Minden képességem Szentlélek-adomány, s az összes hibámmal együtt arra törekszem, hogy ne legyek méltatlan rá – mondja Vitéz Ferenc, a Reformátusok Lapja állandó szerzője. Annak apropóján kérdeztük, hogy az ő tanulmányát választották a legjobbnak a Magyar Művészeti Akadémia esszé- és novellaíró pályázatának esszé kategóriájában.
Ön író, költő, újságíró, irodalomtörténész, szerkesztő, docens az egyetemen, folyóirat-alapító. Melyik leginkább?
Tanuló tanár vagyok, aki folyamatosan igyekszik tanulni abból, ahogy és amit tanít. Abból is, amit olvas: állandó hiányérzettel, hogy nem lehet „mindent” olvasni; a csalódással és beismeréssel, hogy néha rossz a választásom; de szintetizáló szándékkal is, hogy egyszer talán bármelyik részismeretet be tudom illeszteni az általam elérhető egész illúziójába. És abból is tanulok, amit írok, hiszen az írást nemcsak alkotó vagy ismeretközlő folyamatnak, hanem az önmegismerés formájának tekintem. Minden asszociatív tapasztalat beépül valami módon a tananyagba, és gyakran az irodalomórán találom meg a válasz lehetőségét egy, a tudatos szintre még el sem jutott kérdésemre.
Hogyan dönthette el tíz–tizenegy évesen, hogy költő és újságíró lesz?
Hatodik osztályban egy matematikaórán – első elégtelen osztályzatom után – azt találtam mondani, hogy úgysem lesz szükségem a matematikára, mert tanár, költő és újságíró leszek. Újkenézi magyar–történelem szakos tanárom volt a példa, én is ilyen szakra készültem, aztán a történelmet a kisvárdai gimnáziumban franciára cseréltem. Ma is jobban foglalkoztat a történelem (a művelődéstörténet), viszont a francia irodalom remekei és a művészetek roppant inspirálók voltak, hogy a részleteket a világegészben igyekezzem elhelyezni. Verseket már kilencévesen írtam, majd történeteket találtam ki, és újságolvasó voltam. 1991-re, amikor tanári diplomám után megjelent első verseskötetem és újságíróként is dolgoztam, hatodikos merészségem megvalósult. Több mint három évtizede tart a szimbiózis: leendő tanítókat tanítok, köteteim jelennek meg, publicistaként és szerzőként a Néző·Pont, illetve a tudományos Mediárium folyóirat-szerkesztőjeként dolgozom.
Vitéz Ferenc író, költő, újságíró
Tamási Áron születésének 125. évfordulója alkalmából hirdetett esszé- és novellaíró pályázatot a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a Magyar Írószövetség szakmai együttműködésével. A kiírásra 115 novella és 16 esszé érkezett. Utóbbi kategóriában Vitéz Ferenc Tamási Áron prózapoetikájáról írott, Közlésforma, stílus és narráció költői „vegytana” című tanulmánya I. díjat nyert. Az elismerést november 16-án adták át az MMA székházában, a Pesti Vigadóban.
Miért tartja fontosnak az irodalommal foglalkozást?
Alkotó emberként az irodalomtanítást is másképp fogom föl. Valéry szerint verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít nekik. A jelentés létrehozását, az értelmezést tartom fontosnak, hogy egy irodalmi mű és a befogadó között bármilyen kapcsolat létrejöhessen. A matematikát illetően pedig tévedtem – de nem a műveleteket látom benne, hanem a filozófiát és a teremtő rendezőelvet, azt, hogy az efezusiakhoz írt levél – és Clairvaux-i Szent Bernát krisztológiája – alapján az Isten szélesség, hosszúság, magasság és mélység. Újabban a kvantumfizika filozófiai vetülete is érdekel, így jutottam el a „kvantumpoétika” fogalmához, amelynek elméletén most dolgozom, s ami arról szól, hogy bármilyen dolog (így egy vers is) csak abban a relációban létező, ahogy egy másik dologra (a versolvasóra) hat.
Hogyan függ ez össze az ön reformátusságával?
Konfirmációs áldásom a Timóteushoz írt első levélből való: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél…” – s életemmel és tetteimmel szeretnék eljutni a második levélig is: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Minden képességem Szentlélek-adomány, s az összes hibámmal együtt arra törekszem, hogy ne legyek méltatlan rá.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!