vezet. Tudom, hogy olyan út áll előttem, amelynek vannak mélypontjai, magaslatai. De amikor elkezdek járni rajta, napról napra érezni fogom, hogy az erőfeszítéseim, a befektetett energiáim és az odaszántságom közelebb visznek Istenhez.
Hajdú Zoltán Levente szóládi lelkipásztor és a Magyar Református Egyház Missziói Szolgálatának főigazgatója. Az Előtted, Uram… és a Nem a felhők fölött című verses-imádságos kötetek szerzője.
Mikor böjtölünk sikeresen?
Általában hosszabb időszakként képzeljük el a böjtöt, pedig lehet rövid is, akár egy napon belüli esemény. Akkor sikeres, ha általa ahhoz az Istenhez jutunk közelebb, aki mindig közelebb szeretne látni bennünket önmagához. Ha a végső konklúzió az, hogy: „jó volt, mert sikerült lefogynom x kilót”, vagy „ügyes voltam, hogy megtartottam a fogadalmamat”, akkor sikertelen. Ez önképerősítés, semmiképpen nem vethető össze azzal, ha Istenhez jutunk közelebb, megérezve azt a vonzerőt, amely a jelenlétében hat ránk. Az Úr vonz magához az ő Lélek szerinti, szeretetteli kegyelme valóságával, vagy hagyom, hogy elvegye a figyelmemet, a fizikumomat, az életemet valami más, amely a hétköznapokban akár fontos is lehet, de mégiscsak Istennel nyerné el valódi jelentőségét?
Kinek ajánlaná, és kinek kevésbé?
Nem ajánlanám azoknak, akik pusztán fizikai kihívásként élik meg. Az isteni elhívásra koncentráló, Krisztus példáján vett böjt hitben járó, élő hitű embereknek való. Ugyanakkor nincs olyan, akinek ne lenne szüksége erre a fajta megújításra, megújulási időszakra. De ez nem megy mechanikusan. Nem attól lesz érvényes, hogy böjtfő vasárnapjától húsvétig gyakorlom. Ez az Istenre koncentrálás időszaka, amikor a figyelmemet különösképpen felé fordítom, és ennek érdekében hagyok el adott esetben valamit, mondok le dolgokról.
Szokott Isten válaszolni a böjtjeire?
Sok választ kaptam már. Rengeteg olyan böjt van az életünkben, amelyet nem mi választottunk magunknak, hanem Istentől kaptuk őket. Viszont ezeket szabad úgy megélni, hogy ő jobban tudja, mint ahogy én akarom vagy tudom. És ha hajlandó vagyok belehelyezkedni az akaratába, akkor megkapom a feleleteket, amelyek arra mutatnak rá, hogy miközben Isten valahonnan elvesz valamit, vagy nem enged meg, aközben más dolgokat megerősít, lehetőségként, ajándékként odaad nekünk. A böjtnek ez a válasza: felismerem, hol és hogyan akar látni Isten, és ha ezt el tudom fogadni, akkor észre fogom venni az ajándékokat, a csodákat valós fényükben felragyogni az életemben.
„Amint figyelmen kívül hagyjuk az élet rendjét, elveszítjük az Istenhez érkezés örömét is”
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!