„Az első számú és legfontosabb gyülekezetem a családom”

Négy fiúgyermek édesapja, lelkész Lovasberényben, valamint esperes. Amikor a legidősebb fia megszületett, már lelkipásztorként dolgozott?

Hatodévesek voltunk a feleségemmel a teológián – ez már a gyakorlati év –, amikor megérkezett a kisfiunk, úgyhogy kemény logisztikai feladat várt ránk. Még bejártunk a tanórákra, meg kellett írjuk a lelkészképesítő dolgozatot, de egy gyerkőc már ott sírogatott mellettünk. Előfordult, hogy az egyik tanárunk segített ki bennünket, és elringatta a gyereket, amíg vizsgáztunk.

Hogyan hatott a szolgálatára, hogy már a kezdetekben „két fronton” kellett helytállnia?

Először beosztott lelkészek lettünk egy kis alföldi városban, tehát nem is önállóan szolgáltunk, illetve a feleségem még inkább a gyermekkel foglalkozott. Az első fiunk körülbelül másfél éves koráig nem nagyon aludt éjszaka. Ezt egy felnőtt ember, még ha fiatal szervezet is, csak egy ideig bírja, utána zombivá válik, így előfordult, hogy pár perc késéssel értem oda egy-egy alkalomra, ami reggel korán kezdődött. Ezt például nehezen dolgoztam fel, mert alapvetően szeretem a munkámat pontosan, tisztességgel elvégezni. Rá kellett jöjjek, hogy van egy olyan tényező – szándékosan használom ezt a furcsa szót –, aki átírja az életemet. Hiába terveztem el, hogy reggel korán fölkelek, elaludtam. Persze borzasztó kínos volt, és megkaptam érte a várható megjegyzéseket a környezetemtől. Összességében rá kellett ébredjek, hogy belépett valaki a képbe, aki innentől helyet követel magának az életünkben, sőt megköveteli, hogy ő álljon a gondolkodásunk középpontjában.

Milyen példákat látott maga előtt a családi élet és a szolgálat összehangolására?

Sokszor találkoztam azzal, hogy nálam jóval idősebb lelkészek a családjuk elé helyezték a szolgálatot. Hallottam még fiatalabb koromban egy lelkésztől, hogy amikor este nyolc órakor csengettek hozzá, akkor „eltakarította a gyereket”, és behívta az érkezőt beszélgetni. Már maga a szóhasználat is furcsán hatott, éreztem a helyzetben a disszonanciát. Fel is tettem később magamban a kérdést, vajon normális-e, hogy este nyolckor mással kell foglalkoznom, mint a családommal. Ez folyamatos konfliktust okozott bennem, és mindez csak erősödött, amikor idekerültünk Lovasberénybe a feleségemmel, hiszen akkor már felelős voltam egy közösségért, egy gyülekezet építéséért, ami egyébként rendkívül izgalmas feladat.

Hogyan tudta összeegyeztetni a közössége és a családja igényeit, okozott-e ez kihívást, konfliktusokat?

Sokat gondolkodtam azon, hogy a lelkészi hivatásom okoz-e plusznehézséget abban, hogy jó apa legyek. Az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy az ő hivatásuk vagy munkahelyük jelenti a legkeményebb kihívást, és másnak fogalma sincs arról, hogy neki milyen nehéz a munka mellett jó férjnek, illetve jó apának lenni. Ezt a hibát mi, lelkészek is el szoktuk követni, és elhisszük, hogy nekünk extra nehéz apaként és férjként is helytállni a hivatásunk mellett. Az évek során rájöttem, hogy ezt a szerepet önként vesszük magunkra. Pontosan ugyanilyen nehéz szerintem minden olyan férfinak, aki becsülettel, tisztességgel akarja végezni a saját munkáját, hivatását, mindenki küzd ezzel. Tudatosan megpróbáltam kiszakítani magamat ebből az áldozatszerepből, hogy én vagyok a szegény lelkész, aki csak jól akarja végezni a dolgát, de folyamatosan ott feszül a háttérben, hogy este tíz órakor már otthon kellene lenni. Az első években egyébként a szerepkonfliktusaim pontosan ilyenek voltak. Egy új közösségbe csöppentünk, az emberek szerettek volna megismerni bennünket, nyilván egy fiatal házaspár a maga lendületével fel is tudja pezsdíteni az adott közösséget, és ezt borzasztóan élveztem. Este tízig, tizenegyig beszélgettem, korosztályombeli fiatalemberekkel ültünk a szőlőhegyen, és megvitattuk az élet nagy dolgait, utána elmondtunk egy imádságot, és áldást kértünk a falura. Ez rendkívüli módon feltöltött lelkileg, és örültem, hogy ilyen emberekkel találkozhatok, és hogy a gyülekezetünknek erre is van igénye. Aztán hazamentem éjszaka, belopództam a házba, a feleségem és a gyerekeim már aludtak, és akkor szakadt rám az érzés, hogy hoppá, eltelt egy nap, és nem láttam a családomat. Erre a szerepkonfliktusra nem ismerek instant gyógyírt, hosszú éveken át tartó formálódás, csiszolódás kellett hozzá, hogy lelkészként eljussak addig a gondolatig, hogy az első számú és legfontosabb gyülekezetem a családom. Lehet, hogy ez most triviálisan hangzik, de tudom, hogy régen azt mondták, az első helyen a gyülekezet és a szolgálat áll, és utána jöhet a család. Önmagamban való csalódások révén és sokszor könnyek között értettem meg, hogy Isten legelőször és a legszűkebb értelemben a családomat bízta rám. Ha a feleségem és a gyermekeim előtt nem vagyok hiteles, akkor bejönnek vasárnap az istentiszteletre, meghallgatják a nagyívű, szép igehirdetésemet, amelyben beszélek a szeretetről, megbocsátásról, közösségről, minőségi időről, és azt fogják mondani magukban, hogy „apa, ez nagyon szép, kár, hogy itthon nem így történik”. Egyébként az elmúlt évtizedekben lezajlott egy paradigmaváltás az egyházunkban, és egyre több lelkész meri azt mondani, hogy az első és legfontosabb gyülekezetem a családom.

