Az a dolgunk, hogy életünkből kiragyogjon az Isten

Mitől élő egy gyülekezet?
Hogyha Krisztus él bennünk, akkor él egy gyülekezet, nem mástól. Nem a programok sokaságától. Az is mutat valamit, meg a statisztikai adatok is, de nem ezeken kell mérni az életet. Attól élő, hogyha történik benne az, ami a dolga, hogy tanítványokká formálja az embereket, és Krisztus arca kirajzolódik az embereken. Ahol az imádságok valódiak és nem csak szép műsorok, hanem sokszor nagyon rosszul összerakott mondatok, de szívből jövő, életet formáló imádságok hangzanak el. Akkor ott megjelenik a közösség, a szeretet. Egy közösség akkor él, ha elindul az átalakulás, hogy az, ami ki van ficamodva és az Isten szerint nem normális a világban, elkezd rendeződni, és az ember elkezd kapcsolódni Istenhez, a másik emberhez és a természethez.

És hogyan lehet hozzáfogni a változtatáshoz, ha ez nincs meg?
Ahogy Luther mondta, hirdettük az Igét, és ittuk a jó bajor sört. Egyszerűen teszi az ember azt a munkát, amivel Isten megbízta. Hirdesd az Igét, imádkozzál, szeresd az Urat és a felebarátodat. Aztán, hogy ebből lesz-e valódi változás, az nyilván a Szentlélek munkáján múlik. Sok ügyesség létezik, nem mindegy, hogy egy kificamodott testrészhez hogy nyúl hozzá az ember, de a gyógyulás nem a módszeren fog múlni, hanem a Lélek munkáján. Innen kell elindulni, aztán meg a helyzet adja magát: ahol háborúság van, ott békíteni kell, ahol sebek, gyógyítani. Adott esetben a lelkésznek bocsánatot kell kérnie, úgy, hogy ő nem követett el semmit, de ugyanaz a mez van rajta, mint egy korábbi sor lelkészen.

Épített már föl gyülekezetet nulláról, vett át működő közösséget, és Szentendrének szórványa is van. Melyik a legnehezebb feladat?
A nulláról elindulás gyönyörű volt, könnyű, igazi csodasorozat. Nyilvánvaló volt benne az Isten munkája. Az, ami Szigetszentmiklóson öt év alatt megszületett, azt nem lehet így megszervezni. Az, hogy 2000-ben el tud indulni a gyülekezetalapítás, annak a gyökerei negyven évvel korábbra nyúlnak vissza, és azoknak az embereknek a hitére, akik akkor ott voltak. Elmondjam?

Igen, természetesen.
Második világháború, jön az orosz front, minden magaslati pontnak stratégiai jelentősége van, a református templomot Szigetszentmiklóson a németek kilövik. A presbiterek úgy döntenek a háború után, hogy annyira sérült az épület, hogy jobb lebontani és újat építeni. De hiába gyűjtik össze a téglát és adják be az engedélyeket, a város vezetése azt mondja, hogy márpedig Szigetszentmiklósból szocialista, templom nélküli város lesz. És akkor a hívők moziba mennek istentiszteletre, majd a végén beszorulnak a parókiára. Aztán a nyolcvanas években a városi tanács kiállítóteret akar létrehozni különleges sírformáknak a református templom telkén, ám a gyülekezet erre nemet mond. A Hazafias Népfront gyűlésén fölállnak, és kijelentik, hogy ez nem igazság. Meglepetésre az történik, hogy az elvtársak úgy döntenek, kirakatot csinálnak, és megmutatják, hogy akkora szabadság van, hogy még templomot is lehet építeni. Tíz évvel később a lakótelepen az új gyülekezet szervezése is elkezdődik, egy kompenzációként kapott üres épületben. A hitbeli bátorságnak köszönhetően öt év alatt önállóvá válik a gyülekezet. Minden készen van, jönnek az emberek is. Persze volt nehézség, például olyan épületben lakni, ami beázik, de mégis Isten vitt végig, és az is gyönyörű, ahogy az új gyülekezet elválik az anyaegyházközségtől: nem szakadás volt ez, hanem szülés.

