Istennek terve volt Csikos Sándorral. Nem csak alakította példaemberek – István király, Széchenyi, Vörösmarty – szerepét, maga is példaképpé lett a világot jelentő deszkákra lépő új meg új nemzedékek számára. Vallja, a bizalom és a siker a tehetség táplálója. E kettős értékteremtést ismerte el a 2022-ben átvett Kossuth-díj: „Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása és pedagógusi munkája” elismeréseként kapta.
Csikos Sándor – kulisszák nélkül címmel 2021-ben jelent meg Kornya István életútinterjúja. A kötetből kirajzolódik az a nehéz kor is, amelyben a karcagi születésű nebulóból debreceni nagydiák, majd színművészeti főiskolai hallgató lett. Kérem, idézze fel röviden ezt az – 1956-ot is érintő – izgalmas életszakaszt!
1948-ban léptem át az iskola kapuját szülővárosomban; reggelente imádkoztunk, zsoltárt énekeltünk. 1950-ben már azt kellett dalolnunk: „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk.” Hamarosan kiderült, milyen lett az a „boldog” jövő… Ez vezetett ’56-hoz. Az év szeptemberében kezdődtek Karcagon a gimnáziumi éveim. Október 23-án az egész iskola felbolydult. Osztályfőnökünk, Filep István a munkástanács tagja lett, a nagyszünetben a tornateremben gyűlést tartott, informált a helyzetről. A forradalom sodrában november 4.-e után kis guminyomdával röplapokat készítettünk: „Nagy Imrét a kormány élére!”; „Előre a szabad, független Magyarországért!” Lebuktunk, engem mint osztályidegent, kulákfiút kicsaptak az iskolából. Sokszor azt éreztem, szakadék szélén állok, belezuhanok – és akkor átemelt rajta egy láthatatlan kéz. Ez volt maga az isteni kegyelem. Az egyik ilyen segítség a Debrecenbe kerülésem volt. A bátyám itt tanult teológusként, az ő ismeretsége révén, nagy nehézségek árán bekerültem a Fazekas-gimnáziumba. A városban akkor élénk önképzőköri élet zajlott, a tehetségek kibontakozásának, kiteljesedésének lehetőségét kínálta. Sikeresen, jó kritikai visszhanggal szerepeltem két – Thuróczy György és Fényes Márta rendezte – színielőadásban is. Biztattak hát, jelentkezzek a színművészeti főiskolára. Sikerült.
Nemzeti-keresztyén értékek iránti elkötelezettséget kapott örökbe a családtól: lelkész bátyjának és kisgazdapárti országgyűlési képviselő édesapjának példáját. Mennyire segítette-segíti munkáját ez a meggyőződés, hit?
Kálvinista családként ezt az erkölcsi értékrendet követtük. Nagyapám, apám: tisztséget viseltek, esküjükhöz hűek maradtak, fogadalmukat megtartották. Amikor apámat megkeresték, hogy mondjon le kisgazdapárti mandátumáról és lépjen be a kommunista pártba, azt felelte: őt nem erre választották! A bátyám útját és az enyémet is akadályozták, mindenhová utánunk nyúltak. Mégis diplomásak lettünk. Istennek terve volt velünk.
Eddigi, csaknem hat évtizedes pályájából több mint negyven évet Debrecen színpadán játszott. Ezért a közhelytől („Miért nem ment a fővárosba?”) eltérve azt kérdem: mi vonzotta-vonzza a cívisvároshoz? Mindig szeretettel emlegeti, hogy a Csokonai Színház „nagy gárdája” annak idején befogadta. Mi jellemezte ezt a nevezetes együttest?
Úgy látszott, az a rendeltetésem, hogy vidéki színész leszek. De nem belekeseredni akartam a vidéki színész karakterébe! Sőt, felszabadító élmény volt ez a közeg: itt azt játszhattam, amiért erre a pályára jöttem. Főszerepek sorát kaptam. Igen, többen kérdezték: miért nem Pestet választottam? Mert itt jó helyen vagyok. Karcagi gyerek lévén az Alföld az én szűkebb pátriám, „születte tája / Mindennél előbbvaló”, mint Csokonai írta (Visszajövetel az Alföldről). Valóban, a – Gerbár Tibor, Kóti Árpád, Lontay Margit, Oláh György, Sárosdy Rezső, Simor Ottó nevével fémjelezhető – „nagy gárda” magához emelt. Főszereppel kezdhettem a színészlétemet. Erre szerfölött büszke vagyok. Sokat tanultam tőlük: figyelhettem, a próbákon melyikük miképpen készült fel egy-egy szerepére. Színpadi alázatra, fegyelemre neveltek. A nagy csapat befogadó magatartása segítségemre volt a saját metódusom kialakításában is. Nem csak nagyszerű színészek, olyan kiváló rendezők is voltak közöttük, mint Lengyel György, Léner Péter, Nagy András László, Ruszt József, s rendezett itt a főiskoláról már ismert Vámos László. Az itteni szerepeimnek köszönhetem Szabó Magda, Hubay Miklós, Szakonyi Károly barátságát is. A tehetséget két tényező táplálja: a bizalom és a siker. Én bizalmat kaptam a cívisvárostól, a számomra vonzó színházától. Igyekeztem ezt meghálálni, a feladatnak megfelelni. Remélem, sikerült.
