Aki a büntetést is jutalomként élte meg

Kivételesen értékes oktatói, kutatói pályájára visszatekintve mit tart a legfontosabbnak?

Messziről indulok. 1940-ben helyezték el a Budapesti Református Gimnázium alapkövét a Lónyay utcában. Az ünnepségen az iskola tanulóit én képviseltem. Pontosan megmondták, melyik Igét kell elmondanom, amikor majd kalapáccsal jelképesen ráütök az építkezés elkezdését szimbolizáló alapkőre. A 16. zsoltárból a 6. verset kaptam: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem.“ Azóta sem felejtettem el, mert ez az Ige elkísérte az egész életemet, ez az életigém.

Később megkérdeztem Kondói Kiss József igazgatótól, hogy miért pont énrám esett a választása, hiszen nálam jobb tanulókat is talált volna az osztályban. Megvallotta, nem tudja. Örülök ennek, mert nekem ez azt üzeni, kegyelemből történt ez is, mint életem, pályafutásom és eredményeim minden apró részlete. Isten vezetett egész végig.

Néha kellemetlen és fájdalmas epizódokként éltem meg ezeket, mert az angyalnak olyasmit kellett elvégeznie, Isten megbízásából, ami nekem nem tetszett, de utólag rájöttem, úgy volt jó, és Isten jobban tudta, mint én.

Kik voltak azok az angyalok, akiknek a legtöbbet köszönheti?

Ilyen volt nagy-nagynéném, Ritoók Emma, aki klasszika-filológiát tanult a 20. század elején. Ókori latin szerzőktől régi szövegkiadásokat gyűjtött, amelyeket nekem adott, mert már nem olvasta őket, viszont nekem még jók lehetnek, gondolta. Édesapámmal átnéztük, hogy mit érdemes megtartani belőlük, és ahogy a könyveket forgattam, feltámadt bennem az érdeklődés, vajon mit jelentenek a lapokon sorjázó latin szavak. Elhatároztam, lefordítom őket, és attól a pillanattól kezdve menthetetlen voltam. Egy életre szóló szerelem kezdődött el. Mindössze tizenöt évesen már biztosan tudtam, latin szakos tanár leszek. Persze, lehetett benne némi kamaszos magabiztosság is, „én még ezt is meg tudom oldani“, „azért is mást csinálok, mint mindenki más” mentalitás. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ez nem véletlen. Hiszem, Isten indított el ezen a pályán, hogy a tudományt, amelyben örömömet lelem, továbbadjam másoknak, így mások is örömüket leljék benne.

A következő áldott küldött az apám volt, akinek döntéseiben átéltem Isten vezetését. Amikor érettségi előtt, tizennyolc évesen dönteni kellett, merre tovább, apámat néhány barátja rá akarta beszélni, verje ki a fejemből azt a butaságot, hogy tanár legyek. Helyette vegye elő a fizikát és a matematikát, és neveljen belőlem saját magához hasonlóan gépészmérnököt. Akkoriban az volt a legdivatosabb szakma. Édesapám mély bölcsességgel elmagyarázta, nem feladata nekem, helyettem pályát választani, hanem csak annyi a dolga, hogy lehetőségei szerint mindent megadjon az indulásomhoz. Aztán ezen a pályán mire viszem, az már az én dolgom. Nagylelkű, támogató döntéséért mindig hálás leszek, mert valószínűleg nagyon rossz gépészmérnök lettem volna. Hogy jó tanár lettem-e, nem tudom, mindenesetre szívesen és boldogan tanítottam.

Indulásomban az Eötvös Kollégium játszik még kulcsszerepet, de az odakerülésem távolról sem mindennapi történet. Az egyetemen latin–görög–angol szakra jelentkeztem. A nagy hírű, jelentős szellemi műhelyként nyilvántartott Eötvös Kollégiumra a szüleim nem gondoltak, de én sem. Azonban valamikor abban az időben megjelent nálunk egy távoli rokon, akit nem is ismertem. Eötvös-kollégista volt, és győzködni kezdett, hogy nekem ott a helyem, ugyanis az Eötvös Kollégiumba a több napig tartó megméretés után felvett diákok vizsga nélkül mehettek az egyetemre. Ugyanakkor a kollégiumot 1948 után szocialistaértelmiség-képző intézménnyé akarták átformálni, ami nekünk nem volt rokonszenves, ezért végül otthon lezártuk ezt a kérdést. Az említett rokon nem nyugodott, újra eljött, és szinte erőszakoskodott a szüleimmel, hogy ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni. Küldött szerepet töltött be ő is. Végül pályáztam a kollégiumba, és be is kerültem. A rokonommal, aki akkor már ötödéves volt, soha többet nem találkoztunk. Párizsba ment, és nem jött haza.

Beszélhetünk azokról a küldöttekről, akik fájdalmas, de utólag hasznos változást hoztak?

