Zengett a kilencvenedik zsoltár 1945-ben Budapesten, miközben a monoriak ráborították a palástot a hatóságoktól visszaszerzett lelkészük vállára, és szekérre ültetve hazaindultak vele. Az egyszerű monori emberek a munka végeztével döntöttek úgy, hogy az nem járja, hogy Fónyad Dezső lelkipásztort, „Dezső apát”, a Soli Deo Gloria diákszövetség korábbi főtitkárát csak úgy elvegye tőlük az új államhatalom, ezért szekerekkel megindultak Budapestre, és amikor a bíróságnál a rendőr megkérdezte tőlük, mit keresnek a szétlőtt fővárosban, annyit feleltek: „Hazavisszük a papunkat.”
Fónyad Dezső – vagy ahogy a monoriak emlékeznek rá, „Dezső bácsi”, „Dezső apa” – élettörténetére a huszadik század számos eseménye rányomta a bélyegét. A béke embereként próbált fogadni mindent, miközben rendíthetetlenül küzdött azért, amiben hitt. Egyik, életét vezető igéje János evangéliumából az volt: „Uram, látni akarjuk a Jézust.” A kivételes lelkipásztorról a Monor-Nagytemplomi Református Egyházközség parókiájának irodájában mesélt nekünk Schaller Tamás vezető lelkipásztor, Bárány Zoltán lelkész és Szőnyi Attila presbiter.
„Igazságainkban nem bízunk?”
Fónyad Imre Dezső 1906-ban született Szombathelyen apai ágon református bihari nemesek, anyai ágon pedig szepességi evangélikusok leszármazottjaként. Édesapja, Fónyad Gyula fűszerkereskedő volt. Iskoláit Városszalókon, Szombathelyen, Sárváron és Békéscsabán végezte, majd a Soproni Evangélikus Líceumban érettségizett. Orvos szeretett volna lenni, de mivel erre sem neki, sem a családnak nem volt pénze, előbb egy évig a közgazdasági fakultásra járt, majd 1925-ben a Budapesti Református Theológiai Akadémiára nyert felvételt. Ahogy sokan ekkortájt, ő is elsősorban anyagi megfontolásból jelentkezett lelkésznek, de a teológián megtért. Éppen akkortájt végezte tanulmányait, amikor egyre többen ismerték fel, milyen sok sebből vérzik a Trianon és a háború okozta sokk után az egyház. A lelki megújulás céljával létrehozták a Soli Deo Gloria Református Diákszövetséget (SDG) előbb a teológushallgatók, majd az összes fiatal összefogására. Fónyad Dezső 1927-ben csatlakozott az SDG-hez, és két év alatt a szövetség budapesti titkára, majd rá egy évre országos főtitkára lett.
Ekkoriban az SDG-t főleg Soos Géza neve fémjelezte, de Fónyad Dezső is végig ott volt a vezetőségben vagy annak közelében, és a diákszövetség lelkészeként szolgált. Küldetésének azt tekintette, hogy a megváltó Jézust láttassa a fiatalokkal. Közben olyan kérdésben írta meg valláspedagógiai doktori értekezését, amihez még ma is kevesen mernek hozzászólni: a fiatalok nemi nevelésének nehézségeiről.
A szárszói konferenciát talán nem kell senkinek bemutatni a reformatus.hu olvasótáborából, de azt már nem mindenki szokta tudni, milyen ellenállást is kellett leküzdeni, hogy megtarthassák. A leghíresebb, 1943-as konferencia előtt Soos Géza a kormánynál, Fónyad Dezső pedig az egyház vezetésénél járt közben, hogy minden vendéget meghívhassanak, akit szerettek volna. És még így is rengeteg kritika érte őket a rendezvényért. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter állítólag egyszer azt is mondta, „szétüttet” a szárszói gyűlés résztvevői között, mert a „kommunistákat” is beengedték.
Szárszó elé
Fűben és fapadokon ülő hallgatóság. Neves írók, értelmiségiek és az ország fiatalságának találkozása, akik utolsó pengőiket áldozták az utazásra. Nagy hatású előadások a magyarság jövőjéről. Ez az 1943-as Szárszó. Öröksége egyszerre áldás és kihívás.