És milyen volt egy ilyen sikertörténet után továbblépni?
Az új gyülekezet történetében eltelik még tíz év, és megtelik az új templom is, és azt érezzük, hogy akkor most egy harmadik gyülekezetet kellene még indítani. De azt ki csinálja? Imádkoztunk, és elkezdtük a szervezést, de közben jött a szentendrei hívás. És ahogy az megérkezett, azt látjuk, hogy Isten előkészítette ezt az utat. A gyerekek is akkor voltak annyi idősek, hogy az iskolaváltást meg lehetett oldani. Azt mondtuk, hogy Szigetszentmiklóson már odaadtuk, amit oda tudtunk adni. A szentendrei egy óramű pontossággal működő gyülekezet. Nagy létszámmal, gimnáziummal és óvodával, de ránéztem a gyülekezeti térre és azt mondtam, hogy hol van itt a közösség. Iszonyú erők mentek arra, hogy visszaszerezzék a gimnáziumot, átvegyék és felújítsák az óvodát, de a közösség emiatt háttérbe szorult. Azt láttuk, hogy itt tudnánk mit adni.

Mi az első változtatás, amit csináltak?
Imakörök indítása. Volt nyilván imádság meg imaóra, de így ezután az emberek elkezdenek találkozni egymással, és fölfedezik, milyen együtt imádkozni. Én azt gondolom, hogy ez jó irány, hogy nem egy pikniket szerveztünk, hanem imakörök születtek. És rácsodálkoztak egymásra a testvérek, akik előtte csak ültek a padban egymás mellett. Te is Erdélyből származol? Te is szeretsz kirándulni? És az egész férfikör ebből alakult ki, hogy testvérként találtak egymásra. Elkezdődött a kisebb körökben zajló közösségi élet, az Ige körül való találkozások.

És akkor ebből már következik minden más.
Az Igével, az imádsággal meg a közösség szeretetével kell kezdeni. A mi eszközünk a keresztkérdések. Ezt használjuk arra, hogy új embereket Krisztushoz tudjunk vezetni. És hogy a régiek is rácsodálkozzanak arra, hogy Isten munkáját látni megelevenítő. Ebből születik az egyház: Isten cselekszik, és én boldog vagyok, hogy ezt látom. Nyilván az is az egyház, hogy intézményeket tartunk fönn, de fontosabb, hogy az egyház az Isten helye, aki újjászül és megelevenít életeket. Engem biztos, hogy ez tart életben, ez motivál. A keresztkérdések ez a hely, ahol Bibliát olvasunk együtt az emberekkel, meg a gyülekezet vendégül látja őket. Belépnek gyakorlatilag az utcáról, és akkor arra gondolnak, hogy hogy főzött rám egy hetvenéves asszony. Egy tizennégy éves sütötte ezt a süteményt nekem? Milyen hely ez, hogy az emberek ilyeneket csinálnak egymásért? És ez az élmény, ami elkezd hatni. Nyilván a Szentlélek munkája ez, de emberi szinten. Látni, hogy bejönnek, és hogy kinyílnak Isten és egymás felé, és eljutnak a hitvallásig, megérkeznek a gyülekezet közösségébe.

Akkor a lelkésznek az lenne az egyik fő feladata, hogy ennek a lehetőségét megteremtse?
A teológia úgy képezi ki a lelkészeket, mint egy deszantost. Mindennel fölszereltünk, minden tudást a fejedbe pakoltunk, lerakunk téged bárhol, te ott egyedül egy frontot tudsz nyitni. Ha kell, akkor harmóniumozol, könyvelsz, építkezel, Igét hirdetsz, minden feladatkört egy személyben el fogsz tudni látni. De aztán, amikor belekerül az ember egy konkrét helyzetbe, rájön, hogy nem ért mindenhez. Valójában szerintem az a dolgunk, hogy azon a helyen, ahol vagyunk, Isten munkájába bekapcsolódjunk. Nem elkezdjük, mert a látszólag semmiből születő gyülekezetnek is voltak előzményei, az elődeink hite, hűsége áldatott meg. Úgyhogy az a dolga az embernek lelkészként, hogy szeresse az Urat, a másik embert, és figyeljen Istenre, hogy mit kell csinálni. Ehhez kell szerintem az a készség, hogy nem deszantosként jövök és mindent tudok, hanem nyitott vagyok.

És a lelkész ne egyedül akarjon mindent csinálni.
Ezt nagyon nehezen tanulom én is. De ha mindent én csinálok, akkor nem megyünk előrébb, akkor nagyon kicsi marad a gyülekezet. De az egy egész másfajta jelenlétet igényel. Mi négyen vagyunk lelkészek, és az önmagában is egy munka és egy bizonyságtétel, hogy hogy vagyunk együtt.

Kapcsolódik ide egy szórvány is, Pilisszentlászló. Mennyire nehéz oda is figyelni, miben más kimenni oda Szentendre után?
Nagyon speciális a helyzet, mert itt a szórvány gyakorlatilag egy lelkészcsaládot jelent, amelyik, ha viccesen mondom, akkor nem fér a bőrébe, tehát nem tud egyszerűen csak lakni egy helyen anélkül, hogy ne kezdene el prédikálni, és hívogatni. Tímár Pali bácsi került oda a családjával, és ők gyakorlatilag ellátják a szórvány szolgálatát. Mi a biztos tartalékok vagyunk.

