Békesség legyen a földön!

Egyre szomorúbb képeket látunk a híradásokban az ukrajnai helyzetről…

Sajnos idén február 24-én, éppen a születésnapom reggelén a rádióból hamarabb kaptam a szomorú hírt, hogy kitört a háború, mint a virágot, amellyel bejött a férjem. Azóta kemény megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve, annak ellenére, hogy, hála Istennek, nálunk aránylag nyugalom van, nincs lövöldözés, nincs bombázás, azonban az elmúlt hetekben áramkimaradásoktól szenvedünk. Gyertya mellett olvasunk, írunk, sokszor fűtés nélkül, de még mindig abban bízva, hogy már nem tart sokáig ez az állapot. Az Ige is erősít: „Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.” (Zsolt 103,9) Egyszer véget ér ez a háború is, és visszatérhetünk a békés életünkhöz.

Több éve szerkeszti a Kárpátaljai Református Egyház lapját, azt az újságot, amely a háború idején is feladatának tekintette a keresztyén szellemiség, értékek őrzését.

A Küldetést a kilencvenes években, a kárpátaljai ébredés idején alapították, akkor még kézzel írták, nyomtatták és terjesztették a fiatalok. Később lelkészek szerkesztették. Engem 2007-ben kértek fel, hogy vállaljam el a lap irányítását, azóta nagy szeretettel gondozom, mert szívügyemnek tekintem a keresztyén értékek továbbadását. A háború kitörése miatt sajnos nagyon sokan elhagyták Kárpátalját is, a lap terjesztő nélkül maradt. Ezért az egyház kommunikációs osztálya úgy döntött, hogy áttérünk az online változatra. Több mint négy hónapig így jelent meg a Küldetés, ami nem igazán jó megoldás, hiszen éppen azok az idős emberek, akiknek szól, nem használják az internetet. Egyébként most az áramkimaradások miatt ez sem opció. Az olvasók továbbra is hiányolják a kézbe vehető újságot, mert éppen azokhoz nem jut el az örömhír, az üzenet, a bátorítás, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. A nyomtatott lap elmaradása miatt a bevétel is kiesett, így aztán a Küldetés fenntartása is nehézkessé vált. Most épp bizonytalan ideig szünetel, ugyanakkor a korábbiaknál hangsúlyosabban vagyunk jelen keresztyén írásokkal például a Kárpátinfóban, amelynek szintén munkatársa vagyok.

A templomokban érzik a háború hatását?

Sokan úgy gondolták, hogy a háború miatt kevesebben leszünk. Eleinte viszont úgy tűnt, hogy talán még többen is lettünk. Persze sokan hiányoznak, főleg a fiatal férfiak, az ő padsoraik a templomokban most üresen állnak, és kiáltanak utánuk. Sok esetben családok szakadtak szét, az édesanyák hazavárják a fiaikat, a feleségek a férjüket, a gyerekek az apákat. Az első időkben az asszonyok közül többen itthon maradtak a gyerekeikkel, aztán mégis úgy döntöttek, hogy mennek a férjük után, rossz a külön élet. Hálát adhatunk azért, hogy volt hová menniük, az anyaország befogadta őket, nem váltak földönfutókká, otthonra találhattak. Mostanában voltam néhány lelkészbeiktatáson, templomfelújításért tartott hálaadó istentiszteleten, zsúfolásig megteltek a templomok. Ott voltak a gyerekek, és verset mondtak, énekeltek, ez reményt ad arra, hogy mégis itt vagyunk, és itt is leszünk.

Lehet, hogy a fiatalok távozása csak vargabetű, és ők is vissza fognak térni a gyökerekhez?

