Adventi várakozás

A keresztyén életforma elidegeníthetetlen része a várakozás. Nem a tétlenség, nem az ölbe tett kéz, hanem az összekulcsolt. A várakozás imádságban történik: „Jövel, Uram, Jézus!” (Jel 22,20) Körülnézünk a világban, az életünkben, nem azért, hogy kitaláljuk, mi mindent kellene még tennünk. Most, advent idején rátekintünk a világra, és azt keressük, hol van szükség Jézus szeretetére, Isten kegyelmére. Úgy visszük az ő világosságába dolgainkat, bajainkat, örömeinket, mások bajait – az életet –, hogy Isten kegyelmes szeretetében bízva várjuk a változást. Engedjük, hogy ő alakítsa át a látásunkat, hogy az Ige szemüvegén keresztül úgy lássuk azt, amit nézünk, amilyen az valójában. A szenvedést, a betegséget Isten gyógyító munkáján keresztül, a tanácstalanságot útmutatásának fényében, ünnepi várakozásunkat vagy éppen az adventben ránk szakadó pluszterheket a felszabadító örömhír előterében lássuk. Adventben mindenekelőtt nem tenni kell, hanem engedni, lenni. Engedni, hogy amit valóságosan látunk, alakítsa az, aki Eljövendő. Ha ő jön, akkor a nekünk értékesnek tűnő dolgok mellékessé válhatnak, s látszólag jelentéktelen ügyek jelentőséget nyerhetnek. Nem az lesz a lényeges, amit teszünk, hanem az, kik is vagyunk valójában. Életüket Krisztus jelenlétére nyitva tartó emberek, vagy viszonylagos kényelemre berendezkedett hívők, akik számára az ünnep is csak a vallási rutin része: szükséges ugyan, üdvözlendő, de már most tudjuk, hogy utána újra azok a hétköznapok folytatódnak, amelyek menetét néhány napra, hétre megszakították a piros betűs ünnepek. Az advent jelentőségét és jelentését ott és akkor lehet igazán megtapasztalni, ahol bajban van az élet. Ahol a szó szoros értelmében hiányzik a (villany)fény. Ahol a gyertyák nem egyszerűen hangulatteremtő dekorációk, hanem az elektromosságot pótolják. Kárpátalja ma ilyen hely. Mindazt, amit ők lassan két esztendeje átélnek, mi csak sejtjük, és próbáljuk átérezni. De ha odamegyünk, meglátogatjuk őket, s együtt kulcsoljuk imádságra a kezünket, akkor a, „Jövel, Uram, Jézus” kérése egyszerre hangzik mélyebben és magasabban, mint egy szokványos helyzetben. Ezt éltük át, amikor advent előtt egy héttel három püspöktársammal ott jártunk Beregszászon, s találkoztunk a lelkipásztorokkal, akik a helyükön maradtak és hűségesen végzik szolgálatukat. Nem rendíthetetlen hősök ők. Nem megingathatatlan a hitük. Nem látják a jövőt, mint ahogyan mi sem, akik a bennünk élő Igét vittük nekik, s a bennük élő Igével gazdagodtunk. Annyi ígérettel, stratégiával, hangzatos szólammal és fenyegetéssel bombázták már őket az elmúlt majd két évben, meg előtte is, hogy felszabadító ereje van ezekkel szembeállítani a kérést: „Jövel, Uram, Jézus!” Nem azok tartanak ki, akik a hatalmasok szövegeire építenek, hanem azok, akik hiszik, hogy Krisztus eljön. Mi másban bízhatnánk? És ha ő jön, akkor megérkezik a légiriadó idején is, a kiürülő falvak templomaiba és házaiba. Ha ő ott van az életünkben, akkor a fájdalom és a tanácstalanság jó kezekben van. Akkor lehet örülni az ünnepnek, mindenek ellenére. Mégis.
Erre a „mégis” hitre van szüksége azoknak is, akik ma Izraelben, a Gázai övezetben rettegnek: terrortól, bosszútól, erőszaktól. S rettegnek attól, hogy mi lesz. Lesz-e Isten választott népének, s azoknak, akik körülötte laknak, békessége és biztonsága? Ott, a Jordán folyó partján hangzott el kétezer éve Keresztelő János üzenete: „A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett…” (Mt 3,10) Ma sincs ez másként. Ítélet alatt van a világ, ítélet alatt vagyunk mi is. Gyökeres gyógyításra van szükségünk. Annak az eljövetelére, aki eljött, s újra és újra eljön. Akinek velünk léte nem valamely status quo rögzítése, hanem úton lét felé és egymás felé. Akit mi hívunk, ő hívja ki az ítélet alól: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)
Erre a hívásra azoknak is szüksége van, akik nem a háború árnyékában élnek. Az ott élők hitéből azonban megtanulhatják azt a Krisztusra utaltságot, amelyet az ünnepi kereskedés csillogása tompít, az adventi tennivalók kiszorítanak, és helyét más fontos és felesleges dolgok betöltik. Az adventben felfedezheted a hiányt, miközben együtt így imádkozunk: „Jövel, Uram, Jézus!”

A szerző dunamelléki református püspök, a Zsinat lelkészi elnöke