Fónyad Dezső lelkész ezekre a vádakra a Református Jövő hasábjain úgy válaszolt, hogy a konferencia szervezőit „azok a nagy szellemi örökségek, szabadságelvek vezették, amelyeket a magyar kálvinizmus századokon keresztül a legnagyobb üldözések idején is megőrzött. Ezek között nem éppen a legkisebb: a szellem szabadsága. A gondolatok nagy vérkeringésének akadálytalan, szabad forgalma.” Az SDG főtitkára szerint, ha a marxizmus halott, akkor nem kell tőle félni, ha meg éppen új hódító körútra készül, akkor jobb szemtől szemben megismerni az ellenfelet. A kritikusoknak azt a kérdést tette fel, hogy vajon „igazságainkban nem bízunk, vagy önmagunk prófétikus ereje roppant meg”? „Az Evangélium az egész magyar életre orvosság, de sebeket gyógyítani csak akkor lehet, ha a sebeket feltárjuk” – írta Fónyad Dezső.
Ő a monoriaké lett, a monoriak meg az övéi
1938-at írtak, amikor Fónyad Dezső úgy döntött, ideje megállapodnia valahol és gyülekezetet keresnie magának. Ekkor már három gyermeke volt, de szinte folyamatosan az országot járta az SDG lelkészeként. Nem szerette volna, ha gyermekei nem ismerik meg, amikor hazatér, ezért elfogadta a monori gyülekezet meghívását.
Alighogy berendezkedett a Fónyad család a parókián és elkezdte megismerni a gyülekezetet, kitört a háború. Az új lelkész igyekezett a helyi közéletben is részt venni, indult országgyűlési képviselőnek is, de nem választották meg. Ezt később ő maga is hibának tartotta, mert olyan emberekkel ápolt jó kapcsolatot, mint például Matolcsy Mátyással, akik közül páran később nyilasok lettek.
Ettől függetlenül a tettvágytól fűtött lelkész nemcsak leánykört, ifjúsági kört és az SDG helyi szervezetét indította el, de a mai monori művelődési ház, a református otthon épületét is neki köszönhetik a városiak, ahol a számos előadásra, programra a környék reformátusai is eljártak.
Ekkor megválasztották Nyíregyházán is lelkésznek, és már szinte indulni készült, de a monori gyülekezet nem akarta elengedni: azzal fenyegették, hogy a teherautó elé fekszenek. Fónyad Dezső ekkor a visszaemlékezések szerint azt mondta: ő a monoriaké lett, a monoriak meg az övéi.
Nagypapát találni Fink asszonynak
A háború előrehaladtával egyre többen szembesültek a szörnyűségekkel, amelyeket a nácik követtek el. Először Németországból érkezett kérés, hogy egy Fink családnevű asszonynak találjanak nagypapát. Számos magyar lelkész dolgozott ugyanis ebben az időben azon, hogy a zsidókat származás alapján meghatározó német és magyar törvények hatálya alól minél több embert kimentsenek. Monoron végül találtak egy Finta nevű családot az anyakönyvekben, amelynek a leszármazottjaként jelölték meg a Németországba elszármazott hölgyet. Sok esetben egy szörnyű dolgot használtak életmentésre: a magas gyermekhalandóság miatt számos olyan gyermek volt a keresztelési anyakönyvekben, akik már nem éltek – ezeknek a gyerekeknek a személyazonosságát kapták meg az üldözött zsidók.
Schaller Tamás monori lelkész elmondta, hogy az anyakönyvekben nem találtak beleírást, javítást, de 1922 után hiányzik hat lap, és 1924 következik. Elképzelhetőnek tartják, hogy azt az időszakot teljes egészében újraírták, mert az akkortájt születetteknek így tudtak segíteni.