Ismerőseim körében is sokan vannak, akiknek erős honvágyuk van, akik csak ideiglenesnek tekintik ezt az állapotot, és hangoztatják, hogy mihelyt lehetséges, hazajönnek. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy békeidőben mindenki hazatér. A tanév kezdetekor is bizonytalan volt a jelenléti oktatás elindítása. A Covid és a háború miatt mintegy két évig online folyt a tanítás, most a légiriadók miatt gyakran az óvóhelyeken éri a matematikaóra a diákokat. Többen inkább Magyarországra költöztek családostul, hogy megvédjék ettől a gyermekeiket. Attól félek, hogy amikor a szülők munkahelyet találnak, a gyerekek beilleszkednek az új közösségbe, új barátaik lesznek, már nem fognak hazajönni. A sok portán látható „Eladó” tábla arról árulkodik, hogy oda már nem fognak visszatelepülni. Vannak még olyan üresen álló házak, amelyeket egyelőre nem kínálnak megvételre, ez némi reményt ad arra, hogy azok tulajdonosai visszatérnek. Örvendetes az is, hogy Kárpátalján az egyház berkein belül jelentős ifjúsági munka folyik; az itthon maradt fiatalság lendületben van akkor is, amikor nem lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni. A hétvégéken kisebb csoportokban összejönnek. Most leginkább arra van szükség – másoknak is –, hogy közösségben legyenek. A templomokban, gyülekezeti alkalmakon találkoznak, megosztják egymással örömüket, bánatukat, erősítik egymást. Kitartanak, és várják haza azokat, akik elmentek.

Beszéljünk kicsit az oktatásról! Úgy tudom, ön is tanárként kezdte a pályafutását. A minap mesélte az egyik kárpátaljai tanár ismerősöm, hogy 2023 januárjától Kárpátalján a magyar iskolásoknak is át kell térniük az ukrán nyelvű tanulásra. Hogy látja, lesz elegendő kétnyelvű pedagógus?

Valóban pedagógusként kezdtem pályafutásomat 1979-ben. Mindössze tizenegy évet tanítottam, de azt nagy szeretettel, mert mindig is tanító szerettem volna lenni, elhívásnak tartottam ezt a munkát. Aztán családi okok miatt – két pici gyerek mellett egy beteg szülőről kellett gondoskodni – nem mehettem mindennap munkába, így otthonról végezhető munkát vállaltam. Isten új ajtót nyitott meg, új lehetőségeket adott. 1994-ben indult a Közoktatás, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szakmai lapja, s felkértek a szerkesztésére. 2014-ig csináltam. A jelenlegi oktatási helyzetről már csak kívülállóként szólhatok. Valóban egyre több tantárgyat kell ukránul oktatni, de vannak előremutató eredmények. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség olyan tanterveket dolgozott ki, amelyek megtartják a magyar identitást erősítő tárgyakat, például a néprajzot, a honismeretet. Biztató az is, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán nem csökken a hallgatók létszáma, van pedagógusképzés. Hiszek abban, hogy teljesen nem fog megszűnni a magyar oktatás, és lesznek elhivatott pedagógusaink is.

Térjünk még vissza az újságíráshoz! Úgy tudom, a – szintén újságíró – férje volt az, aki erre a pályára terelte. Hogyan kezdődött ez a pályafutás? Protestáns újságíróként határozza meg önmagát?

Mindig is érzékeny voltam a szociális kérdésekre, erősen foglalkoztatott a gyermekek, az idősek sorsa. Az újságírói pályafutásom is ezzel kezdődött. A kilencvenes években szintén nehéz volt a helyzet Kárpátalján, sok volt az utcagyerek. Egy alkalommal éppen Elemérre, a férjemre vártam a város központjában, amikor odajöttek hozzám az utcagyerekek, és mondták, hogy vigyáznak az autómra. Ez azt jelentette, hogy kiflit vagy némi pénzt kérnek cserébe. Beszélgettem velük, majd elmeséltem a férjemnek, és azt mondtam neki: „Nézd csak, ez jó téma, írd meg!” Erre jött a válasz: „Akkor írd meg te!” Ez volt az első megjelent írásom… Protestáns újságíró vagyok-e? Keresztyén újságírónak tartom magam, a keresztyén értékeket képviselem és próbálom továbbadni. Azért nem protestánst mondok, mert én a vidékünkön működő többi történelmi egyházban zajló eseményekről éppúgy írok, mint a reformátusokéról. Fontosnak tartom azt is, hogy ne csak tudósítsak egy eseményről, de az igehirdetés üzenetét is átadjam, Isten legyen mindig a központban. Újságíróként az a feladatunk, hogy az igazi értékeket közvetítsük az olvasónak, a hallgatónak, a tévénézőnek. Ezt pedig csak akkor tudjuk megtenni, ha az életünket a Szentírásra alapozzuk, ha Isten Igéje vezet bennünket, ha tőle kérjük a bölcsességet, ha hiszünk abban, amit teszünk, ha hiszünk abban, hogy csak Istenben bízhatunk, ő az, aki életünket a kezében tartja.

