A rózsa nevei

Rózsabemutatón jártam Uzonyi Ferenc debreceni festőművész háromszáz fajtát számoló kertjében. Ő néhány éve nem fest virágokat, de a külföldi gyűjtők által is figyelemre méltónak tartott, nagy méretű absztrakt képeiben ott van az időtlenség vagy a pillanat ereje, a teremtett dolgokkal való megbékélés öröme mellett a „rózsaság” varázsa. Ez akár a kis herceg vagy az allegorikus kisregényben szereplő róka rózsája is lehetne, a szeretetben rejlő felelősség, de inkább talán annak kifejezése, hogy mindazt, amit látunk és érzünk, nem vagyunk képesek megnevezni. Nemcsak a szót nem találjuk rá, de a formát, a helyet és alkalmat sem. Az a szinte metafizikai jelentésű fényben-lebegés a festményeken a véges víztükör és a végtelen univerzum érintése között rámutat létezésünk egyik alapélményére, a hiányra.

A rózsáról Umberto Eco A rózsa neve című regénye jut eszembe attól a perctől kezdve, hogy először a végére értem, és ahogy három-négy évente újraolvasom, úgy kap egyre több jelentést a rózsa, miközben úgy válik egyre bizonytalanabbá a jelentés valósága. A cím a regény végén lévő latin hexameterből ered, amelyről a szerző széljegyzeteiben elmondja: Morlay-i Bernát 12. századi bencés szerzetes (a világi javakról való lemondást sürgető De contemptu mundi) versében kiemeli, hogy az eltűnt dolgoknak csak a nevük marad ránk. Erre Abélard a „nulla rosa est” („nincsen rózsa”) kifejezést használta, megmutatván, hogy a nyelv ugyanúgy tud szólni az eltűnt, mint a nem létező dolgokról. Míg a regényprológus legelső mondata János evangéliumának első verse, amely a megnevezés teremtő erejére utal, az utolsó mondat („stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus”) azt sugallja, hogy „üres neveket” kergetünk, az egykori rózsa csupán név, és mi a puszta neveket ragadjuk meg. Hogyan érthetnénk meg tehát a világot, ha „nincsen rózsa”? Mert csak a név és a dolog létezik: a nem létezőt életre keltő képzelet és az eltűnt dolgot megelevenítő emlékezés. Mind a kettő valóságot hoz létre, mert attól a pillanattól kezdve létezik, hogy gondolunk rá, és minden valóság Istenben egyesül, akit tulajdonképpen megnevezni sem tudunk, hiszen Mózesnek is így mutatkozott be: „Vagyok, aki vagyok”; és Izráel fiai előtt Mózesnek ezt kellett mondania: „A Vagyok küldött hozzátok” (2Móz 3,14). A minden dologban, minden névben és gondolatban mindig jelen lévő, kezdettől fogva Létező. Eco regényének eredeti munkacíme a „Bűntények az apátságban” volt, ez azonban a detektívtörténet cselekményvonulatára irányította volna a figyelmet. Ezzel szemben A rózsa neve azért tűnhetett vonzó megoldásnak, mert „a rózsának, mint szimbolikus képnek, annyi a jelentése, hogy már-már semmit nem jelent: misztikus rózsa, rózsának rózsaélete, a rózsák háborúja, a rózsa a rózsa a rózsa, a rózsakeresztesek, köszönet a pompás rózsákért, tündöklő, tiszta rózsaszál. […] A cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait” – írja Eco, arra utalva, hogy a dolgot jelölő név bármilyen jelentést vagy értelmezést fölvehet. Ki és miért követte el a bűntényeket; mi a rózsa, mi az a dolog, amit rózsaként nevezünk meg? A két kérdés ugyanaz: létezik-e a Rend a világban? A fizikusok szerint a szingularitás (a teremtés) az entrópia (a rendezetlenség) felé halad, viszont eszkatologikus igazság a végső rend („Isten országa”) beteljesülése.

A festő kertjében el fognak hervadni a rózsák, miközben a rózsa nevei, az emlékei és metaforái, a „rózsaság” képei-képzetei megmaradnak. A teljességet keressük, így fedezzük föl egyre több névben és dologban a hiányt. A jelek által keltett űrt a jelentéssel kell kitöltenünk. A hiányon kívül talán mindent meg lehet nevezni? Ha igen: a megnevezhetetlen Isten is valamilyen hiány? Vágyakozzunk Végtelen Jelenlétére!