Az egyik osztálytársam halála máig fájó emlékem, hiszen tizenegy éves voltam, amikor elvitt a Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe (KIE), méghozzá a Vas utcai székházba. A fiatalember nem jött többet, én ott maradtam, és megismertem a bűnöktől megváltó Istent. Ez a fiú is követ volt, de 1956-ban halálos lövés érte a Magyar Rádiónál.

Szomorú emlék Brusznyai Árpád története is. Együtt jártunk az ELTE bölcsészkarára, majd a diploma megszerzése után Veszprémben kezdett tanítani. Részt vett az 1956-os forradalomban, annak leverése után, 1957 elején, bejött hozzám az egyetemre a felesége az akkor négyéves kislányával, és elmondta, hogy a férjét a Legfelsőbb Bíróság Tanácsa teljesen ártatlanul kötél általi halálra ítélte, valahogy segítsünk. Az 1950-es évek minden tekintetben nehéz korszak volt, és nekem akkor, ott rögtön, döntenem kellett, hogy igent vagy nemet mondok, esetleg kitérek a kérése elől. Isten egy Igét juttatott eszembe a Máté evangéliumából: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.“ Persze nekem Brusznyai Árpád nem volt az ellenségem, mégis ez az Ige sarkallt arra, hogy jól döntsek. Szepessy Tibor klasszika-filológus kollégámmal, aki szintén a görög tanszéken dolgozott, kegyelmi kérvényt fogalmaztunk. Miközben aláírásokat gyűjtöttünk, az ítéletet végrehajtották. Azt hittem, rögtön kitesznek az egyetemről, de nem így történt. Először fegyelmi eljárást indítottak mindkettőnk ellen, szigorú megrovásban részesítettek, majd engem 1958-ban a Martos Flóra Gimnáziumba helyeztek középiskolai tanárnak, ahol tizenkét évig tanítottam. Életem egyik legboldogabb korszaka volt. Nem jutalomból küldtek oda, de én jutalomként éltem meg.

Eszembe jut egy másik eset, amelyre még ma sem tudok meghatottság nélkül gondolni. Elsőéves gimnazistáknak az ókor történelmét tanítottam, amikor az igazgató szólt, szakfelügyelő érkezik az órámra. Az 1950-es évek túlpolitizált légkörében ennek óriási tétje volt. A tanmenet szerint a keresztyénség eredete következett. Mit mondjak most? – tépelődtem. Isten megvilágosította a gondolataimat, amikor a szakfelügyelő megjelent az ajtóban. Jakab apostol levelének második részét használtam szemléltető anyagnak, abból is a 2–4. verseket. „Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi, és ugyanakkor egy szegény is belép kopott ruhában, és ti arra figyeltek, aki a fényes ruhát viseli, sőt ezt mondjátok neki: »Te ülj ide kényelmesen «, a szegényhez pedig így szóltok: »Te állj oda«, vagy »Ülj le ide a zsámolyomhoz«, nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal, és nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká?“

A keresztyénség Jézus tanítása alapján eleinte mindenkit egyformának tekintett. Többségében szegények követték, de néhány évszázad után a szegények gyülekezeteiből Nagy Konstantin alatt uralkodó egyház lett. Ezt a gondolatmenetet követtem az órámon. A szakfelügyelő persze nem tudta, hogy leckét tanít meg nekem, hiszen Isten megmutatta, félelmetes helyzetben is megtart, bízhatom benne.

Hogyan vált életet megváltoztató meggyőződéssé a hite?

Isten gondviselő szeretetéről édesanyámtól hallottam. Mindig hálával emlékezem meg a hitoktatókról, akik bibliai történeteket tanítottak, mindegyik magvetés volt. Hitem az évek múlásával a gondviseléstől a Megváltó Jézus Krisztus felé fordult. Rájöttem, egyáltalán nem vagyok tökéletes, pedig annak gondoltam magam. Az Ézsaiás próféta könyvének 55. fejezetéből a 8. verset kaptam egy KIE-konferencián:

Ítéletnek hangzott abban a pillanatban, de a szövegösszefüggésben kiteljesedik, jobban érthető, hiszen Isten a kegyelméről beszél. Mi nem tudtunk megbocsátani, de ő meg tud. Azt fogalmaztam meg a magam számára, hogy aki elfogadja Isten nemleges válaszait, az ítéletét, az megtapasztalja az igenjeit, a kegyelmét is. A KIE megszűnése után a gyakorlati keresztyénséget a Kálvin téri ifjúságban is megtapasztaltam, vagyis hogy a hívő közösség az élet minden területére kiterjed. Különösen igaz volt ez az 1950-es évek elejének emberpróbáló időszakában. Sokszor anyagilag támogattuk egymást, ha valakinek a szüleit vagy a férjét elvitték, letartóztatták.