A gyülekezet mennyit lát ebből a küzdelemből, hogyan reagál erre a szerepkonfliktusra?

A gyülekezet nem pusztán arra kíváncsi, hogy mit tanultam a teológián, egy idő után azt fogják figyelni, hogy a szavak mögött mi az, amit megélek, ezt pedig a legnyilvánvalóbban a családomon tudják megvizsgálni. Hogyan jelennek meg a gyermekeim a templomban, miként járnak-kelnek a faluban, hogy viselkednek az iskolában, milyen a feleségemmel való viszonyom – ezek mind árulkodó jelek. Egyébként nincs olyan házasság, amelynek a történetében ne lennének feszítő konfliktusok és krízisek. Nyilván a mi házasságunkban is voltak olyan pontok, amikor azt éreztem, kihatnak a terhek a szolgálatomra is. Elmondom az igehirdetésemet, de közben feszít és nyom, hogy nem tudom megoldani otthon a problémáinkat, nem tudom rendbe tenni a bajokat. Ezek tönkre is tehetik a lelkészt és a szolgálatát is. Az a legfontosabb, hogy otthon békességben, nyugalomban, egymást elismerve, tisztelve, szeretve éljen a férj és a feleség. Ez automatikusan kihat a gyermekekre, ők pedig azt fogják látni, hogy megéri házasságban élni, férfiként és nőként egységbe kerülni minden konfliktus és nehézség ellenére, mert az alapérzet mégiscsak a biztonság és az, hogy igenis meg lehet oldani a problémáinkat. Végül mindez túlcsordul a család keretein, és elér a gyülekezetig.

Említette, hogy a gyülekezet folyamatosan figyeli a lelkész gyermekeit is. Hogyan hat mindez az apa-gyermek viszonyra?

Sokszor jó szándékkal, de a gyülekezeti tagok hajlamosak nevelgetni a lelkész gyermekeit. Figyelik, mikor vannak ott a templomban, esetleg szóvá teszik, ha egy hét kimarad, akár kéretlenül is, de tanácsokat adnak. Ez az, amit mi nem szerettünk volna, így az első perctől kezdve élesen és határozottan kijelöltük a kereteket, és beszélgetések során is jeleztük, hogy a gyermekeinket mi neveljük, ez a mi feladatunk. Amennyiben ezek a határok nincsenek kijelölve, akkor a legjobb szándék is csak zavart kelt a gyermekekben, mert akarva-akaratlanul teljesíthetetlen elvárások elé állítják őket. Egy idő után fel fog merülni bennük a kérdés, hogy ők miért nem lehetnek átlagos gyerekek, akiket nem figyelnek árgus szemekkel, akiknek nem mondják meg idegenek, hogy mit kellene csinálniuk, hogy kell öltözködniük, köszönniük, viselkedniük. A feleségemmel már a legelején eldöntöttük, hogy nem szeretnénk, hogy a gyermekeinkből „valláskárosultak” legyenek, akik felnőve a templom közelébe se akarnak menni. Mindemellett hatalmas öröm, hogyha a gyülekezet szereti a gyermekeimet, és hitelesnek ítélik a családunkat.

A lelkész egy közösséget vezet. Hogyan élte meg, hogy otthon, édesapaként sokszor egyfajta segítő szerepben kell helytállnia, főleg, amikor a gyermekek még nagyon kicsik?

