Sokan várták Fábián Tibor Ilyenek voltunk című könyvének újabb kiadását, hiszen a 2020-ban megjelent kötet pár hónap leforgása alatt az utolsó példányig elfogyott. A baróti Tortoma Kiadó tavaszi könyvújdonságként jelentette meg a szerző népszerű tárcanovelláit, amelyek az erdélyi nyolcvanas évekbe röpítenek vissza, egy kisfiú szemén keresztül.
Az első kiadás megjelenésekor mindenhol vadásztam erre a könyvre, pedig akkor még nem is tudtam igazán, miről szól. Egyetlen példányt sem találtam belőle. Egy újságcikk alapján annyi maradt meg bennem, hogy aki írta, velem egyidős, református lelkész, és a gyermekkorát, a falun töltött éveit vetette papírra, amit ő is a kommunizmus vége felé élt meg, csak éppen 60-70 kilométernyire attól a helytől, ahol én éltem és gyerekeskedtem. A cím és a rövid leírás is megragadott. Szóval, kerestem antikváriumban, az interneten, de sehol sem leltem rá. Egy időre el is felejtettem, de amikor a szerző következő két műve megjelent, ráeszméltem, hogy ez bizony kiment a fejemből, bár a két újonnan megjelent, dedikált könyvet örömmel vettem a kezembe.
A dedikációval egybekötött találkozást további beszélgetések követték, így derült ki a hasonló világnézet, gyermekkor és végül a lelki rokonság, amely miatt most épp én írom ezeket a sorokat, kétezer kilométerre a szülőföldemtől, a svédországi Nyköpingben. A gyermekkorom vakációit én is egészen kamaszkoromig, a rendszerváltásig, a diktatúra bukásáig falun töltöttem szeretett nagyszüleimnél, és a könyvet olvasva visszarepültem akkori kalandjaim helyszíneire. Mi is ugyanolyan iskolapadokat koptattunk, hiszen Tótiban és Margittán is megállt az idő akkoriban, és a meghatározó falusi és városi emberek, tanítók, tanárok, lelkészek kedves jelenléte és bölcsessége, a gyerekkori barátságok, együtt lógások tették élhetővé azt az időszakot.
Akkoriban az öcsémmel és a szomszédságban élő barát és rokon gyerekekkel mi is horgásztunk a Bisztrában, konfirmáltunk „illegalitásban”, bicikliztünk és lestük a magyar adásokat télen a tévében. Nyáron, tavasszal és ősszel az iskolai kötelező mezőgazdasági munka (a „praktika”) és az otthon végzett betakarítás, szüret miatt erre nem értünk rá, de télen a szánkózások után a spór mellett melegedve, magyar tévét nézve, bizony mi is „át-átrepültünk” a kényszerhatáron. Amikor csak tehettük, rengeteget olvastunk, így menekültünk el a saját fantáziavilágunkba a kommunizmus szorítása elől, amelynek a vége közeledtét jelezte, amikor az Almaszegről teherautóval Tótiba érkező bányászok kidöntötték a rendszer hamisságát hirdető propagandatáblákat, de ezt akkor még nem értettük. Csak a szüleink aggodalmas tekintetéből sejthettük néha, hogy valami nagyon nincs rendben a nagyvilágban, annak ellenére, hogy a mi kis világunkat széppé varázsolta a család, a feledhetetlen falusi környezet, gyermekkorunk helyszíne és annak soha vissza nem térő hangulata.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ez az időszak életünk, életem legszebb, legmeghatározóbb része maradt és marad mindörökre, ahova ma is visszatérek nosztalgiázni, erőt meríteni belőle. Ha nem tudok is mindig ott lenni személyesen, csak behunyom a szemem, és gondolatban végigmegyek a pislákoló fényekkel kivilágított utcákon, fel a templomig, vagy átrepülök a Bisztrán egészen a temetőig, ahol a nagyszüleim és édesapám is nyugszanak. Ugyanez a csodálatos érzés, ez a furcsa varázslat kerít hatalmába akkor is, ha nosztalgiázva megsárgult fényképeket nézegetek, vagy éppen az Ilyenek voltunkat, Fábián Tibor kiváló könyvét olvasom.
Szívből remélem, hogy hasonló érzésekkel gazdagodva teszi le majd az olvasó is a könyvet, és ha megint időutazásra vagy erre a gyerekkori varázslatra vágyik, akkor tudja, a polcon hol találja az Ilyenek voltunkat...
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!