„Adjátok vissza a vallásunkat!”

Olvastam egy kritikát az Új Szó oldalán: dicsérik a munkát, de azt vetik a szemére, hogy néhol érzelmileg túlfűtött a nyelvezet. De lehet „nem érzelmileg túlfűtötten” írni a Tanácsköztársaság időszakáról?

Abban a recenzióban az volt a jó, hogy Bödők Gergely egyben fel is mentett a saját kritikája alól, mégpedig azzal, amikor azt mondja: egyrészről a Tanácsköztársaság alatti egyházi élet témájához szubjektíven kell hozzányúlni, másrészről a lelkipásztorságomból adódóan értelemszerűen kicsit szubjektíven viszonyultam hozzá. De ez a könyv tudományos értékét nem csökkenti. Tudom, hogy elfogult voltam a témában, és én ezt vállalom. Szerintem a teológiai tudományban nem baj, ha elfogultak vagyunk. Nyilván, ha írnék egy Máté evangéliuma-kommentárt, akkor nem lenne baj, ha Jézus iránt volnék elfogult, és mondjuk nem Heródes iránt. Értelemszerűen a reformátusoknak „drukkoltam” a Tanácsköztársaság idején, és ez nyilván kiviláglik a könyvből.

Bizonyos fokig nem gond a szubjektivitás. Van a témában bármilyen személyes érintettsége is?

A dédapám öccse, Csűrös István föltűnik a könyvben, de nem volt személyes motiváció.

Akkor honnan jött a téma iránti érdeklődés?

Eredetileg '45 utáni kérdésekkel foglalkoztam, például Pap Béla életével, és arra gondoltam, bevezetésként a korszakhoz feldolgozok a Református Egyház és a Tanácsköztársaság viszonyáról szóló két-három tanulmányt, de kiderült, hogy ilyenek nem léteznek. Rájöttem, ez óriási légüres tér, és kevesen foglalkoztak vele. 2018–19-ig magával a Tanácsköztársasággal is, magával az egyházpolitikával, illetve az 1919-es református egyházi élettel pedig még kevesebben. És akkor elkezdtem elmélyedni benne, szakdolgozatot írtam belőle Kósa László tanár úr vezetésével, utána pedig doktori disszertációt, majd könyvet. Egyébként azt vettem észre, hogy az 1945 utáni események megértéséhez nagyon sok többletet adott az 1919-es események mély megismerése.

Milyen állapotban találja a református egyházat 1919?

Úgy mondhatnám, hogy olyanban, mint mindent, ami magyar. A református egyház szimbiózisban élt és él a magyarsággal, és 1919-ben egy öt éve háborúban élő, ebben anyagilag, létszámban és sajnos morális állapotban is megfogyatkozott, megroppant magyarságról beszélhetünk. Igaz ez a magyar reformátusságra is, hiszen 1919 márciusára az erdélyi területeink nagy része már román megszállás alá kerül. Ez azért, ugye, rendkívül nagy veszteség, és amikor 1919 áprilisában már a Tiszáig tart a román megszállás, akkor valójában a magyar reformátusság tömegbázisa idegen megszállás alá kerül. A református egyház nem volt jó állapotban 1919-ben.

Mondhatjuk, hogy ezen okok miatt nem volt lehetséges egységes fellépés az egyház részéről?