Nincs hely felsorolni még azt sem, a drámairodalom legjelentősebb szerepei közül melyeket formálta meg. Volt például Lucifer (Madách: Az ember tragédiája) és Asztrov (Csehov: Ványa bácsi), János király (Dürrenmatt, címszerep) és Konrád (Márai: A gyertyák csonkig égnek), Rosencrantz (Shakespeare: Hamlet) és Domokos főkurátor (Szabó Magda: A macskák szerdája). Mennyiben tapasztalathosszabbító, emberismeret-fejlesztő ez a komoly játék?
Egy-egy szerepre való felkészülésben szükség van önismeretre, tapasztalatra, műveltségre, képzelőerőre, tehetségre. Utalok a Diderot-féle színészparadoxonra: át kell-e élnie szerepét a színésznek? Mert ha igen, akkor Othellónak minden este meg kellene fojtania Desdemonát… A rendszerváltozás előtt az identitás megőrzése volt az én nagy feladatom: megmaradni hitben, tisztességgel. És szolgálni: jómagam e hivatást mindig szolgálatnak fogtam fel, a magyar kultúra szolgálatának. Teszem a dolgomat.
CSIKOS SÁNDOR SZÍNMŰVÉSZ,
Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész 1941-ben született Karcagon. A Debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett. 1965-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1965– 1969-ig a Miskolci Nemzeti Színház, 1969–1972-ig az Irodalmi Színpad, 1972–1984 között a Csokonai Színház tagja – közben egy évadon át, 1974–1975-ig a győri Kisfaludy Színházban játszott. 1984–1993 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művésze, 1990-től igazgatója is volt. 1993 óta állandó tagja a Csokonai Színház társulatának. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2009-ben DLA (a szabad művészetek doktora) fokozatott szerzett. 1993-tól a Debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán, 2021 óta a színművészeti egyetemen oktat színpadi beszédet. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
A nemzeti művelődés egy másik kiváló képviselőjével, a szintén kálvinista Szabó Magda íróval mély szakmai és baráti kapcsolatot ápoltak. A Régimódi történettől a Sziluetten át a Kiálts, város!-ig mindegyik darabjában játszott, elsősorban főszerepeket.
Szabó Magda akkor választotta művei témájául az előremutató történelmi példákat, amikor az önostorozás volt a divat, a trend: az, hogy „mi vagyunk az utolsó csatlósok”, „megérdemeltük Trianont”, „rosszul döntöttünk fontos történelmi helyzetekben”. Ő ellenkezőleg, azt vallotta: volt nekünk reálpolitikus Géza fejedelmünk; a tatárjárás után országot építő IV. Bélánk. Meg nem alkuvó Csokonaink, megvesztegethetetlen Gál Nagy István főbírónk. Vörösmartynk, korának „hárfahúrja”! Példaembereket vonultatott fel műveiben. Tanár is volt ő, szerette felolvasni a darabjait, majd élvezetesen értelmezte, elemezte is ezeket. Ünnepszámba mentek a bemutatók, amelyeken személyesen is részt tudott venni. Magda megtisztelt azzal, hogy sokat beszélgettünk. Szemléletünkben, világlátásunkban több közös vonást lehet felfedezni: ilyen a „debreceniség”, a „reformátusság”, jóllehet, ezek sok tekintetben fedik egymást. Szerettem a figuráit. Írt is arról, hogy a műveiben játszott szerepek jól álltak nekem.
Térben és időben is igen tágas a katedrája: a színpadi és filmszínészi, a rendezői mesterség gyakorlása mellett tanít is: színpadi, művészi beszédet. Három évtizede a Debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán, újabban a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Hogyan egyezteti ezt a két, egyenként is teljes embert igénylő pályát?