Úgy tudom, hogy felnőttként konfirmált és került közelebb az Úrhoz.

Mindig is istenfélő ember voltam, gyerekként, fiatalként jártam templomba. Később, tanítóként ezt nem tehettem meg. A szovjet rendszerben a pedagógus nem mehetett Isten házába. Abban az időben nyíltan nem lehetett konfirmációs felkészítéseket tartani. Az akkori lelkészünk titokban foglalkozott velünk. Nem volt nyilvános hitvallásunk, de Kása Ferdinánd tiszteletes felkészített az első áldozásra – akkor még így mondták a reformátusok is –, az első úrvacsoravételre. Mindig vágytam arra, hogy mélyebben megismerjem az egyházi, a bibliai tanításokat. Amikor már a lányaim készültek a konfirmációra, velük együtt tanultam én is, de az nem az igazi. Nagyon örültem annak, amikor két évvel ezelőtt a fiatal lelkészünk konfirmációs előkészítőt hirdetett felnőttek részére. Öten jelentkeztünk. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, Isten vezetéséért, hogy vágyat ébresztett a szívemben. Úgy érzem, valamennyiünknek szükségünk van arra, hogy időnként felfrissítsük a tudásunkat, megerősítést nyerjünk, megújítsuk fogadalmunkat, a szövetséget, hogy bátran vállaljuk és valljuk meg hitünket…

Sokan mondják azt, hogy hívő keresztyén vagyok, imádkozom reggel és este, a Bibliát már többször elolvastam, minden vasárnap járok templomba, adakozom. De vajon elegendő-e ennyi? Ön a munkahelyén éppúgy vállalja, hogy Isten gyermeke, mint otthon, a családban, a barátok között?

Fontosnak tartom, hogy az emberek a templomban közösen imádkozzanak, mert ahol ketten vagy hárman együtt vannak, ott van Isten, és meghallja a kéréseinket. Lényeges, hogy egymást támogatva tudjunk gyülekezetet építeni, hogy hálaadással tudjunk adakozni. Ám az is az, hogy ne csak a templomban legyünk hívők. Vigyük a falakon kívülre az örömhírt, mert nem mindenki megy be az Úr házába! Kint megtaláljuk azokat is, akik vágynak, csak még nem találták meg az utat a gyülekezetbe. Jézus ne csak a templomban legyen jelen, hanem az életünkben is! Ezt igyekszem szolgálni, a világi lapban is úgy írok, mint ahogy azt az egyháziban tenném. Őszintén és tisztán próbálom átadni azokat az üzeneteket, amelyek igehirdetéskor vagy a Biblia olvasásakor megfogalmazódnak bennem. A munkahelyemen mindig nyíltan megvallhattam hitemet, vállalhattam keresztyénségemet, mert a munkatár­saim is istenfélő emberek. A gyermekeink is úgy nőttek fel, hogy megismerték Istent, és bár messzire kerültek tőlünk, hiszem, hogy ő irányította az életüket. A nagyobbik lányunk, Zsófia egy angol nyelvű bibliatáborban ismerkedett meg a férjével még itthon, Beregszászban. Gimnazistaként több mint tíz évig jártak a húgával együtt ebbe a közösségbe, később tanítani mentek a táborba. Ma már Walesben él, ott csatlakozott a férje gyülekezetéhez, az énekkarban is szolgál, az unokáink ott járnak a gyermek­istentiszteletre. Az ötéves kis­unokánktól nemrég azt kérdeztem, hogy ki a legjobb barátja. Sorolta: „Dóra, Hanna…, de a legjobb barátom Jézus.” Az ember szívét ez megdobogtatja. A kisebbik lányunk, Dorottya Debrecenben él. A napokban várjuk az ő második gyermekét. Dorka szakemberként foglalkozik az egyházi kommunikáció kérdésével, nemrég például egy erdélyi lelkészkonferencián tartott előadást a témáról. Máskor kommunikációs tréningeket tart gyülekezetekben, női körökben. Az egyik helyi református gyülekezetben, amelyikhez tartoznak, szolgálatot is vállalnak a férjével együtt. Végtelenül hálás vagyok Istennek a családomért. Az övé a dicsőség.

