Életem legnagyobb élménye, hogy anya lehetek. Ráböjtöltem. Nem mondhatom ugyanis egyenesnek a gyermekemig vezető utat. Egy napon azonban arra eszméltem, hogy minden figyelmem a lányomé. Olyan ez, mintha mi, nők, egészen közel hajolnánk a kegyelemhez.
Átéljük a teremtés és az elmúlás késhegyen táncoló végpontjai közötti létet, amely az új élet javára dől el. Megszületik a várva várt gyermek, és új időszámítás kezdődik. Az öncélú akaratot felülírja a feltételeket mellőző szeretet, és valahonnan nagyon mélyről tör fel a mindig visszatérő imádság: „Adj, Uram, erőt a mindennapokhoz!”
Anyaként átélem, hogy gyermekemet önmagáért és nem a tulajdonságaiért vagy a tetteiért szeretem.
Ebben a leegyszerűsített imádságban nem lehet mellébeszélni. Mindent felülír az Isten vezetésébe, életet megtartó és megújító erejébe vetett bizalom. Az a meggyőződés, hogy Jézus szeretete „mindenre” elég.
A lányom születése után ismertem fel, hogy Istentől ered a kiapadhatatlan anyai erő. Mert anyaként átélem, hogy gyermekemet önmagáért, és nem a tulajdonságaiért vagy a tetteiért szeretem. Ahogy Isten is olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk. Látja életünket, és a vele járásunkból fakadó formálódásunkat. Elfogadja hibáinkat, ünnepli sikereinket, és kudarcos napjainkban is szüntelenül keresi a találkozást.
Nemrég mély barázdát hagyott bennem két anya fiaik iránti feltétel nélküli szeretetének és imádságos hitének élménye. Mindkettőjüket betegágyon ismertem meg. Az egyik idős, értelmiségi asszonynak olyan lelki fájdalma volt, amelyhez hasonlót kevesen ismernek. Friss, életmentő műtétje után sajgott a teste, mégis a lelke volt sebzett. Egy tragédia következtében elveszítette középkorú fiát és két kicsi unokáját. Így miután mellé ültem, nem testi panaszait, hanem lelkének keserű akkordját osztotta meg velem. A másik anya idős parasztasszony volt, műtét előtt. Mégis, amikor beszélgetni kezdtünk, nem saját baját, hanem fia kínját hozta elém. A fiú válását követően megbetegedett, és krónikus betegségének szövődményei akadályozták életminőségében.
Két anya, két élet, két sors. Szavaik nem önmagukról szóltak, hanem fiaikról, unokáikról, a családjukról. Mialatt bevonódtam életükbe, fülembe csengett a Példabeszédek könyve derék asszonyának dicsérete: „Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé” (Péld 31, 25). Semmihez nem hasonlítható aha-élmény áradt szét bennem, amikor történetüket meghallgatva együtt imádkoztunk. Ők némán, én szavakkal fohászkodtam, egy szívvel és lélekkel könyörögtünk a kegyelem Istenéhez. Az asszonyok imáiban fiaik voltak.
A gyermekükért imádkozó asszonyok belsőjük újrarendeződését élik át. Így van ez akkor is, ha mindez kereszthordozással jár. Mert megbetegszik vagy hibázik a várva várt gyermek. Netán olyat tesz, aminek következményeit anyja is viseli. Közben mégis, vagy még inkább erő és méltóság árad róluk, amikor imádságban ostromolják az eget, hogy adjon Isten erőt a holnaphoz. A betegágy mellől megszólaló imádság megpróbált, hívogatott, kicsit közelebb vitt az élet megértéséhez. Nem volt azonos a sorsunk, de volt Jézusunk. Tudtuk, hogy ő a miénk, és a fájdalom, a bánat, a düh ellenére is szerettük őt. Igazán nagyon szerettük őt.
Vallottunk Istennek, hogy akkor is szeretjük, amikor fáj a szívünk, és azt hisszük, hogy mindennek vége. Amikor a körülményeink arra emlékeztetnek, ami soha nem lehet a miénk. Amikor szembesülünk azzal, hogy Isten nem úgy és nem akkor válaszolt imáinkra, ahogyan és amikor kértük. Mégis kimondtuk és újra mondjuk: „Uram, mindennek ellenére nagyon szeretünk! Adj erőt a mindennapokhoz!”
Azon a hétköznapon, betegágy mellett, közel hajolt hozzánk Jézus, hogy megújítsa szívünket, és kipótolja erőforrásainkat. És mi hálásak voltunk a találkozásért. Így lett elég Isten szeretete abban a percben, azon a napon és a mindennapok hordozásában