Komoly súlya van Ferenc pápa budapesti látogatásának – tartja Bogárdi Szabó István teológiai professzor, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának korábbi lelkészi elnöke. A katolikusok világméretű találkozásának másodszor ad otthont Budapest. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról szólva a lelkipásztor azt üzeni a reformátusoknak, hogy bár vannak különbözőségeink, de minden meggyőződésnél mélyebb, hogy egyek csak az Úr Jézus Krisztusban lehetünk.
Rövid időre ismét a kereszténység védőbástyájaként tűnik fel Magyarország a világ közvéleménye előtt a kommunizmus és a nácizmus harapófogójában – erről beszélt az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszuson Eugenio Pacelli bíboros (akit később pápává választottak XII. Piusz néven). Hogy látja, most milyen szerepet tölt be Magyarország a kereszténység életében?
Mára a világ döntő többsége túljutott a kommunizmuson, a nácizmus pedig – reményeink szerint – végső vereséget szenvedett a II. világháborúban, és politikai rendező elvként nem kerülhet többé napirendre. Trianon után próbáltunk felgyógyulni sebeinkből, újraépíteni nemzetközi kapcsolatainkat és kilépni az izolációból. Sajnos közben mindkét világhatalommal találkoztunk: a német nácizmussal, a világháború iszonyataival, a holokauszttal, majd a háború után szovjet érdekszférába kerültünk és négy évtizedre az ateista kommunizmus karjai között találtuk magunkat. Ez a múlt. Napjainkban is üldözik a keresztényeket a világ számos pontján. Más helyeken pedig azt látjuk, hogy az emberiség egy része a semmivel ölelkezik különféle mozgalmak, eszme, címer vagy zászló alatt. Az ember önmaga által választott üdvözítő útjai zsákutcákba vezetnek – ez a keresztény megítélés.
Lehet, hogy most is döntéshelyzetben vagyunk, mint 1938-ban, hogy merre tovább?
Abban kell választanunk, hogy megőrizzük-e, megtartjuk-e, valamint életteli formában képviseljük-e a kereszténységet a maga sokszínűségével, sokféle szólamával, hagyományaival, tradícióival, bölcsességével, szépségével együtt, vagy megint elkezdjük a kereszténységet hozzáigazítani a különböző eszmékhez. A korszellemmel való összeházasodás, bármennyit tapsolnak is neki, sosem vezetett sehova.
1938-ban Hóman Bálint vallási és közoktatási miniszter úgy fogalmazott: „A szellem és az anyag, a spirituális és a materiális világszemlélet küzdelme végzetes lelki válságba sodorta az emberiséget.” Ezért is érdekel, amit az interjú elején kérdeztem: milyen szerepet tölt be Magyarország kereszténység életében?
Fogós kérdés és nem akarok kibújni alóla, de előtte hangsúlyoznom kell: végtelenül hálás vagyok Istennek azért, hogy békében élhetünk, mert egy afgánnak, egy szírnek vagy Afrika számos országában ez nem természetes. Európában nem fegyverekkel csatázunk, hanem szellemi harcot vívunk. A kontinensünkön folyamatosan zajlik a kereszténység leértékelése és lekicsinylése.
Ki az, aki lekicsinyli?
Nyisson ki egy újságot, és olvassa el, hogy miről beszélnek a mai véleményvezérek, a politikai élet formálói, a művészeti élet meghatározó tagjai. De nem akarok senkit megvádolni, hiszen a szellemi harc egyik sajátossága, hogy nehezen megfogható. Ettől még súlyosabb kérdés a kereszténységen belüli harc, amikor a modern világ eszményeit lelocsolják szenteltvízzel, vagy éppen belemagyarázzák a Bibliába, ami nincs benne. És itt jön a válasz arra, amit kérdezett: a magyarországi keresztényeknek nagyon nehéz a feladata, mert hűségesnek kell lenni, és ez nem népszerű dolog még az Európában élő keresztények körében sem. Számos találkozásom volt Nyugaton, ahol úgy vélekedtek rólunk, hogy le vagyunk maradva, de majd eljön az idő, amikor fölzárkózunk, és átadjuk magunkat a „szabadságnak”. Gyakran nem értik, hogy miért nem csatlakozunk teljes hangerővel a különböző társadalmi mozgalmakhoz, amelyek kikiáltották magukat az igazság bajnokainak. A hűséget viszont mindig értetlenséggel fogadják.
