Az eredendő bűn

Némelyek újra és újra hangot adnak azon igényüknek, hogy az egyház ne mindig a bűnről beszéljen, vagy ne beszéljen róla annyit. Ez a szinte mantraszerűvé vált felszólítás töretlen népszerűségnek örvend. Manapság, ha az egyetemes egyházban zajló destruktív teológiai és világnézeti folyamatokra tekintünk, épp a bűn témáját hanyagolják a leginkább, helyette inkább az ember „jó” voltát és a benne rejlő potenciált szeretik kiemelni. Márkus Tamás András református lelkipásztor gondolatai.

Ez bizonyos fokú kognitív disszonanciát okoz abban a korban, amelyben mérhetetlen számú embertársunk – kicsik és nagyok, fiatalok és idősek – haláláról, egyházon belüli és kívüli abúzusokról, tömeges válásokról, pedofil bűncselekményekről, forradalmakról és háborúkról szóló hírek zúdulnak a nyakunkba, valamint olyan ideológiák kapnak szárnyra és virágoznak, amelyek személyes létünk és társadalmi berendezkedésünk alapjait forgatják ki és szabnák át radikálisan. És akkor még nem beszéltünk az emberi gyarlóságra visszavezethető közúti balesetekről, repülőgép-szerencsétlenségekről, az emberi javak súlyosan egyenlőtlen elosztásáról, éhínségekről, klímakatasztrófáról és így tovább. Furcsa mód minél intenzívebb a létezésünk minden szegmensét átható erkölcsi és spirituális entrópia, annál nagyobb a nyomás, hogy a retorikánk ne legyen radikális, már, ami ezen folyamat okait és mélységét illeti. És akkor még nem is említettünk olyan, korábban általános filozófiai dilemmának számító kérdéseket, mint a szenvedés mibenléte és a fizikai halál ténye, és olyan, manapság már gyermetegnek tűnő felvetéseket, hogy a szülés miért olyan piszkosul fájdalmas folyamat, és hogy a férfi és a nő közötti kapcsolatba miért van belekódolva az állandó konfliktus és a rivalizálás.

Az utóbbi kérdésekre adott végleges teológiai magyarázatok helyét átvették a komfortérzet, a lelki „egészség” javítására és fejlesztésére hivatott pszichológiai magyarázatok. Jellemző tünet, hogy a halál és a halál utáni lét (örök kárhozat kontra örök élet) kérdése helyett sokkal többet foglalkozunk (már az egyházban is) a gyászmunkával. Ugyanakkor az tapasztalható, hogy továbbra is válaszokat és végső, a világnézetünket keretező támpontokat, abszolútumokat keresünk, főként a korábban taglalt, húsbavágó, a személyes életünket is érintő jelenségekkel kapcsolatban. Hívők és nem hívők is ösztönösen teszik fel ilyen helyzetekben a közhelyes, de mindenképpen jogos kérdést: „Miért?” Pedig a magyarázat a teodicea problémájára (lásd: mi a szenvedésünk – különösen is a gyermekek, az ártatlanok és az igazak szenvedésének – oka?) ott hever előttünk, csak le kell porolni, újra elő kell venni, és a maga rettentő valóságában közszemlére kell tenni. A magyarázat a bűn, pontosabban az eredendő bűn valósága. Igaz, hogy ez a hitcikkely az egyetemes egyház nagyobb részében továbbra is a káték, hitvallások és az igehirdetések részét képezi, az már kevésbé igaz, hogy a hívők úgy tekintenek rá, mint ami magyarázatul szolgál a mindennapi életük fizikai-lelki gyötrelmeire és konfliktusaira.

Timothy Keller – hazánkban is jól ismert – presbiteriánus lelkész szentenciája tökéletesen kifejezi ezt: sokkal bűnösebbek és gyarlóbbak vagyunk annál, mint gondolnánk, de Jézus sokkal jobban szeret és elfogad minket, mint azt valaha is remélni mertük. Mi tehát az a bázistudás, amellyel az evangéliumi talajon álló keresztyéneknek rendelkezniük kell e témáról?

Ősatyánk első bűnét az 1Móz 3,1–7-ben találjuk meg leírva, mindenki számára ismerős szavakkal. Maga az elbeszélés nyilván rendelkezik azzal a festői jelleggel, amely az őskorra jellemző, és amelynek „nyelvét” az absztrakt és egzakt kifejezések szűkössége jellemzi. Nyilvánvaló visszaélés lenne azonban pusztán olyan allegóriaként kezelni, amely az emberi faj önsorsrontását és fokozatos lezüllését ábrázolja, hiszen az előtte és utána következő részek egyszerű elbeszélések, amint azt több tucatnyi, köztük újszövetségi hivatkozás is bizonyítja. Ráadásul éppen e szakasz eseményeit kétszer is szó szerint idézi az Újszövetség (lásd 2Kor 11,3; 1Tim 2,14). Azért fontos számunkra ez az esemény, mert az eredendő bűn a Szentírás tanúsága szerint erre vezethető vissza. (A római katolikus teológusok rendszerint azt mondták, hogy az első bűn lényege a gőg volt, amelyet a kígyónak az ember függőségi helyzetére és alárendeltségére való gúnyos utalása ébresztett fel, míg a protestánsok a kálvinista ortodoxia „hercegével”, Turrettinivel együtt többnyire úgy vélték, hogy az első bűn oka magában a hitetlenségben állt, hiszen a büszkeség fakad valamiből.)

