Zsúfolásig megtelt a fóti református templom a május 31-i kántortalálkozó nyitó istentiszteletén, melyen a református kántorképzés elmúlt ötven évéért, valamint a gyülekezet kántor-karnagyának több mint fél évszázados szolgálatáért adtak hálát. Kalocsay Ferenc 1948-tól végezte a fóti gyülekezet kántori feladatait, gyülekezeti énekkarrá szervezte s 1999-ig vezette is a – közben Európa-szerte ismertté vált – vegyeskart. A református zenei élet egyik központi alakját több volt tanítványa és munkatársa, valamint levélben a Magyarországi Református Egyház püspökei is köszöntötték.
A mély zenei gyökerekkel rendelkező gyülekezet ma is nagy hangsúlyt fektet tagjainak zenei képzésére. Jelenleg három kórusa is van: a már említett vegyeskar, mely Gárdonyi Zoltán Kórus néven végzi szolgálatát, a fiatalasszonyokból álló Hálaénekkar, s a Hangicsálók csapata, mely az óvodásokat és kisiskolásokat vonja be a gyülekezet életébe. A gyülekezet kórusai énekeikkel, Kalocsay Márta orgonaművész pedig orgonajátékával köszöntötte „Feri bácsit" kilencvenedik születésnapja alkalmából. Igehirdetésében Sebestyén Győző lelkész az Istennel járás három lépcsőjére hívta fel a figyelmet. Az első lépés, hogy felismerjük, hogy van Isten – az Atya –, aki megteremtette a világot. A második lépésben megértjük, hogy ez az Isten közénk jött Jézus Krisztus által, a harmadik pedig a Szentlélek eljövetele, aki által Isten belénk költözik, velünk marad. A Szentlélek bátorságot, bölcsességet és hitelességet ad a keresztyének életébe – prédikálta a szentháromság titkát a lelkész.
Feszített munka humorral fűszerezve
Az istentisztelet után a vendégek átvonultak az Evangélikus Kántorképző Intézetnek otthont adó Mandák-villába, ahol a kántortalálkozó délutáni programja zajlott. A meghitt légkörben előkerültek a régi-friss emlékek, a kántorképzéssel, illetve a kórusvezetéssel kapcsolatban is.
„Két esemény miatt vagyunk itt, egy harmadik helyszínen – mondta Bódiss Tamás, a találkozó szervezője –, ami mégis összekapcsolja ezt a két eseményt." Kalocsay Ferenc fóti szolgálata mellett szívén viselte a református kántorképzés ügyét is. Az egyházi iskolák államosításáig a gyülekezeti zenei szolgálatokat jellemzően a kántortanítók vezették, 1948-ban azonban választaniuk kellett a megélhetés és a szolgálat (az iskola és a templom) között.
„Nem voltak orgonistáink. Olyanok voltak, akik valaha találkoztak az énekeskönyvvel, s ha el tudtak játszani egy éneket, akkor eljátszották azt egy szólamban" – emlékezett vissza az ünnepelt, mennyire nehéz helyzetbe hozta az egyházakat a kántorhiány. Zenei téren legjobban a református egyház volt elmaradva: „Nagy gyülekezetek voltak, tele templomokkal, de nem voltak jó kántorok." A hiányt tanfolyamokkal próbálták enyhíteni, ezek kidolgozásában és lebonyolításában a fóti kántor is aktívan részt vett.
1958 júliusában indult meg az első ilyen képzés, ideiglenesen az evangélikusokkal közösen a Mandák-villában. Három évig közösen zajlottak az alapfokú tanfolyamok és a továbbképzések, bentlakásos és bejárós kurzusok, csupán a hittant és az énekeket tanították külön-külön, a felekezeteknek megfelelően. „Bár mindig feszített munkamenet volt a kántorképzőkön, a jó humor is megvolt mellette" – emlékezett vissza Kalocsay Ferenc.
Az ötvenes évek végén felmerült, hogy a református egyház építsen saját kántorképző intézetet, esetleg hosszú távon is az evangélikusokkal működjön együtt, végül egy harmadik megoldás született: 1965-ben Debrecenben önállóan is megkezdődött a kántorok oktatása, amelynek rendszerét Gárdonyi Zoltán dolgozta ki. 1990-ben a nagyszámú jelentkezők miatt Budapesten is megnyitották a képzést az érdeklődők számára, majd pedig fokozatosan kialakult a Kárpát-medence különböző városaiban rendszeresen megrendezett kántorképző tanfolyamok rendszere.
Mindebben „Feri bácsira – ahogy azt az egyik felszólaló megjegyezte –, az Úrnak volt szüksége, hogy elvégezze az Ő munkáját az egyházban."
Jelen és jövő
Az ünnepelt távozása után Bence Gábor, az Evangélikus Kántorképző Intézet igazgatója vázolta fel röviden az evangélikus kántorképzés múltját és jelenét. A délutáni program második részében képekben idézték fel az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek eseményeit, de előkerültek a tíz évvel ezelőtti debreceni találkozó képei is. Az emlékezést követően a jelenről és a jövőről esett szó.
A kántorképzés és zenei nevelés a kezdetekhez képest rengeteget változott és fejlődött, de – ahogy az el is hangzott – még mindig változtatásokra van szükség. A találkozón ismételten felmerült az igény az egyházzenei munka és képzés rendezésére mind törvényi, mind szervezeti szinten. A készülő új énekeskönyv és a hozzá kapcsolódó rendtartás majdani bevezetéséhez szükséges az egyházzenei szolgálat szervezettségének átgondolása, többek között a különböző szintű képzettségek, a hozzá kapcsolható feladatok, elvárások meghatározása. Hozzátartozik ehhez a kántorok területi összefogása és ennek megszervezése. Fontos emellett egy kántori életpálya-modell felállítása, amely által a diplomás egyházzenészek nem lennének rákényszerítve, hogy elhagyják pályájukat, a fiatalok, akik az egyházzenei szolgálatot tekintik hivatásuknak nagyobb biztonsággal tudnák megélni életcéljukat.
Az egyházzenei munkában tehát még mindig sok tennivaló van, abban azonban megegyeztek a résztvevők, hogy a gyülekezeti életnek fontos, értékközvetítő szereppel bíró lépcsője a zenei és kulturális nevelés.
Feke Eszter – Feke György, fotók: Dimény András