Fónyad Dezső fellépett az üldözött monori kommunisták, szociáldemokraták érdekében is, egy Nagy Imre nevű monori férfi az ő közbenjárásával szabadult ki a nagykanizsai internálótáborból. A hatalom a kérdést azzal oldotta meg, hogy SAS (Sürgős, Azonnal, Siess)-behívót küldött Fónyad Dezső lelkésznek. Azzal akartak tőle megszabadulni, hogy tábori lelkésznek osztották be, de egészségi állapota miatt frontszolgálatra alkalmatlannak bizonyult.
1944 márciusában a német hadsereg bevonult Monorra, és rögtön kézzelfoghatóvá vált az eddigi távoli veszély. A helyi zsidó közösség gettósítását Fónyad Dezső azzal igyekezett késleltetni, hogy ez járványveszélyt teremtene, de ez csak ideig-óráig tudta hátráltatni azt, amit az országban majdnem mindenhol véghez vittek. Amikor végül a gyűjtőtábort kialakították, és előbb a helyi zsidókat, majd a megye többi településének zsidóságát is elkezdték ide gyűjteni, a német csapatok által megszállt településen a lelkész a templomban felszólította a híveket, hogy aki menekül, azt mentsék, aki bujdosik, azt bújtassák, és aki tud, az vigyen élelmet a gettóba.
A monori gyűjtőtábort egyébként a téglagyárnál, a külszíni fejtés gödrében alakították ki, az összegyűjtött zsidók nagyrészt a szabad ég alatt aludtak. A monori reformátusok éjszaka csempészték az ételt a gettóba a lelkész felhívására, annak ellenére, hogy ők maguk sem bővelkedtek akkoriban benne.
Fónyad Dezső többeket kihozott igazolásokkal, keresztlevelekkel a táborból, és akit csak lehetett, el is bújtattak valahol, például az SDG szárszói konferencia-központjában. Így mentették ki például Éliás Józsefnek, a Jó Pásztor Bizottság lelkészének titkárnőjét, Bartos Zsuzsannát.
A református lelkész mellett állt ebben a küldetésben a többi felekezet vezetője is, Sandula Imre katolikus főesperes és Detre Lajos evangélikus lelkész.
Pfeifer Izsák, az utolsó monori rabbi írta utolsó levelében: „Szomorú szívvel érzem és tudom, hogy mindannyian megsemmisülünk. De ennél jobban fáj, hogy a német csizma rúgásai alatt megsemmisülhet a magyarság is. Őszintén irigylem a bátor férfit, Bajcsy Zsilinszky Endrét, aki revolvergolyóval fogadta a Gestapo embereit. De nem lehet mindenki ilyen bátor. Hittel hiszem és vallom, hogy a magyar zsidóság mártíromsága és pusztulása megteremti egy emberibb jövő alapjait. Nem vagyok elkeseredve. A minap bejött hozzám a református lelkész és közölte, hogy levelet írt Endre Lászlónak érdekemben. Megköszöntem szívességét, bár különös köszönettel inkább azt fogadtam, hogy a reggeli istentiszteletén – bátorságához méltóan – imádkozott az üldözött zsidókért…” A rabbi leírta, hogy a tábori őrség parancsnoka lehetőséget biztosítana neki a szökésre, de ő nem akarja magára hagyni a nyáját, amelynek „bizonyára utolsó rabbijaként szerepeltem”. Igaza lett, sosem tért haza, miután a monori táborból több mint kilencezer zsidót raktak vonatra július 6-án és 8-án, azután, hogy Horthy Miklós leállította a budapesti deportálásokat.
A monori padlásról a szövetségesekhez
A parókia padlása két részből állt: a régi épület feletti nagy padlásból, és az új épület feletti kis padlásból, a kettő között pedig egy nagy tűzfal volt, jól álcázható kis ajtóval. Ez segített elrejteni Soos Gézát, amikor a Gestapo már javában kereste.
