„Asztalodnál lábam megáll...”

Vannak jelenségek, amelyekről nem nagyon szeretünk beszélni, pláne nyilvánosan, még akkor sem, ha az illető jelenségek nyilvánossága tagadhatatlan. Ilyenkor úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Hátha megússzuk. Ezzel azonban többnyire nem tudjuk elkerülni a kellemetlen következményeket, attól viszont megfosztjuk magunkat, hogy az egyedi jelenség mögött az általánosabb mintázatot, azt a problémát, amelynek a jelenség csak tünete, felismerjük. Néhány hete elterjedt például a hír, felkapta a sajtó is, hogy az egyik református gyülekezetben egy istentiszteleti alkalom során palesztin zászlóval takarták le az úrasztalát. Történt persze más is, voltak, akik beszéltek, vannak, akik hallgatnak, születtek cikkek és nyilatkozatok – de én most, bár szükséges lenne, nem ezekkel akarok foglalkozni. Biztosan lesznek, akik úgy gondolják, hogy én is „megúszósan” akarok írni, és nem a lényegről beszélek, de úgy gondolom, érdemes mégis pár gondolat erejéig foglalkozni a letakart úrasztala problémájával.

Hogyan történhetett ez meg? A kérdésben nem a felelős keresése a lényeges, ezt talán majd megteszik az erre illetékesek, hanem az, hogy mi történt. Mi történik? Velünk. Hogyan kerül egy palesztin zászló az úrasztalára? Hogyan kerül egy bármilyen zászló az úrasztalára? Hogyan kerül bármi az úrasztalára? A választ keresve átböngésztem az aktuális egyházi törvényeket, szabályokat, ágendákat, liturgiákat, hol szabályozza bármelyik is azt, mi kerülhet az úrasztalára. Egyik sem, sehol. Legalábbis konkrétan nem. Persze, miért is kellene ezt szabályozni? Mi, reformátusok egyébként is úgy vagyunk a szabályokkal, hogy akkor szeretjük azokat, ha támogatnak bennünket, de akkor nem, ha korlátoznak. Márpedig szeretjük a szabadságot, és talán ezért is sorolták eleink az ilyen ügyeket az adiaforon, vagyis közömbös kategóriába (csak kerüljük el a bálványozást és a fényűzést), és ezért is alakultak ki a református vidékek jellemző és egymástól is különböző tárgykészletei és tárgyhasználati módjai. Van, ahol van Biblia az úrasztalán, máshol nincs. Van, ahol van „sátor” a szent jegyek fölött, máshol nincs. Van, ahol művirág van az úrasztalán, máshol meg az Institutióra hivatkozva tiltják. Van, ahol hálaadás jeleként ősszel felkerülnek a föld termései az úrasztalára, máshol meg is botránkoznak ezen. Honnan tudjuk, hogy mi a jó?

Talán úgy, ha magára az Úr asztalára tekintünk. A református templom szakrális középpontjáról van szó, ahol a Szent számunkra látható módon, különösen a sákramentumok jegyein keresztül – amelyek „égi módra” bennünket Krisztussal és egymással téren és időn át összekötnek – megjelenik. Éppen ezért csak olyan dolgok kerülhetnek rá, amelyek ilyen minőséget hordoznak. Amelyek Istennel és egymással összekötnek, nem pedig elválasztanak, megosztanak. Amelyek egészen neki vannak szánva, és amelyeket egészen neki szánva használunk. Ez a szemlélet jelenik meg a református kultúránkban annyira fontos „Isten dicsőségére” adott tárgyakban is. Ezek az egyéni bizonyságtételt, Istenhez kötöttséget megfogalmazó Igékkel megírt tárgyak – elsősorban terítők és kelyhek – a közösség használatába többnyire azzal a gesztussal kerültek, hogy az adományozó az úrasztalára helyezte azokat. A tárgy a közösség számára látható módon arra az istentapasztalatra reflektál, amelynek a szent jegyek a pecsétje. Így ott a helye az Úrnak asztalán, sőt, mint felajánlott és megkülönböztetett, mint az Isten jelenlétének jele a gyülekezet életében, fedheti le azt az asztalt. De csak így. És csak ez.

Annak biztos tudása pedig, hogy mi kerülhet az úrasztalára, csak az istentapasztalatból, az arra való reflexióból, magunk és mindenünk felajánlásából és az ő dicsőségére elkülönített használatának során tapasztalható meg. Ezt nyilván nem tudja leírni, szabályozni sem kánon, sem ágenda. Mi történik tehát velünk? Hogyan halványult el bennünk ez a tudás?

A szerző kulturális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia főiskolai docense.