Maga az „eredendő” szó kevésbé pontos, ezért némelyek inkább az „öröklött”, vagy a „beszámított” kifejezéseket preferálják. Az eredendő bűn, bár az első ember vétkének következménye, nem az első bűnre utal – ez sajnos gyakori félreértés –, hanem arra az univerzális állapotra, amelyben vagy amellyel minden ember megfogan (Róm 3,10–12). Akármelyik kifejezést részesítjük is előnyben, a tantétel arra utal, hogy az első ember vétke minden egyes leszármazottjának – minden egyes emberi lénynek, mintegy „alanyi jogon” – beszámíttatik, és annak következménye mindenkire kihat. Másképp fogalmazva: egyrészt Ádám bűne közvetlenül nekünk van tulajdonítva, másrészt Ádám bűne miatt bűnös a természetünk. Szűkebb értelemben az elsőt nevezzük eredendő véteknek, az utóbbit eredendő romlottságnak. Az előbbi az alapja az utóbbinak. Ahhoz, hogy ezt ne tartsuk igazságtalannak, látnunk kell, hogy Ádám szövetségi főként képviselte minden egyes leszármazottját. Ezért olvassuk a római levélben, hogy amikor ő vétkezett, akkor bizonyos értelemben „mindenki vétkezett” (Róm 5,12) – azok is, akik még meg sem születtek. Ezért születik meg mindenki úgy, hogy eleve halott vétkei és bűnei miatt (Ef 2,1).

Ugyanúgy nem igazságtalan ez, mint ahogy Krisztus igazsága is beszámíttatik (= imputáció) mindazoknak, akik hisznek benne (Róm 5,15–19). Az első, bűn nélkül való ember állapotát Augustinus egyházatya a következő kifejezéssel írta le: posse peccare, posse non peccare, azaz képes vétkezni és nem vétkezni. Augustinus szerint az emberiség a bűnbeeséskor elvesztette posse non peccare állapotát, immár non posse non peccare, vagyis most már nem tud nem vétkezni. Az eredendő bűn tehát bukott, bűnös állapotunkra utal, amelyből a tényleges bűneink erednek. Másképp fogalmazva: azért vétkezünk, mert bűnösök vagyunk. Fontos, ahogy ezt láttuk korábban, hogy ez nem elvont teológiai igazság, hanem tapasztalható tény. Jonathan Edwards megállapítása helytálló: ha a Biblia nem mondaná is ki nyíltan, hogy gondok vannak az erkölcsi természetünkkel, racionális megfigyelések alapján is erre a megállapításra jutnánk.

Az emberrel kapcsolatban tehát szó sem lehet semlegességről, és nem igaz, hogy csak a társadalom vagy a környezetünk tesz minket „rosszá”. A bűn olyan mély gyökeret vert a szívünkben és lelkünkben, hogy lehetetlen bűn nélkül élni. Némelyek ezt az állapotot „erkölcsi tehetetlenségnek” nevezik, ami arra utal, hogy képtelenek vagyunk arra a jóra, amit Isten elvár tőlünk. Lehet, hogy ez túlzásnak tűnik, de fontos tisztázni, hogy Isten tökéletes mércéje, a Törvény, és nem a mi gyarló elképzeléseink határozzák meg, hogy mi a jó, ezért az úgynevezett „polgári erények”, tehát az általánosan helyesnek és jónak tekintett emberi viszonyulások, magatartások és cselekedetek is tökéletlenek. Sőt, akkor is bűnösnek számítanánk Isten előtt, ha soha semmi rosszat nem tettünk volna (mint például egy újszülött). Augustinus megállapítása szerint olyannyira gúzsba kötött minket a bűn, és annyira romlottak vagyunk, hogy spirituális értelemben holtak vagyunk, ezért Isten megmentő kegyelme nélkül semmit sem tehetünk a megváltásunk érdekében. Ugyan továbbra is magunkban hordozzuk Isten képmását (továbbra is „emberek” vagyunk), de az oly módon torzult, hogy immár képtelenek vagyunk az igaz életre. Ráadásul ez nemcsak valamiféle hiányállapot, hanem aktív lázadás Isten ellen.

Lényeges azonban az is, hogy az eredendő bűn nemcsak az emberi létezés egyes területeit érinti, hanem egész valónkat – intellektusunkat, érzéseinket, vágyainkat, motivációinkat és céljainkat, sőt még fizikai testünket is. Az eredendő bűnre vezethetők vissza a lelki és testi betegségek, és még az is, hogy megöregszünk és meghalunk. Az eredendő bűn tehát nélkülözhetetlen szentírási tan. Személyes jelentősége felbecsülhetetlen. Minden önhittség és „jóemberkedés” alól kihúzza a talajt, mert megmutatja, hogy akkor is Isten haragja alatt lennénk, ha soha semmi rosszat nem követtünk volna el, ezért sehol máshol nincs megváltás és valódi megszentelődés, kizárólag Krisztusnál.