Glasz Endréné Fónyad Ágnes, a néhai lelkipásztor lánya úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy éjjel vette észre „Géza bácsit”, amikor az leosont mosakodni, amíg a lelkész és felesége élelmet készítettek neki össze a bombázások miatt elsötétített házban. Egyébként Soos Géza családját is Fónyad Dezső rejtette el egy időre egy közeli faluban, Gombán. Soos Géza pedig valószínűleg a monori padlásról indult Pápára, ahol 1944. december 9-re virradó éjjel néhány társával belopóztak a repülőtérre, és egy német felségjelű bombázórepülőt ellopva Olaszországba repültek, hogy elvigyék a lefordított Auschwitzi jegyzőkönyvet és a zsidók ellen elkövetett bűnök más bizonyítékait a szövetségeseknek.
Szilánkok Soos Géza életéből
„Óriás fa dőlt ki, magyarok! Roppant hegy omlott: sziklaszirt” – Soos Géza halálakor ezt írta Wass Albert. Százkilenc éve született a Soli Deo Gloria ifjúsági mozgalom vezetője, a világháborús ellenálló, zsidómentő, később református lelkész, majd emigráns lapszerkesztő. Bár csak negyvenegy év adatott neki, tevékeny és áldozatokkal teli életet élt.
A megmenekült templomtorony és úrvacsora a pincében
A szovjetek elől visszavonuló német csapatok a református templom tornyát telerakták robbanóanyaggal, hogy a stratégiai fontosságú magas épület ne kerülhessen az ellenség kezére. Lehetne véletlennek gondolni, de a monor-nagytemplomi gyülekezet lelkészei és presbitere szerint az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy az egyik osztrák katona, aki otthon civilben evangélikus lelkész volt, találkozott a németül anyanyelvi szinten beszélő Fónyad Dezsővel, és figyelmeztette magyar kollégáját a tervezett robbantásra. Végül a robbantás nem sikerült, a monoriak feltételezése szerint ez a német katona vágta el a vezetékeket, ezzel megmentve a templom tornyát. Ezután Fónyad Dezső és a beosztott lelkész, aki sógora volt, ketten pakolták ki a robbanószereket a toronyból.
A front közeledtével egyébként a lakosság szinte teljes egészében a monori pincefaluba menekült. Erről Fónyad Dezső így emlékezett meg: „Nyirkos pincében, szalmán dideregtünk. A gyerekek aludtak. Kint nyögött a határ. Elmúlt az éjfél, lábujjhegyre állt a rémület és Vatai Laci megszólalt: úrvacsorázzunk. Ki tudja, mi lesz? Ki tudja, találkozik-e még szeretteivel? És lent a nyirkos pincében, pislogó gyertyafényben fölhangzott: Én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam... Az Úrnak halálát hirdessétek, mígnem eljő...” Leírta azt is, hogy amikor előjöttek, a temető sarkánál már nem állt ott az „ágyú”, és nem állítja meg senki, hogy német szertartással temesse a katonákat. „Fütyülő golyók közt sem kell a sír mellett állnom az öreg Samu bácsival, köztünk papírba csomagolt hullával... aki leesett a mozdonyról, mint szőlőfürtről egy szem.”
A kántor, aki ellenkező irányba indult
Dömötör László első világháborús veterán katonatiszt volt a református kántortanító Monoron Fónyad Dezső idejében. A második világháború idején visszahívták katonai szolgálatra, és tartalékos tisztként munkaszolgálatos zsidókat bíztak rá.
A visszaemlékezések szerint a jó nótás, jó ivó, jó humorú, nagydarab ember századában irodalmi esteket szerveztek a munkaszolgálatosoknak, és mindenkit jól tartottak, és még azt a szót is tilos volt kimondani, hogy zsidó. A rábízottak csak akkor döbbentek rá, mit jelent másoknak a munkaszolgálat, amikor találkoztak más csoportokkal. Amikor pedig jött a parancs, hogy a munkaszolgálatosokkal gyalogmenetben indulni kell Ausztria felé, akkor Dömötör kántor azt mondta, hogy na, oda nem megyünk. Ehelyett a szovjet csapatok irányába vezette a munkaszolgálatosokat, és végül Nógrádverőcén feloszlatta az alakulatot, amivel valószínűleg sokuk életét mentette meg.