Nem keverem össze a tanítást és a színészetet. Nem hivatkozom az órákon színpadi szerepeimre, rendezéseimre. Azt mondom a diákoknak: „Nem úgy vagyok tanár, mint a fizika vagy a matek oktatója. Tárgyamnak az anyaga az ember, vagyis ti vagytok azok, gyerekek.” Tanítom a szép magyar beszédet, költészetünk legjavát Janus Pannoniustól Csoóri Sándorig. Tárgyaljuk, hogyan elemezzenek – szubjektíven – egy-egy szöveget, verset, miképp tudják kifejezni magukat. Mindig kiemelt figyelmet érdemeltek Arany János balladái: mindhárom műnem – az epika, a líra és a dráma – bennük foglaltatik.
A mai, mesterségesen gyártott „sztárok” uralta világban alig kerül szóba a példakép fogalma. Ám a Kossuth-díja ünneplésének alkalmán Gemza Péter színigazgató nyomatékkal emlegette ezt a szép kifejezést: olyan példaképnek nevezte Csikos Sándort, akitől a fiatal művészek rengeteget tanulhatnak, s igyekeznek is tanulni. Önnek annak idején volt-e ilyen vezércsillaga?
Abban az időben, amikor főiskolára jártam – s még azután is, jó darabig – a magyar színház a fénykorát élte. Azért mentek Thália templomába az érdeklődők, hogy lássák Latinovits Zoltánt, Páger Antalt, Darvas Ivánt, Tolnay Klárit, Kiss Manyit és másokat. Évfolyamunkon a Madách színházi statisztálás nyitotta a színi élettel való ismerkedést. Ennek folyamán negyven Hamlet-előadást belülről nézhettem végig. Így példaként Gábor Miklós állt előttem. Meg Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Márkus László. Akkor releváns kulturális tényező volt a színház. Ott tapasztalhattuk, mit lehet kimondani, meddig lehet elmenni a diktatúrában, a három „T” (tiltás, tűrés, támogatás) korában. Más volt a színész rangja akkoriban.
Felesége, Várhalmi Ilona az ön munkatársa is: az Ady-gimnázium tanára, drámatagozatának vezetője, egy sereg színész „Cila nénije” szintén nemzedékeket nevelt a pályának. Biztos latolgatják együtt is, mit tehet ma a színész, a pedagógus, hogy a jó irodalom és közvetítője, a színház vonzóvá váljon az új nemzedékek számára is.
Cila a magyartanári mellett a színművészeti főiskola színházelmélet szakát is elvégezte. Belülről is látja a színi világot, többek között azt, hogyan keletkezik egy-egy előadás. Ez izgalmas folyamat a diákok számára is. Az Ady-diákbérletben az adott estén a teljes nézőteret diákjaink töltötték meg. Ő az előadások után a gyerekeknek külön beszélgetéseket szervezett a rendezővel, színészekkel. A diákok véleményt mondtak, kérdezhettek. Az iskola drámatagozatán beszéd-, ének- és mozgásoktatás is zajlik. Valóban így van, az útravalót az ifjak megkapják. A többi a színházon múlik: hogyan tudja vonzóvá tenni magát e szétszórt, sokszor értékvesztett világban, és milyen példát tud adni.
A drámairodalmat végigjátszó, regényadaptációkban is szereplő művész, versek kiváló tolmácsa milyen írásműveket olvas szívesen?
Most olvastam Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényét. Igaza van, aki azt mondja, ez az egyik legjobb műve. Gyönyörű. Az erdélyi származású Cs. Szabó László esszéit is szívesen lapozom. Kosztolányi Dezső Színházi esték címmel összegyűjtött bírálataiból pontosan tudhatjuk, milyen minőségű volt a tárgyelőadás. Forgatok szakmai könyveket, életrajzokat, olvasok kritikákat. Verseket is, klasszikus és mai költőktől egyaránt.
Hitvalló művészként miképp éli meg napjaink zajos világában az elcsendesülést?
Mindenekelőtt: a Biblia örök példát, útmutatást adott – építészetben, zenében, irodalomban, képzőművészetben és számos más területen, az öreg földrész művelődése számára is. Ha valaki ebből kivenné a bibliai témákat, alighanem összeomolna az a színes építmény, amelyet európai kultúrának nevezünk. A templomban megnyugszom, érzem, tagja vagyok egy közösségnek, szeretem hallgatni a bibliai példázatokat, énekelni zsoltárainkat. Az istentiszteleten való részvétel a protestáns számontartás, a kapcsolatőrzés alkalma is; a templomból jövet szót válthatunk ismerőseinkkel, megbeszélhetjük, mi történt velünk mostanában, hogy vagyunk. E személyes közvetlenség is lényeges mozzanat.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!