Bibliaterápia

A faluban üresen kong az újonnan épített művelődési ház, és a pedagógusigazgató feje attól fáj, hogy olyan a hatezer kötetes könyvtár, mint egy kripta, amelyet senki sem látogat, mert a hozzátartozók is mind kihaltak. A falusi orvosnak ekkor különös ötlete támad: nemcsak gyógyszereket, hanem könyveket is fölír a receptre. A szokásos vérnyomáscsökkentők mellé A falu jegyzőjét, az isiászra a Fanni hagyományait, napszakonként öt- és tízoldalas dózisokat, influenzás időszakban következik a Jókai- és Mikszáth-sorozat napi harminc-negyven oldalas adagokban. Egy idő után aztán a gyógyszerek elmaradnak, a recepten csak a könyvcímek és az ajánlott oldalszámok szerepelnek – Mezőcsalánoson a gyógyszertárba nem jár senki, a könyvtárban pedig valódi várólisták alakulnak ki.

Az imént idézett eset az Irodalom receptre című karcolatban olvasható, írója Tóth-Máthé Miklós, több mint harminc évvel ezelőtt jelent meg Az igazságtevő című kötetben. Gyakran fölidézem, amikor diákjaimmal az irodalom „hasznáról” beszélgetek. A szerzőnek bizonyára a biblioterápia adta az ötletet, s noha a módszer gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza, az olvasmányok ideológiai-terápiás használatával a novella születése idején már halódó rendszer is tisztában volt, nem véletlenül hozta létre a támogatott, tűrt és tiltott kategóriát.

Az ókori Egyiptomban az orvos-pap a Rá- és Ízisz-mítosz kéziratának felolvasásával gyógyította a kígyómarást, de a Korán és a Biblia szintén tartalmaz életvezetési tanácsokat. A hindu orvoslás szerint a beteg lélek meggyógyul a meséktől és a fölöttük tartott meditációk segítségével, az Ezeregyéjszaka meséi is alátámasztják a történetek gyógyító erejébe vetett hitet. Néhány évvel ezelőtt Gulyás Enikő a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros folyóiratban közölt tanulmányában úgy vélte: a kerettörténet alapján Seherezádé tulajdonképpen biblioterapeuta volt, „hiszen egy előre meghatározott cél érdekében logikusan felépített mesék sorozatának segítségével igyekezett segíteni a nőkből kiábrándult uralkodón”.

A testi tüneteket vagy kedélybetegségeket orvosló módszerek közé a 19. században újra bekerült az olvasásterápia; az első példa, hogy egy képzett könyvtáros a mentális betegek kezeléséhez használta a könyveket, a 20. század elejéről ismert; az 1930-as évek elején már referencialista is készült, biblioterápiás célú olvasmányokat kínálva a kórházi könyvtáraknak. Tóth-Máthé Miklós novellájának mezőcsalánosi orvosa szintén összeállított egy „gyógy-könyvjegyzéket” a sikerrel alkalmazott művekből például asztmára, hólyaghurutra, kóros álmatlanságra, pikkelysömörre; „később rátért a különböző képtárak, múzeumok látogatását szorgalmazó receptekre, súlyosabb esetekben operai előadásokat, hangversenyeket ajánlott”.

A keresett szakirányú továbbképzések közé tartozik a biblioterápia, sikerrel hirdeti négy féléves képzését a Debreceni Református Hittudományi Egyetem is az orvos- és egészség-, a társadalomtudomány, a pedagógusképzés, a művészet és művészetközvetítés, a hitéleti és más területen már alapdiplomát szerzettek számára. Jegyzetemet épp egy halasztott záróvizsga után írom, ahol szóba került, hogy ez a terápia nem tévesztendő össze a klinikaival, ám az olvasás terapeutája – a kifejezés szélesebb értelmében – bizonyítottan eredményes lehet javító vagy támogató eljárásaival. Az is eszembe jutott, hogy hallottam már „bibliaterápiaként” emlegetni a módszert, mely ugyan nem a Bibliával foglalkozik, és nem váltja ki a pszichoterápiát sem, használhatja a Bibliát, és alkalmazhatja az eljárást a pszichoterápia.

A bibliaolvasó körök szintén gyógyítják a lelket, a Szentírás szövegeinek segítségével folytatott beszélgetések hozzájárulnak a mentális egészség megőrzéséhez. Nem beszélve arról, hogy ha a Szentírás élő és állandó párbeszédanyaggá válik bennünk, közelebb kerülhetünk a „testté lett Ige” örömhírének befogadásához is.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró