„A többi vasárnapon megtehetem, hogy délután pihenjek, de fontos, hogy segítsek, és örömmel, szívesen jövök” – fogalmaz Sashegyi Tiborné Rózsa, a főzések egyik alapembere, aki örül, hogy tehet azokért, akik nehezebb körülmények között élnek. Azt mondja, mindig megértéssel közeledik a hajléktalanokhoz, hiszen nem ismeri az élethelyzetüket: a templom előtt állóknak igés kártyát oszt, azoknak, akikkel a városban hét közben találkozik, konzervet ad. „Ugyanis mindig van belőle egy-egy a táskámban” – magyarázza. Az idejét is szívesen adja.
Úgy főznek, mint otthon
Csirkeragu rotyog a fazékban, amelyhez a húst évek óta az egyik gyülekezeti tag ajánlja fel. A többit – sárgarépát, krumplit, hagymát, borsót és tésztát – is ők adják össze. Negyven-negyvenöt emberre készítik az ételt. Most öten főznek, kóstolgatnak. „Kicsit még sótlan” – mondja az egyikük. Végül kiegyeznek a fűszerezésben.
A főzések másik állandó résztvevője Mesner Judit, aki jelenleg nyugdíjas, korábban élelmiszeripari mérnökként dolgozott. Azt mondja, úgy főz itt, mint otthon a gyerekeinek, ügyel a minőségre. „Itt sem teszek különbséget: emberek kapják az ételt, akik azért jönnek, mert éhesek, és máshol nem kapnának enni” – fogalmaz az önkéntes.
Istennek terve van itt
Nem csak egyházi csoportok jönnek ide főzni: vannak, akik vegetáriánus ételt készítenek, a rendőrök pedig cupákotcupákkal adnak vacsorára – sorolja Valér testvér. „Az intézményt szándékosan nem hajléktalankonyhának hívjuk, hanem szegénykonyhának” – emeli ki, és hozzáteszi: mindennap adnak vacsorát. Néhány alapvető szabályt kell csak betartani azoknak, akik itt akarnak étkezni: nem lehetnek például részegek. A házigazda szerzetes mosolyogva nyit be a hátsó udvari konyhába, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, szüksége van-e valamire a főzőcsapatnak, és siet is tovább, hogy kinyissa a sekrestyét, mert mise lesz a templomban. Az önkéntesekről azt mondja: „Hálásak vagyunk, ez fantasztikus segítség: látszik, hogy Istennek terve van ezzel a konyhával.”
Így van értelme az ökumenének
„Asszonykörünk tagjai vetették föl, hogy ne csak tartós élelmiszert gyűjtsünk a szegénykonyhának, hanem rendszeresen főzzünk is náluk" – idézi fel Kereskényiné Nemes Lívia, a Szeged-Honvéd téri gyülekezet egyik lelkipásztora. Hozzáteszi: ennek már vagy tíz éve. Azért a ferencesekhez csatlakoztak, mert ők az ottani szeretetteljes közegben arra törekednek, hogy ne csak egy tál ételt, hanem többletet is kapjanak a vendégek. Neki reformátusként természetes az együttműködés a katolikus szerzetesrenddel, szerinte épp így kell lennie, hiszen „az ökumenikus mozgalom nem állhat meg az évenkénti egy hétig tartó találkozásban: a mozgalomnak a valódi, Jézust a legkisebben meglátó együttműködésekben van értelme".
A Szeged-Honvéd téri gyülekezet karácsony előtt is mindig gyűjt hajléktalanoknak – a nagy mennyiségű tartós élelmiszert ide, a szegénykonyhának adják. Emellett már évek óta havi rendszerességgel anyagi támogatást is adnak a ferencesek konyhájának.
Nem lenne vacsora
Amikor az étel elkészül, az asszonyok hazamennek – újabb önkéntesek jönnek tálalni, este hétkor szolgálják majd fel a vacsorát. Hatkor már ott áll egy hajléktalan férfi a kapuban. Megszólítjuk, de nagyon udvariasan visszautasítja az interjúkérésünket. A többség nem sokkal hét óra előtt érkezik. Egyikük, Béla bácsi vállalja a beszélgetést. Az első kérdést még föl sem teszem, már mondja is: azért jött ide vacsorázni, mert ingyen van, és finomat kap. Nyolc éve jár ide, még sosem maradt éhes, nem csalódott. Megkérdezem, ha nem jöhetne, mi lenne a vacsora. „Hát, akkor nem lenne vacsora” – mondja, majd hosszabb hallgatás után hozzáteszi: „Vagy lehet, lenne valami szikkadt, de azért amit itt kapunk, az kicsikét frankóbb.”
Béla bácsi hetvenéves, nyugdíjas, van lakása – azért jár ide, mert a fűtés és az egyéb költségek mellett ételre már nemigen jut. Beszélgetés közben beérünk a fűtött étkezőbe, ahol a tányérokban már ott gőzölög a csirkeragu. Senki sem ront rá az ételre, tudják, hogy előbb az imádság jön, amelyet az egyik szerzetes vezet, majd jó étvágyat kíván az embereknek. Ma jut bőven: aki enne még, annak ő maga viszi ki a következő adagot.
Beszélgetésünket hallva az egyik férfi felkapja a fejét, és Áldás, békesség!-gel köszön. Kiderül, a Szeged-Kálvin téri református gyülekezetbe jár, bár eredetileg katolikus. Ő sem hajléktalan: bérlakásban él, de a fenntartási költségek mellett neki is kevés marad élelemre. „Köszönetet kell mondanom a reformátusoknak, akik ezt a csodálatos csirkeragut elkészítették, nagyon finom lett. Két tányérral is megettem belőle” – mondja, és hozzáteszi: azért is szeret a ferences szegénykonyhán enni, mert jó a társaság. Aztán magáról kezd beszélni: „Hiszek Istenben, napi kapcsolatban vagyok vele.” Kérdezem, van-e munkája. „A munkaerőpiacon nehézséget kell megtapasztalnom, nagyfokú egészségkárosodásom van” – feleli. Nem mondja, de látszik, hogy a jobb kezét nem tudja használni. De – teszi hozzá – februártól változás jöhet, Makón dolgozhat majd szociális munkásként egy óvodában és általános iskolában. Szeretne másokon segíteni, mert megértette: annyi mindent kap Istentől, hogy abból vissza is kell adni. Decemberben például nyert a totón: ebből gyülekezetét és a kárpátaljai gyerekeket is támogatta. Amíg beszélgetünk, lassan kiürül az étkező – áldás, békeséggel búcsúzunk el egymástól a ferences szegénykonyha kapujában.
Hegedűs Márk, fotó: Kapás Csilla
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. január 27-i számában.