2023 a Magyarországi Református Egyházban a lelkipásztori hivatás éve lesz. Idén Kárpátalján több lelkészt is beiktattak. Hogy látja, lesz utánpótlás?

A mostanában beiktatott lelkészeink már legalább két-három éve szolgálnak gyülekezeteikben, ők hazatértek a tanulmányaik után. Jelenleg is több kárpátaljai fiatal tanul teológiát Magyarországon, s remélhetőleg ők is a szülőföldjüket választják majd, hisz még nagyon sok szolgálati hely van Kárpátalján, s bízunk abban, hogy a teológushallgatók hazajönnek, itthon fogják Istent és népünket szolgálni. Egyébként a háború kitörése óta lelkészeink a helyükön maradtak, mert vallják, hogy ebben a nehéz helyzetben a rájuk bízott nyájat nem szabad magára hagyni. Most sokkal nagyobb szükség van a lelkigondozásra, a beteglátogatásra is. Az egyedül maradt idősek leginkább lelki támogatásra vágynak, mert a sötétben, a hidegben szükség van a meleg szóra, a testvéri szeretetre.

Tagja a Kárpátaljai Rózsahölgyek Társaságának. Talán a jelenlegi nehéz helyzetben még nagyobb szükség van áldásos tevékenységükre, mint valaha.

A Kárpátaljai Rózsahölgyek Társasága a szépet, a jót, az emberit próbálja továbbadni, az elesett gyerekeket karolja fel. Például tanévkezdés előtt jótékonysági hajvágást szerveznek nekik, felöltöztetnek egy-egy nehezebb sorsú gyermeket, jótékonysági esteket, bálokat, színházi előadásokat tartanak, amelyek bevételével a szegénysorban élő gyermekeket támogatják, kirándulásokat szerveznek. Idén a háború miatt nagyobb közösségi alkalmakat nem lehet tartani. Két hónappal ezelőtt volt egy közgyűlésünk, amikor eldöntöttük, hogy nem ülhetünk karba tett kézzel. Minden hétfőn este hét órakor ott, ahol éppen vagyunk, öt-tíz percre megállunk, és lélekben együtt imádkozunk a békéért.

A független Ukrajna elmúlt harminckét évében talán még nem volt ilyen nehéz karácsonya a kárpátaljai magyarságnak. Említette, hogy a családjukba új jövevény érkezik, így az önök karácsonya már biztosan boldog lesz. Milyen örömhíre lehet a kárpátaljai magyarságnak? És milyen karácsonyi emlékei vannak?

Sok szép és kedves karácsonyi emlékem van a gyerekkoromból. Emlékszem a fehér karácsonyokra, amikor a szüleimmel kántálni mentünk, nagy közösségben, anyukák, apukák húzták szánon a gyerekeket, a templom előtt megálltak és énekelték: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Később már a saját gyermekeinkkel mentünk templomba. Az ünnepi istentiszteletről hazatérve a feldíszített fenyőfánál, még vacsora előtt, együtt énekeltük kedvenc karácsonyi énekeinket. Aztán emlékszem, a férjem gondnok volt a gyülekezetben, felvetették, hogy „kántáljuk meg” a gyülekezeti tagokat. Este, istentisztelet után lelkesen elindultunk egy nagy csapattal, és vittük az örömhírt minden házhoz, volt, hogy hajnali háromkor fejeztük be. Abban reménykedem, hogy idén is el fog hangzani ez az ének, még erőteljesebben, még hangosabban, még több ajakról fog zengeni, hogy „dicsőség a magasságban Istennek, békesség légyen földön embereknek”. Ezt a békességet Ukrajnában, Kárpátalján most még erőteljesebben kell kívánni, hittel kérni, dicsőíteni Istent, hogy hozza el a békét, a szeretetet erre a földre.