Azonosságtudat és ünnepek

A tavaszt záró hónapokban – áprilisban, májusban és június elején – egymást követik a XX. századi történelmünk nehéz kérdéseit megelevenítő emléknapok. A holokauszt magyarországi áldozatainak napja április 16-án van, a magyar hősök emlékünnepe május utolsó vasárnapján, a trianoni országvesztéshez kapcsolódóan június 4-én tartjuk a nemzeti összetartozás napját. Mindezen alkalmak érdekes kérdéseket vetnek fel nemzeti azonosságtudatunk és a jelennel, jövővel kapcsolatos felelősségünk szempontjából. Keresztyén hagyományaink fontos részét jelentik az évkör ünnepei: a jeles napok méltó megtartása közösségi esemény, az egyén számára is jelentős és maradandó élmény, emellett a bibliai tanításhoz illeszkedve alkalom az isteni tervvel való kapcsolattartásra is. Számtalan történelmi példát ismerünk arra, hogy a húsvét, a karácsony, a pünkösd belső és közösségi igényből fakadó megünneplése üldöztetés vagy lehetetlen körülmények között is milyen megtartó erőt jelentett a Krisztus nevében összegyűlők számára. A nemzeti azonosságtudat egészen másképp gyökerező és működő jelensége világunknak. Az állami ünnepek és emléknapok megtartásában mindig van valami szimbolikus, megrendezett – és mivel sok esetben nem a közösség belső igénye hívja őket életre, ráadásul nincs mögöttük a vallás igazságához hasonlóan összefüggő és szerves gondolatrendszer, állandóan átértelmezik, sőt vitatják ezek tartalmát.

Március 15. és október 23. emléknapjai jutottak a legközelebb ahhoz, hogy spontán, sok esetben a hatalom által is rettegett, a közösség összetartozását és jóra törekvését kifejező alkalmakká váljanak. De a bennük kifejeződő erő is igen változékonynak bizonyult a történelmi időkben – korunk települési vagy iskolai megemlékezései sokszor elszomorító őszinteséggel tanúskodnak arról, mennyire nehezen megközelíthetővé váltak még ezek a nemzeti azonosságtudat szempontjából oly jelentős, ráadásul sokféleképp átélhető, elmesélhető történettel rendelkező forradalmi ünnepek is.

Az írásom elején felidézett emléknapok esetében még nehezebb a helyzet: a hazai zsidóság XX. századi története, a magyar katonák szerepvállalása és sok esetben tragikus sorsa, valamint a történelmi Magyarország szétszakítása, magyarok millióinak kisebbségbe szorulása egyáltalán nem könnyen elmesélhető vagy átélhető történetek. Ráadásul a nemzeti összetartozás napja kapcsán nem csupán Trianon konkrét eseményével kellene számot vetnünk, hanem azzal is, hogy a rá következő évszázadban a magyarság milyen jelentős szétszóratást élt át: egymást követték a kivándorlási hullámok – csak az Egyesült Államokban majd’ kétmillió magyar él. Nemzeti azonosságtudatunkban nem csupán a trianoni döntés miatt határainkon kívül került nemzetrészeknek kellene helyet találnunk, de a távoli, sokszor óceánokon túli országokban élő, a magyart csak második nyelvként vagy sehogy sem beszélő testvéreinknek is. Pontosan tudható, hogy a kommunizmus évtizedeiben hogyan építették le a médián és az oktatáson keresztül a lelki kapcsolattartásnak ezen képességeit egész generációk esetében.

A rendszerváltozás óta bár mind a tömegtájékoztatás, mind a köznevelés területén megjelentek az ellenhatást kifejteni képes programok (és felekezeteink különösen is élen jártak a határokon átívelő testvéri viszonyok újjáélesztésében), az ifjabb generációk látszólagos közömbössége, illetve tájékozatlansága mégiscsak annak a jele, hogy jócskán van még tennivaló. Arra, hogy Teremtőnk terve tovább él és lélegzik az ünnepelni képes hívők közösségében, garanciaként ott a Lélek és az Írás ereje. A nemzeti azonosság ügyében viszont nem létezik ilyen biztos alap: ezt az egymást követő nemzedékeknek kell újra és újra őszinte kritika alá vonniuk, hogy tiszta és hiteles maradhasson – és szintén az egymást követő generációknak kell gondoskodniuk azokról a közösséget megtartó eseményekről, élményekről, amelyek az összetartozás és értékesség tudatát átélhetővé teszik.

A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója