„A keresztyén emberkép szerint csakis esendőségünk és bűnösségünk tudatában próbálhatunk rendet tenni az életünkben” – írja Kincses Krisztina, a Magyar Nemzet szerzője a Reformátusok Lapja hasábjain.
Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon erősen érzem Isten jelenlétét. Nem az úrvacsora vagy az imádkozás idejére gondolok. Teljesen hétköznapi szituációkban is meg tud történni: ahogy hirtelen az arcomra vetül a napsugár, amikor először látom télen szállingózni a havat, vagy amikor az utcán sétálva megérzek egy-egy illatot. Ez nem az a fajta jó érzés, amely egy finom ebéd után vagy munkából hazaérve tölt el. Az ilyen jelentőségteljes, apró pillanatokban tényleg úgy érzem, megsimogatott az Isten.
Csakhogy ma már az egyre ritkábban jelentkező és épp ezért egyre értékesebb transzcendens pillanataink is megkérdőjeleződnek. A minap az Instagramot böngészve egy pszichológiai blogon a következőket olvastam: „A glimmer pszichológiai értelemben csillanást, ragyogást jelent. Mint egy reménysugár, amely felmelegít belülről. Rengeteg pozitív hatása van a mentális egészségünkre.” Majd a jelenségre példaként említették a reggeli első kávé illatát, a napfény érintését, egy kellemes illatot, a házi kedvencünk megsimogatását, egy szivárvány megpillantását.
Miközben a bejegyzést olvastam, világossá vált számomra, hogy amit a blog írója glimmernek nevez, azt hívom én Isten érezhető jelenlétének. Felháborodtam, amiért a pszichológia ezt a jelenséget is igyekszik ellopni, átnevezni és a saját szája íze szerint definiálni. Teszi mindezt azért, hogy magyarázatot kínáljon arra, amire nem lehet.
Mindez egyébként nem új keletű jelenség. A történelem során mindig voltak, akik nem törődtek bele a transzcendens, a természetfeletti létezésébe, filozófiák, sőt ideológiák épültek az istentagadásra, gondoljunk csak Darwin fajelméletére vagy Freudra, aki ateistaként Istent pusztán az emberek álmának tartotta. Persze, előbb vagy utóbb mindenki eljut ahhoz a végső ponthoz, ahol megbicsaklik a racionalitás, megszűnnek az ok-okozati összefüggések. De azt, hogy ettől sokan milyen távol vagyunk, mutatja: könyvesboltok roskadoznak az önsegítő könyvektől, amelyeket elolvasva nem szűnik bennünk az űr, nem hullanak le a béklyók a lelkünkről. Ezek a művek csodaszép borítóikkal csalogatják a kasszához az embert, elhitetve velünk: ha ezt vagy azt elolvassuk, választ találunk arra, hogy mi is a probléma az életünkben, és hogyan kezelhetjük azt. A baj csupán az, hogy a pszichológiai önsegítő könyvek nagy része nem a keresztyén emberképre épül. Csak simogatják az olvasó egóját, és a problémáink nagy részét kizárólag a genetikánkra, családi örökségünkre és szocializációs problémáinkra vezetik vissza.
A keresztyén emberkép szerint azonban csakis esendőségünk és bűnösségünk tudatában próbálhatunk rendet tenni az életünkben. A mézesmázos tökéletességre törekvés mit sem ér az őszinte belátás, bűneink és hibáink tudata és az Istenhez fordulás nélkül. A hitünk ugyanis tükröt tart elénk, amelyben bár látjuk magunkat megtört, bűnös és elveszett teremtményként, látjuk a Teremtőt is, aki úgy szerette a világot és minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk.
Ez persze sokak számára felfoghatatlan, sőt elfogadhatatlan, és bármibe belekapaszkodnak, hogy ne kelljen kibékülniük esendőségükkel. Sokkal könnyebb levenni a polcról egy könyvet és belemagyarázni minden bűnünket.
Szó sincs arról, hogy a pszichológiai könyvek ne tartalmaznának értékes, építő gondolatokat, de nem szabad abba a hibába esni, hogy pusztán az egyéni életünket és személyiségünket nem ismerő szakemberektől várom, csettintésre megoldják lelki-testi problémáimat.
Szóval nekem mindegy, glimmernek vagy másnak nevezik-e el azokat a bizonyos pillanatokat, biztos vagyok benne, hogy olyankor valami természetfeletti történik. Valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit nem tudok a könyvespolcra tenni.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!