Miután az orosz front elvonult, Fónyad Dezső nem sokáig tétlenkedett, a németes nevűekért is felemelte szavát, de 1945. január elején így is elvittek a városból 135 embert. A lelkipásztor az orosz katonai postásokkal beszélgetett, tőlük tanulta a nyelvet, hogy a gyülekezetét minél jobban meg tudja védeni. A helyi nemzeti bizottság elnökévé is megválasztották, de mivel később nem volt hajlandó belépni egyetlen „demokratikus” pártba sem, ezért az elnöki székről lemondott.
„Hazavisszük a papunkat”
Aki helyi vezetőként nem szolgálta ki az új rendszert, előbb vagy utóbb egy éjszaka érte érkező autóban találta magát. Fónyad Dezsőért meglehetősen hamar, már 1945-ben eljöttek. Májusban feljelentették a demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedéssel. Ráadásul monoriak. A család azt is megtudta, hogy pontosan kik jelentették fel a lelkészt, de sosem árulták el senkinek, így akárkik voltak is, leszármazottaiknak ma Monoron nem kell szenvedniük szüleik vagy nagyszüleik bűnéért.
Egy éjszakán kopogtattak a parókia ablakán, és Fónyad Dezső lelkészt a Markó utcai fogházba vitték, ahol meg is kezdték a kihallgatását. Elétoltak egy papírt, hogy írja alá, megússza egy évvel, de visszaemlékezései szerint a vallomás tele volt hazugságokkal, ezért nem volt hajlandó azt aláírni. Az egyik vád az volt, hogy képviselőjelöltként akarta kiszolgálni az előző rendszert, és nyilas volt. A másik, hogy Gál László gombai lelkésszel meg akarják dönteni a demokráciát. A koncepciós perben azt találták ki, hogy ezzel a céllal találkozott a két lelkipásztor, holott Fónyad Dezső saját bevallása szerint kétszer ment 1945-ben Gombára, egyszer Soos Géza családja iránt érdeklődött, amelyet ott helyeztek el egy időre, egyszer pedig búzáért, amit a hátán cipelt el Monorra.
A vádakat nehezen fércelték össze ellene, népbírósági tárgyalására csak októberben került sor. A monoriak lovaskocsikkal és szekerekkel indultak el a háború utáni romeltakarítással foglalkozó Budapestre. Amikor egy rendőr igazoltatta őket a bíróságnál, hogy mit keresnek ott, azt mondták: „Hazavisszük a papunkat.” Fónyad Ernő megírta, hogy testvére népbírósági perében tömegként ott voltak a fizetett provokátorok, amíg a tárgyalás tartott, de amint a bíróság visszavonult döntést hozni, eltűntek. Fónyad Dezső mellett nem csak a gyülekezete állt ki, tanúskodtak mellette többen a népi írók közül is, és Ravasz László püspök is megjelent a tanúk padján a monori lelkész védelmében.
Fónyad Dezsőt a népbíróság felmentette, hazamehetett, de örökre rajtamaradt a fasiszta pecsét.
Amikor végre kiengedték, a bíróság gazdasági bejáratán kellett távoznia. Az ajtón kilépő sápadt, teljesen lefogyott lelkészt a monoriak várták, akik pásztoruk vállára terítették a palástot, és a tömeg énekelni kezdte a kilencvenedik zsoltárt. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” Lovaskocsik és szekerek menete vitte haza Fónyad Dezsőt Monorra.
Mindezek után a lelkész, amikor 1948-ban egy svájci tanulmányúton megtudta, hogy Magyarország teljesen a szovjet érdekszférába került, és hamarosan lezárják a határokat, ahelyett, hogy a felajánlott nyugati maradást választotta volna, tanulmányútját megszakítva hazasietett a monori gyülekezethez és családjához. Arra a Magyarországra, ahol mellőzöttség és elhallgattatás várt rá.