Lehet, hogy sokan értetlenkedve nézik az Eucharisztikus Kongresszust is. Az első kongresszus idején, ’38-ban a Budapesti Teológiai Akadémia alapítója, Sebestyén Jenő könyvet is írt az eucharisztiáról, mert úgy érezte, hogy nagy a tájékozatlanság protestáns körökben.
Sebestyén Jenő polemikusan írta meg az akkori eucharisztikus kongresszus kapcsán a pozíciót. Vastagnyakú, történeti kálvinista volt, és igyekezett megóvni a magyar reformátusokat a két világháború között megjelenő barokkos, látványos katolikus befolyástól, ugyanakkor alkalmat talált arra, hogy elmondja: az évszázadok alatt megmerevedett dogmatikai pozíciók nehezen orvosolhatók.
Mi az, ami közös a „pozícióinkban”?
Valóban a közöset érdemes hangsúlyozni, és nem a különbözőségeket. Az úrvacsorázó keresztény ember – felekezettől függetlenül – a középpontra, Jézus Krisztusra tekint. Az úrvacsorakor nem valami szép vallási szokásnak teszünk eleget. Nem arról van szó, hogy a keresztények ezzel a szertartással identifikálják magukat, hanem újra és újra az történik, amit Krisztus parancsolt a tanítványainak, hirdessétek az Úr Jézus Krisztus halálát és feltámadását is, mígnem újra eljön. Jézus vette a kenyeret, hálát adott, eucharisztiát végzett, és adta a kenyeret a tanítványainak. Pál apostol számos helyen beszél az úrvacsorára utalva arról, hogy ez hálavacsora. Az eucharisztia egy nagy misztérium kifejezése. Ha józan szeretetben keressük az egység útját, akkor egyszer csak rájövünk, hogy ez az út már meg is van, csupán a félelmeink és a szorongásaink eltorlaszolják.
Az úrvacsora szereztetés igéje
Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultatott, vette a kenyeret és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. (Pál apostol korinthusiakhoz írott levele 11. rész, 23–26. vers).
Tiszteletreméltó, hogy a hasonlóságokról beszél, de nem hagyhatom ki a református és katolikus hit különbözőségeit sem, hiszen a református egyház zsinata is tárgyalta Heidelbergi Káté 80. pontját kilenc éve. Többek között ön is felszólalt amellett, hogy ne töröljék ki a kátéból a kárhozatos bálványimádás részt, amely sérti a katolikusokat. A Zsinat pedig elsöprő arányban úgy döntött (57-17) hogy benne marad ez a passzus.
A vitákban mindig azt szoktam hangsúlyozni, hogy rettenetes ez a rész. De visszakérdezek: ez volt az egyetlen 16. századi förmedvény? Lapozzuk már fel a tridenti zsinat kánonjait! Abban is találhatók förmedvények. Töröljük ki? Attól az még eredetileg ott volt. Az ön által említett zsinati ülésen azt az egyszerű megállapítást tettem, hogy azzal még nem találtuk meg az utat egymáshoz, hogy törlünk egy sort egy 450 évvel ezelőtti szövegből. A törlés csak gesztus lenne, de nem biztos, hogy erre van szükség.