Azoknál a gyülekezeteknél, ahol valami nem működik jól, mi az az első, amit meg kellene vizsgálni?
Minden helyzet más, és mindig van egy előtörténet, ami miatt egy gyülekezet problémássá válik. Nyilván teljesen más a megoldás ott, ahol a lelkész mondjuk iszákos, mint ott, ahol elköltöztek az emberek és kiürült a templom. Amiben szerintem sokszor gyengék vagyunk, az az, hogy odafigyeljünk egymásra és odaálljunk egymás mellé a közösségek szintjén. Érzem magamon is ezt a gyengeséget, elveszek a gyülekezeti életben, és itt vagyunk a környéken egymás mellett lelkészek, de alig találkozunk. Valószínűleg segítene a bajban levő gyülekezeteken is, hogy ha lenne egy tágabb kör, amelyik törődik velük. És nem is könnyű elfogadni az ilyen figyelmet, mert ha hozzám is idejön a másik lelkész, nem biztos, hogy elmondom neki a gondokat. Szóval ahhoz, hogy figyelni tudjunk, ahhoz meg kellene nyílni egymás felé, ami egyébként egy nagyon alapvető keresztyén dolog, mégsem mindig könnyű. Nagyon szép bizonyságtétel lenne, hogyha nem hagynánk magukra a nehéz helyzetben levő gyülekezeteket és lelkészeket. Ez néha történik, de nem elégszer.

Jó lenne, hogyha ez mindenhol működne.
Alapvetően az egyház lényegi kérdései nem szervezeti kérdések. Persze fontos, hogy van-e elég lelkész, van-e elég fizetés, mit végez el egy gyülekezet, de a lényegi kérdések az Istennel való utunkról szólnak. Van-e bűnbánat, alázat, szeretet? És hogy ez miként jelenik meg. Nem feltétlen nagy szervezeti egységekben, hanem úgy, hogy a szomszéd lelkész egyszer csak becsönget, és leül beszélgetni. Sokszor szervezeti válaszokat adunk ilyen helyzetekre, persze olyan is kell.

De előfordul, hogy az emberek szervezeti válaszokra várnak ahelyett, hogy tennének valamit, nem?
Igen. Ahelyett, hogy mozdulnánk a személyes úton. Egy másik ilyen dolog pedig, hogy sokszor intézmények miatt jönnek az emberek a gyülekezetbe. Sok helyen az történik, hogy a református iskola jó, a szülők szeretnék oda íratni a gyerekeiket, ezért eljárnak a gyülekezetbe. Föl kell ragyogtatni, hogy Isten olyan vonzó, hogy őmiatta érdemes elmenni az istentiszteletre. Valahogy ezt kell egy gyülekezetnek megélni, és az egész település, környezet felé láttatni. Nagyon szeretem azt a történetet, hogy a kisgyerek meg az apukája mennek együtt istentiszteletről hazafelé, és a kisgyerek pörgeti vissza, amit hallott, és kérdezi: Apa, Isten tényleg mindennél nagyobb? Az apa azt válaszolja, hogy igen, mindenkinél és mindennél hatalmasabb. Mennek tovább, a gyerek újra kérdez: Apa, tényleg Isten bennünk lakik, a szívünkben? Az apa válaszol, hogy igen, ez a nagy Isten szeret bennünket, és jelen van az életünkben. És a gyerek felteszi a harmadik kérdést: Apa, ha Isten ilyen hatalmas, akkor nem kellene, hogy kilátsszon az életünkből? Nekem nagyon sokat mond ez a történet arról, hogy mi a dolgunk: hogy az életünkből kiragyogjon az Isten, hogy ővele találkozzanak, akik eljönnek az istentiszteletre.

Akkor az intézményen keresztül nem is jó megszólítani az embereket?
Nagy különbség van egy intézmény meg egy gyülekezet között. A gyülekezetbe önként jönnek az emberek, az intézményben munkaszerződéssel vannak a tanárok, a gyerekek meg kötelezően vannak jelen. Innentől kezdve ez két egész más történet kell, hogy legyen. És attól, hogy kötelezővé teszem Krisztus megismerését a gyerekeknek, meg azt mondom, hogy márpedig ez egy református intézmény, attól az még nem lesz az. Az a lelkülettől lesz azzá, de ez egy intézményben, egy függelmi viszonyrendszerben sokkal nehezebb.