Ennek több oka is volt. Egyrészről az említett állapotok, másrészről pedig az, hogy egyházunk sokkal inkább népegyházi jellegű volt, kevésbé volt evangéliumi szemléletű, mint mondjuk 1945-ben. Rengeteg más probléma is adódott egyébként, mint például a posta- és a vasútforgalom akadozása, a krónikus papírhiány. Az öt református püspökből négy hivatali központja került 1919 áprilisára megszállás alá. Például Révész Kálmán tiszáninneni püspök kassai lelkész volt, de Miskolcon működött a püspöki hivatal. Nem tudott eljutni a hivatalába. Ráadásul közös fellépésről egy diktatúrában azért ritkán levelezik az ember teljes nyíltsággal, mert az nem egy életbiztosítás. A reformátusságnak keresnie kellett azokat a szervezeti, szerkezeti kereteket, amelyekben egységesen fel tud lépni. Az is probléma volt, hogy a magyarság 1919-ben először találkozott egy totalitásra törekvő diktatúrával a történelem során. És nem tudta, hogy mi ez. Emiatt is maradtak el például az elején a fellépések, sőt kezdetben voltak pozitív hangok a Tanácsköztársasággal kapcsolatban, akár a református lelkészek vagy a magyar értelmiségiek köréből is. A magyar társadalom alig tudott valamit a kommunizmusról: szinte csak A tőke volt lefordítva magyarra a jelentős kommunista, marxista művek közül, a kommunista párt Magyarországon 1918 novemberében jött létre. A társadalom két dolgot tudott a kommunizmusról, az egyik, hogy szociális-társadalmi igazságosságot hirdet, a másik pedig, hogy következetesen békepártinak mondja magát. Ez a kettő azért vonzó. Öt év háború után meg pláne, és akik köszöntötték a Tanácsköztársaságot, ezekre mondtak igent. Aztán rájöttek, hogy békepártiságon állami terrort értenek, szociális igazságosságon pedig a diktatúra nevében való igazságtalan kifosztást. Az emberek április vége fele kezdenek rádöbbenni, valamit tenni kell. Ami érdekes ebben a tekintetben, hogy Budapesten viszont van mozgolódás az egyházon belül. Fiatal lelkészek próbálkoznak az „egyház akciószabadsága érdekében” kihasználni a lehetőségeket, tágítani a szűkös kereteket. Az idős lelkészek helyett átveszik a kezdeményezést, és próbálják átmenteni az egyházat a tanácsköztársaságon. Ennek a mozgolódásnak a megítélése egyébként kettős az egyháztörténetben, a források és a fegyelmi iratok alapján én ezt jó és bátor próbálkozásnak ítélem.

A korai kedvező hangok egyike az is, hogy van, ahol például szakszervezetet is alapítanak.

Igen, az akkor még két somogyi egyházmegyében alakul meg Somogyi Lelkészszakszervezet. Ennek az egyik fő alapítója Tildy Zoltán későbbi miniszterelnök és köztársasági elnök. Ez már más megítélésű számomra, mint a budapesti reformbizottság. Mert bár a többség nem ideológiai alapon lép be a szervezetbe, hanem a közös fellépés érdekében, mégis találtam olyan elsődleges forrást, amelyből egyértelműen kiderül: a szakszervezet titkára, Tildy Zoltán összejátszik a kommunista párttal.

Gondolom, ez a korai optimizmus hamar elmúlik. Elég csak azt a gondolatot idézni, hogy „a lelkészek nem képeznek a termelésben nélkülözhetetlen erőt”. Mi a Tanácsköztársaság és az egyház későbbi viszonya?

Körülbelül húsvét tájékán történik meg a fordulat, hiszen a vallásszabadságról szóló rendelet ekkor jelenik meg, és ez rendelet elég jól megmutatja, hogy az egyháznak milyen mozgásteret hagy a rendszer, körülbelül semennyit. Azt mondja, a templom falain belül vallásszabadságot hagy, de például ezt a rendeletet kétszer kötelező felolvasni, többek között húsvétvasárnap a szószékről. Ellenőrzik, erről szintén vannak elsődleges források a könyvben, hozzák is: ebben és ebben a templomban tényleg kihirdette a lelkész, és aláírja a felügyelő. Ez az első – de nem utolsó – tetten érhető alkalom, amikor a kommunizmus ellenőrzési szándékkal jelen van egy magyar református templomban. De a lényeg, hogy körülbelül húsvétra ez a kezdő optimizmus eltűnik, részben a vagyonfosztás hatására is.

Hogyan zajlik az egyházak kifosztása?

Egyháztörténeti vizsgán szoktam mentő kérdésként feltenni, hogy mit vettek el a Tanácsköztársaság alatt az egyházaktól – mert valójában mindent föl lehet sorolni, két kivétellel, ez pedig a templomok és a kegytárgyak. Önszorgalomból néha azokat is elvették. Néha sikerült a templomot is pártgyűlésre használni, vagy a kegytárgyakat is elvinni, rendszerszinten pedig a földektől az iskolákon át a lelkészi hivatalok páncélszekrényeiben őrzött készpénzig mindent elvittek. A készpénzért egyébként 20 százalék jutalom is járt a likvidáló biztosoknak. Nyilván ez a folyamat sokként érte nemcsak a lelkészi kart, hanem az egyházat is, és látszik a Tanácsköztársaság-ellenes felkelésekből is, meg a különböző későbbi megjegyzésekből, hogy ezt leginkább rablásnak élte meg a társadalom. Nem véletlenül van, hogy a kalocsai felkelésnél az asszonyok azt üvöltik: „Adjátok vissza a vallásunkat!”.