Az elpazarolt ember
Fónyad Dezső az 1945-ös népbírósági pere után mellőzött személy volt, egy megtört ember. Visszavonult a gyülekezetébe, azt óvta, ápolta. A háború előtti aktív, közéleti kérdésekben rendszeresen fellépő lelkész alig emlékeztetett egykori önmagára. Már csak elvétve írt cikkeket az országos sajtóba, de megírta a monori gyülekezet történetét, és a továbbra is írt – az asztalfióknak. Vigaszra abban talált, hogy barátai nem feledkeztek el róla, sokakkal levelezett is, és az övéinek szentelte magát Monoron.
„Édesapánk mindent hitből tett, és ebből a hitből valamennyi gyermeke és unokája megőrzött a maga módján valamit. Számunkra ő a mai napig egy igazodási pont, egy abszolút példa” – mondta a Parókia portálnak egy interjúban Glasz Endréné Fónyad Ágnes.
Élete végéig születtek róla jelentések, a gyülekezeten belülről is. Dömötör László kántor fia is jelentett róla, „nyilas érzelműként” hivatkozva a lelkészre.
Újabb csapás volt számára 1956, amikor Magócsi István monori teológushallgató életét vesztette Budapesten, pedig rá Fónyad Dezső lehetséges utódjaként, szinte fiaként tekintett. Magócsi István barátjával, Herczeg Lajossal vöröskeresztes karszalagban tartott vissza a Ráday utcai kollégiumhoz, amikor rájuk lőttek. 1956 eseményeiben egyébként egy másik monori egyházi ember is életét vesztette, a kistemplom segédlelkészét, Batka Ferencet a Kossuth téri sortűzben lőtték le.
1964 karácsonyán a László-kórházból írt levelében arra emlékeztette gyülekezetét, hogy több oka is van, amiért nem lehet velük az ünnepen, ezek egyike pedig az, hogy „megtanuljuk, hogy Isten igéjét semmi nem pótolhatja, de mi pótolhatók vagyunk”.
Fónyad Dezső alig 58 évesen, 1965 januárjában tért meg Teremtőjéhez. Veres Péter író, a lelkipásztor barátja így fogalmazott a családnak írt részvétlevelében: „Fónyad Dezső is a magyar történelem sok-sok elpazarolt emberei közé tartozik. Nem ő pazarolta el magát, hanem a sors és a magyar történelem, amely vakabb és süketebb, mint bármelyik más nemzet történelme, mert a kevésből pazarol.”
A meghurcolt, nyája mellett végig kitartó lelkipásztor temetése óriási csendes menetté alakult Monoron. Morvay István a temetési beszédében megemlékezett arról, hogy Fónyad Dezső a kórházban az őt ápoló egyik apácának azt mondta, már szeretne hazatérni, és mikor az direkt nem értette a célzást, és a monori otthonról beszélt neki, a lelkész úgy felelt: „Nem Monorra, Jézusomhoz.”
Akinek még adós az utókor
Bár családjának köszönhetően Uram, látni akarjuk a Jézust címmel jelent meg egy válogatáskötet munkáiból, Fónyad Dezső életét és munkásságát még nem dolgozta fel a hazai történettudomány. Az egykori lelkésznek ugyan emléktáblája még nincs Monoron, de utca már viseli a nevét a településen.
A Fónyad Dezsőről doktori disszertációját író Bárány Zoltán lelkipásztor úgy véli, „Dezső bácsi” akár az egyház következő nagy vezetője is lehetett volna, ha az Úristen nem szán neki más szerepet. Schaller Tamás vezető lelkész szerint pedig az, hogy még ma is élő, nagy létszámú gyülekezet van Monoron, a nagytemplomban, részben Fónyad Dezső építő és szervező munkájának köszönhető. A lelkész második világháborús katonalevelekre is utalt, amelyekben a monoriak nagy szeretettel írnak haza lelkészüknek – ezeket nemrég találták meg egy zsákban, amikor a hideg tél miatt gyújtóst kerestek.
A cikk elkészítésében nagy segítséget nyújtottak a Monor-Nagytemplomi Református Egyházközség lelkipásztorai, Schaller Tamás és Bárány Zoltán, valamint Szőnyi Attila presbiter.