A templomban közben Ravasz László prédikációit hallgattuk, Pásztor János, Boross Géza, Kiss Károly, Farkas József ifjúsági alkalmaira jártunk. Pesten nem is nagyon volt máshol ifjúsági gyülekezet. A Kálvin téren Bereczky Albert lelkészsége alatt az Állami Egyházügyi Hivatal nyilván úgy gondolta, hogy a püspök árnyékában semmi rosszat nem teszünk. Nem is tettünk, csak összejöttünk. 1955-ben lettem pótpresbiter, majd presbiternek is megválasztottak. Ötvenöt évig szolgáltam ebben a tisztségben az egyházban.

Keresztyén életem egyik legnagyobb ajándéka a feleségem, akit szintén Istentől kaptam. Tizenhat évesen egy társaságban ismerkedtünk meg, és éreztem, ez a lány nem teljesen olyan a számomra, mint a többiek. Megfogta a szívemet, de azután sokáig nem kerültünk kapcsolatba. Az egyetemen elkezdtem udvarolni egy lánynak, és úgy tűnt, minden csodálatosan működik. De Isten „elküldött egy angyalt”, és most megint az angyalokról kell beszélnem, bár akkor nagyon fájdalmas volt, és inkább ördögnek néztem, mert elhódította a lányt, akinek udvaroltam. De Isten akkor már elkészítette számomra a feleségemet, mert tudta, őt szánja nekem társul immár 65 éve.

Felesége, Ritoókné Szalay Ágnes irodalomtörténész, a magyarországi reneszánsz és humanizmus latin irodalmának és képzőművészetének neves kutatója. Hogyan tudták támogatni egymást a tudományos életben?

A feleségem latin–görög–könyvtár szakos volt, de sohasem tanított. Pontosan az ellentétem. Őt addig érdekli egy probléma, amíg meg nem találja a megoldást, utána már nem foglalkoztatja. Engem pedig éppen akkor kezd még jobban érdekelni. Szerettem továbbfejteni a gondolatot, latolgattam, hogyan tudnám például a diákjaimnak megtanítani, az érdeklődésüket felkelteni vagy éppen elmélyíteni. A tudományos munkában és a házasságunkban is kiegészítjük egymást, hiszen más szemszögből látjuk a dolgokat. Mindketten nyugdíjasok vagyunk, most is sokat segítünk egymásnak az egyéni szemléletünkkel.

2001-ben Széchenyi-díjat, 2009-ben Bolyai János Alkotói díjat kapott. Az utóbbit csak természettudósok vehették át korábban. Tanár úr az első díjazott, aki a társadalomtudományt képviselte. A díj alapítói a gazdasági élet képviselői, ezért is hatalmas elismerés a kitüntetés, hiszen azt üzeni, szükség van az értékteremtésre. Édesapjától tanult kitartó, szorgalmas munkájának eredményeit minden tudományág elismeri.

Mindig egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert nem tekintettem soha megérdemeltnek. Egész életemben azt tehettem, amit szeretek, tanítottam és tudománnyal foglalkoztam. Néha elgondolkozom, vajon miért tüntetnek ki valakit azért a munkáért, ami egyben a legkedvesebb időtöltése. Alázattal elfogadtam és örülök neki, de tudom, ez mindig kötelezettséggel, felelősséggel is jár a környezetemmel szemben. A tudományos munkásság értelme a közkinccsé tett megismerés, amit kötelességünk továbbadni a családunkban, az oktatásban. A szellemi javak többet érnek, mint az anyagiak. Arisztipposz, a Kr. e. 4. században élt görög filozófus írta: „Jobb koldusnak lenni, mint műveletlennek, mert a koldus csak a pénznek van híján, de a műveletlen az emberségnek.“ Előbb lettem tanár, mint tudós, és ezt nagyon fontosnak tartom, ugyanis a tanítás során a gyerekeknek az ókori kultúrában megnyilatkozó emberséget tudtam megmutatni, átadni a szépség szeretetét, az önfeláldozás eszméjét például Hektór és a felesége, Andromakhé cselekedeteit elemezve.

Kiváló példa továbbá az Íliász utolsó énekében Akhilleusz és Priamosz találkozása. Az agg Priamosz elmegy Akhilleuszhoz, és elkéri tőle fia holttestét. Ekkor Akhilleusznak eszébe jut saját édesapja, könnyekre fakad, és visszaadja Priamosznak a fiát, hogy illőn eltemethesse. Engesztelődésük azt mutatja, hogy sohasem a bosszú a megoldás. Az ókor kutatásának az az értelme, hogy közben meglátom, mi az, ami mai korunknak szól. Hiszen régen is foglalkoztak azokkal a problémákkal, amelyek ma is felvetődnek. Mit látunk meg a műben, nekünk most miért érdekes? Miért kell ezt tanítani? Egy ókori görög szöveg olvasása közben ma is aktuális élethelyzetekkel találkozunk. Olyan ez, mint egy példázat. Jeremiás próféta a fazekasműhelyben felismeri, hogy az edényformázás folyamata ugyanolyan, mint az ő élete, megérintette a szívét, és kihallotta belőle Isten üzenetét.