Fontos látnunk, hogy nem ugyanazok az elvárások felénk lelkipásztori szerepben, mint férjként és apaként. Előfordulhat, hogy annyira azonosulunk a hivatásunkkal, hogy otthon is lelkészek akarunk lenni, de ez sem a házastársi, sem a szülő-gyermek kapcsolatra nincs jó hatással. A családomnak elsősorban nem lelkészként van rám szüksége, ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy sok közös is van a két szerepkörben. Egyszer egy alkalomra készülve, a számítógépemen lévő dokumentumaim között rákerestem arra a szóra, hogy „apa”. A találatok között sok olyan szó szerepelt, amelynek semmi köze sincs az apához, csak tartalmazza ezt a három betűt egymás után. Olyan szavak jöttek elém, mint tapasztalat, alapanyag, csapat, kapaszkodik, kapacitás, és lehetne még sorolni. Semmilyen nyelvi tudatosság, tudományosság nincs ebben, de megállapítottam, hogy ezek jelentése mennyire illik az apai szerephez. Egy apának feladata, hogy az évek alatt gyűjtött tapasztalatait átadja, hogy alapanyagot biztosítson az élethez. A kapaszkodik szó számomra azt is jelenti, hogy az apa elől megy, kijárja az utat a család számára, mint a sziklamászó, utat keres. Egy apa és a gyermekei egy csapatot alkotnak. Nekem speciális a helyzetem, mert négy fiam van, és ez egy egészen fantasztikus kapcsolódás közöttünk. Eleinte persze az édesanyára nagyobb szükségük van, de ez így természetes, az apaság is az anyasággal kezdődik, én is voltam egyszer újszülött, és az édesanyám nélkül sehol sem lennék. Ha ő nem nyújt számomra biztonságot, nem ölel meg, nem simogat kisgyerekként, akkor nem tudnék olyan apává válni, aki vállalja a felelősséget és akár a kockázatot is, hogy biztosítsa a kereteket a családja számára. Ezekre a tulajdonságokra a lelkészi szolgálatomban is abszolút szükségem van, a lelki alapanyagot nekem kell odatenni a testvérek elé, nekem kell csapatot építeni és egy gyülekezetet úgy mozgatni, hogy abban élet legyen.

A Bibliában rendkívül hangsúlyos kijelentés Istenről az Atya képe. Többször is hallottam már lelkipásztoroktól, hogy meghatározó az istenkapcsolatunkban az édesapánkkal való viszonyunk. Hogyan hat az apaság megélése a Teremtővel való kapcsolatunkra?

Keresztyén családban nőhettem fel, így már egészen korán volt valamiféle fogalmam arról, mit jelent az, hogy Isten szeret, gondoskodik vagy az, hogy mindenható. Ez azonban változik a korral, gyerekként természetesnek vesszük mindezt, aztán a kamaszkorban megkérdőjelezzük ezeket, majd remény szerint megerősödik a hitünk, ami már a sajátunk lesz. Onnantól, hogy gyermeked születik, ezek a kifejezések olyan mélységgel és tartalommal kezdenek megtelni, amelyre nincsenek szavak. Egyszerűen mást jelent tizenévesen az, hogy az Isten gondoskodik rólam, és mást fog jelenteni akkor, amikor nekem kell gondoskodnom valakiről. Aztán ott vannak olyan nehéz gondolatok is, mint az, hogy Isten egy büntető Isten. Ezt is sokszor hallottam gyerekként, és volt is szorongásom, félelmem miatta. Mit jelent az, hogy azt bünteti, akit szeret? – értetlenkedtem. A mai napig végigfut a hideg a hátamon, ha ezt hallom, és nem vagyok benne biztos, hogy ezzel kell kezdeni egy lelki beszélgetést, de amióta gyermekem van, ezt is jobban értem. Mert az ember is csak úgy van ezzel, hogy aki közel áll hozzá, akit mindenkinél jobban szeret, azt akarja boldognak, felszabadultnak látni. A gyermekem pedig azért bízatott rám, hogy amíg gyermek, addig terelgessem, és pont azért, mert szeretem, azért kell határokat, korlátokat elé tenni, határt szabni neki. Hogy ez büntetés-e, azt szerintem felnőttként az ember sokszor már másképpen értékeli. Hatalmas élmény, ahogy egyre nagyobb bátorsággal töltöm meg ezeket a fogalmakat, kifejezéseket új tartalommal úgy, hogy közben hiszem, most értem meg igazán, mit is jelentenek ezek. Hálás vagyok, hogy megadta Isten, hogy ebből az irányból is átéljem, mit jelent az atyai szeretet, az atyai gondoskodás. Hálás vagyok, hogy a szülővé válás közel sem könnyű útját olyan társsal élhettem meg, akivel egyek lehetünk, akivel az alapértékeink teljesen egyformák, akiben Isten egyik legszebb terve válhatott személyes megtapasztalásommá: „nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítőtársat!”