Milyen cél húzódott meg emögött?

Marx–engelsi alaptétel, hogy ha a vallástól elvesszük az anyagi bázisát, akkor elkorhad. Azt gondolták, hogy a vallás gyökere a nép lelki és anyagi kifosztása. Ha a vallást elválasztjuk a társadalomtól, elvesszük tőle az iskolákat, könyvtárakat, és egyéb intézményeit, akkor a lelki gyökereit kihúzzuk, és ha még az anyagi gyökerétől is megfosztjuk, az egyház elkezd majd lassan elsorvadni. Ez Leninnek egyébként túl lassú folyamat volt, és gyorsított rajta. A Tanácsköztársaság vezetői így gondolkodnak. Szerintem egy alapvető ekkléziológiai félreértésből adódott, hogy a kommunizmus így tekintett az egyházra, de mi tudjuk: az egyház gyökere Jézus Krisztus, és tőle nem tudnak megfosztani minket, akármit csinálnak. Hiába veszik el az anyagi oldalát, vagy próbálják elzárni a társadalomtól, az egyház tovább él, amíg a gyökere és feje Jézus Krisztus.

Érdekes, hogy ennyire félreértették, miközben rengeteg elemet átvettek a keresztyénségtől.

A kommunizmus nemcsak az egyházat érti félre. Richard Pipes írja A kommunizmus című művében, hogy a kommunizmus egy rossz antropológiára épül, és a rossz antropológiából rossz következtetéseket hoz ki. Például azt mondja, hogy az ember nem akar magántulajdont, mi pedig tudjuk, hogy a Biblia első lapjain az van: rögtön akar valamit szerezni magának, méghozzá azt, ami tiltott. Tehát a keresztyén antropológia, keresztyén emberismeret és emberrel kapcsolatos elképzelés és a kommunista elképzelés szöges ellentétben van egymással, és a történelem, hogy így mondjam, minket igazolt, nem pedig a kommunizmust. Nagyon sok elemet átvett, hiszen megpróbált vallássá válni. Hogy ez mennyire volt tudatos, mennyire nem, az jó kérdés. Szerintem a Tanácsköztársaság alatt még nem, később viszont az látszik, hogy nagyon sok olyan elemet vett át, ami egyértelműen vallásos attitűdöt hoz.

És ugye, várnak egy „messiást”, ismernek egy „eredendő bűnt” is, csak mást, mint a Biblia.

A kommunizmus szerint az eredendő bűn a „burzsoázia általi kizsákmányolás”, tehát az eredendő bűnnél a keresztény ember őseire és egy kicsit önmagára mutat, a kommunista pedig a másik emberre: ő tette. És ezért bűnösnek látja. A bűn kapcsán a marxizmus a másik emberre mutat, és ebben már látjuk is, hogy nem szeretni, hanem eltüntetni akarja a másképp gondolkodót. Van messianisztikus váradalom a kommunizmusban, de ez mégis más. Számukra az „élet fája” a vagyonközösség. Ezért mondja nagyon jól Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus, teológus: a kommunizmus fordított teokrácia.

Ezt hogyan lehetne egyszerűbben mondani? Valláspótlék?

Igen, a valláspótlék nem rossz kifejezés. Én úgy írtam, hogy a kommunizmus megpróbál vallássá lenni, de nem sikerül neki. Vallássá torzuló világszemlélet. Szentnek tartja a profánt, és profánnak az igazi szentet. Megpróbálja átalakítani az embert, de csődöt mond. Mindig pótlék, és ürességet hagy. Ezért is végződik a kommunizmus mindig morális csődben, akár egyéni, akár közösségi tekintetben.

Találkozott-e olyan történettel kutatás közben, ami szíven ütötte?