Igen, mert ha valaki csak azért fogadja el Krisztust, mert ezt várják el, az nem siker.
Nekünk már volt rossz tapasztalatunk azzal, hogy úgy vettünk fel pedagógust, hogy bár nem hívő, de nyitott, és majd megpróbáljuk Istenhez vezetni. És egy megfelelési, bizonyítási kényszeres helyzet lett belőle. Megtanultuk, hogy így nem lehet. De akkor hogyan kell? Erre még keressük a választ. De ha nincs keresztyén pedagógus, akkor szerintem nincs keresztyén intézmény se.

Ez a kérdés azért is nagyon aktuális, mert sok iskolát, óvodát vett át, épített a református egyház az elmúlt időszakban. Fel kell készülni arra, hogy a lelki tartalommal való megtöltésük egy lassú folyamat lesz?
Ki vagyok én, hogy ebben bölcs legyek, de nem tudom biztosan, hogy jó döntést hozott-e az egyház azzal az úttal, amire lépett. Úgy vagyunk, hogy itt a lehetőség, most ragadjuk meg, menjünk, csináljuk, majd megtelik élettel, csak a keretek legyenek meg. Nem tudom, hogy ez-e a jó út, vagy az, hogy a saját gyerekeinknek hozunk létre intézményeket, és arra használjuk ezeket, hogy egy olyan világban, ahol bárkiből bármi lehet, és bármi lehet igaz, és bármi lehet hamis, azt mondjuk, hogy mi szeretnénk megtanítani a gyerekeinknek azt, ahogy a Biblia tanítja az ember életét. Ez egy nagy dilemma, mert ennek nagyon másfajta következményei lennének. De meg kell nézni például a Kispest-Rózsatéri gyülekezetet, ahol a belső igényből nőtt ki egy iskola, és a tanárok is nagyrészt reformátusok. Ott van erő, áldozathozatal, odaszánás. Amikor átveszünk egy intézményt, akkor nem a formák fogják belevinni a keresztyénséget. Azok a közösségek tudnak változást munkálni, amelyekben az Ige alapján, a Krisztus nevében jönnek össze.

És akkor így vissza is kapcsolódtunk ahhoz a gondolathoz, hogy az az élő gyülekezet, ahol az Igéből indulnak ki, és ott lesznek jól működő keresztyén intézmények, ahol ilyen a közösség.
Tegyük hozzá a lelket is, mert önmagában az, hogy kiabálok a Bibliával a kezemben, az még nem az élet jele. Az igazságot mondhatom jól, de ha nincs ott a krisztusi lelkület, akkor az mégse lesz az. Mi azon vagyunk, hogy a nagy intézmény árnyékából kinőjön egy nagy gyülekezet. Fontos valahogy ezt a helyes egyensúlyt visszahozni, hogy a gyülekezet a fenntartó, és nem csak egy állami funkciót vállalunk át. Mert most nemigen tudunk hozzátenni az iskola meg az óvoda költségvetéséhez. Sok munkaóra ment bele, pályázatokon dolgoztunk, de ha holnap elzárnák az állami pénzcsapokat, akkor egy hónap múlva bezárhatnánk az iskolát. És hogyan kapcsolódik a tanári kar a gyülekezethez? Persze hívogatjuk őket, de nem kényszeríthetjük őket. A válasz az, hogy olyan jónak kell lenni a gyülekezetnek, hogy ide akarjanak jönni az emberek, és ez a közösség vissza tudjon hatni az iskolára is. Ezért van külön ifjúsági lelkészünk is, mert szeretnénk, hogy olyan jó ifjúsági közösségünk legyen, hogy az iskolában kovászként működjenek. Vissza kell valahogy fordítani, hogy keresztyénnek lenni menő legyen.

És akkor hosszú távon az intézmény is építi a gyülekezetet.
Építi most is. Az intézmény miatt jönnek az emberek a templomba, de náluk annyi időnk van megszólítani őket, amíg a gyerek az óvodába, iskolába jár. De azért az nagyon más, hogy valaki azért jön el a templomba, mert Istent keresi, vagy mert megérintette valami, mint az, hogy őneki elintéznivalója van. Ezt valahogy át kell forgatni. És lehet, hogy egyszerűbben és hamarabb jutnánk célhoz, hogyha hagynánk ezt az egész intézményi elvárásos rendszert meg társadalmi szerepvállalást, és azzal mernénk hatni, amink tényleg van: szeretet és közösség, meg az Isten szerinti élet és világlátás. Ha ez megjelenne erősen egy közösségben, ami formálná a környezetét, lehet, hogy hamarabb jutnánk célba.