Kettőt is tudok mondani, ami nagyon meghatott. Az egyik a Ráday utcához kapcsolódik, a Dunamelléki Egyházkerületi Székházhoz. 1919-ben államosították az épületet, és a lazarista szerzetesrend tagjait odavezényelték, és megkínozták őket, másnap nekik kellett a saját vérüket felmosniuk. Korábban nem tudtam, nem tudtuk, hogy a Ráday utcai székház vértanúságnak, hitvallásnak is a helyszíne, hogy ott katolikus szerzeteseket és papokat kínoztak meg. Ez nagyon megdöbbentett és megérintett: az az épület, ahol tanultunk, amelyhez kötődünk, ilyen szörnyű emlékeket rejt. Egy másik történet Túszszedés a Tanácsköztársaság idején címmel az interneten is elérhető. A Tanácsköztársaság túszokat szedett a saját lakosságából. Ez már önmagában egészen döbbenetes. Találtam forrást, amelyben egy fiú bejelentkezett: a túsznak elvitt idős, beteg édesapját kiváltaná, és bemenne helyette túsznak. Nagyon evangéliuminak érzem ezt a jelenetet, mintha kicsit a megváltástörténet jelenne meg ebben az apró történetben, a fiú apja iránti hatalmas szeretetből vállalt önfeláldozásában.

Bár a Tanácsköztársaságról nem szokás könnyeden vagy humorosan beszélni, de megkérdezem: találkozott-e pozitívabb, vidámabb történetekkel is a kutatás során?

A legtöbb ilyen, ha mondhatom így, mókásabb történet a szesztilalomhoz kapcsolódik, például előfordult: úgy indult egy Tanácsköztársaság-ellenes megmozdulás, hogy kivittek az utcára egy hordót, csapra verték, és elkezdtek borozni. Néha nevetségesnek tűnik az az optimizmus is, ami a Tanácsköztársaság vezetőiben élt, hogy például volt, akinek azt tanácsolták három hónappal a rendszer bukása előtt: hagyja ott az egyházat, az úgyis meg fog szűnni, de vállaljon a Tanácsköztársaság adminisztrációjában állást, mert az biztos jövő és biztos karrier. Nagyon érdekes az is, amikor valaki úgy kiált fel, hogy a Jóisten éltesse még sokáig a Tanácsköztársaságot. Hát a Jóisten máshogy gondolta, azt most már egyértelműen látjuk.

Hogyan szolgálta mégis a Tanácsköztársaság Krisztust, és miképp szolgálta az egyházat?

Dietrich Bonhoeffer írta, hogy az állam akkor is Isten országát szolgálja, ha üldözi azt. Akkor is, ha támogatja, az egyértelmű, de akkor is, amikor üldözi, mert akkor a vértanúságát támogatja, a hitvallásosságában segíti. Szerintem az 1919-es Tanácsköztársaság abban segítette az egyházat, hogy felkészítette a '45 utáni eseményekre. Nehéz különválasztani, hogy mi az, ami a Tanácsköztársaságnak, mi az, ami a vesztes háborúnak, és mi az, ami Trianonnak a következménye az egyház életében, de például az ifjúsági egyesületek komolyabban vétele szerintem következik a Tanácsköztársaságból. Az a rendszer erősítette az evangéliumiságot, tudatosította, hogy nem lesz mindig egyházi adó, emlékeztetett, hogy a magyar állam nem feltétlenül mindig barátságos a református egyházzal. És azt látom, ha a '45 utáni időszakra tekintek: sokkal jobban készen volt az egyház a kommunizmussal való találkozásra, és ez leginkább annak az ébredésnek köszönhető, ami a misszió és az ifjúság komolyabban vételével járt együtt. És ez mind valahol Trianonnak, a vesztes háborúnak a sok áldozatkész evangéliumi ember, például Ravasz László tevékenységének és a Tanácsköztársaságnak a következménye.

Kinek ajánlja a könyvet?

Mindenkinek, aki érdeklődik az 1919-es események iránt, és azoknak akiket érdekel a '45 utáni egyházi élet, nekik előzménytörténetként érdemes olvasni, hogyan találkozott először az egyház és a kommunizmus. Azoknak is érdekes lehet, akiket érdekel, miképp reagált gyülekezetük akkori tagsága a Tanácsköztársaságra. Például a kápolnásnyéki presbitérium nagyon érdekes levelet írt Garbai Sándornak, a Forradalmi Kormányzótanács eredetileg református elnökének. Erre a gyülekezet nagyon büszke lehet. Ajánlom a gyülekezeteknek is, hiszen talán az akkori konfliktusok segíthetnek megérteni néhány mai problémát is.