„Amennyiben valaki a [Krisztus] jelenlétének módjáról kérdez, nem szégyellem beismerni, hogy magasztosabb ez a titok, hogysem képes lennék értelmemmel felfogni, vagy szavakkal kifejezni, és őszintén szólva inkább tapasztalom, mint értem. Ezért minden ellentmondás nélkül elfogadom Isten igazságát, amelyben biztonságosan megnyugszom. Krisztus kijelenti: az ő teste lelkemnek eledele, vére pedig itala. Neki kínálom fel lelkemet, hogy eledelével táplálja. Szent vacsoráján azt parancsolja nekem, hogy a kenyér és a bor jelképe alatt testét és vérét vegyem, egyem és igyam. Nem kétséges előttem, hogy ő ezt valósággal nyújtja, és én ezt veszem magamhoz.” (Kálvin, Institutio, 4.17.32)
Négy évvel ezelőtt még a zsinat lelkészi elnökeként vitázott Erdő Péter bíborossal a kárhozatos bálványimádásról egy nyílt fórumbeszélgetésen. Vajon mit mondott volna Jézus Krisztus ebben a vitában a két egyházvezetőnek?
Jézus Krisztus azt parancsolja, hogy szeressétek egymást!
Akkor ennek a vitának nincs értelme?
A józan szeretetnek van értelme. Ha valaki, hát Jézus Krisztus nem volt szentimentalista! Rámutatott, hogy mennyire nehéz igazán szeretni. Mintha Jézus nekünk szegezte volna a kérdést: Szabó István, keresztre mennél Erdő Péterért? Erdő Péter! Keresztre mennél Szabó Istvánért? Ha igen a válasz, akkor el lehet kezdeni vitázni arról, mi az úrvacsora, hogyan kell azt érteni és gyakorolni. Megélni az úrvacsorát az elmúlt kétezer év sodrásával, megrögzöttségeivel, emelkedettségével és minden áldásával együtt úgy, hogy mindannyian megajándékozottnak tudjuk magunkat benne. Mert ez a lényeg. Jó lenne írni egy 21. századi tanítást, kátét, amely azt a meggyőződésünket fejezi ki, hogy bár vannak különbözőségeink, de minden meggyőződésnél mélyebb, hogy egyek csak az Úr Jézus Krisztusban lehetünk.
Elmondaná egyszerűen, hogy mi a különbség a református és a katolikus felfogás szerint az úrvacsorában?
El tudja mondani valaki egyetlenegy szóval, hogy kicsoda Isten vagy hogy mi az élet értelme? Röviden talán így lehetne összefoglalni: a reformátusok meggyőződése szerint az úrvacsora sákramentumában a Szentlélek Isten a cselekvő alany. Isten Lelke által közvetlenül adja azt. A római katolikusok meggyőződése szerint Isten a cselekvő alany, de közvetítő eszközökkel, mégpedig a pap kezén keresztül, tehát a papi cselekményen keresztül adja. Ezen folyt a vita. Tehát nem a katolikusok és reformátusok különbözőségeiről, hanem a liturgia és a teológiai gondolkodás különbségeiről. Hogyan, milyen körülmények között és mi által érvényes, amikor bátorsággal kimondhatjuk, hogy az úrvacsorában közösségre jutottunk Krisztussal.
A nagy teológiai kérdések után térjünk vissza a budapesti eucharisztikus kongresszushoz. Reformátusként hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy a római katolikus egyház első embere ellátogat Magyarországra?
Hatalmas dolog ez, hiszen a pápa egy világközösséget képvisel, megnyilatkozásaira az egész világ figyel. Megtisztelő Magyarország számára, hogy ellátogat hozzánk, hiszen – és kérem, értsék jól, amit mondok – a pápa nem utazó ügynök, aki alig várja, hogy meghívják valahova, tehát érkezésének komoly súlya van. Személy szerint örülök, hogy Magyarország másodjára is meg tudta rendezni az eucharisztikus kongresszust. Hadd mondjak egy példát! Egy vegyes házasságban a katolikus feleség depressziós lett. Egy bölcs lelkigondozó azt mondta neki, hogy a gyógyulása érdekében gyakorolja az elmélyült gyerekkori vallásosságának a rendjét és meggyógyul. Így is történt. Biztos vagyok benne, hogy a katolikus testvéreink életére és hitére nézve gyógyító hatású a kongresszus. Azt is tudom, hogy ha az egyik fél gyógyul, a másik is boldogabb lesz. Ha boldogok a katolikusok, akkor abból egy kis fénysugár ránk is esik, és ez fordítva is igaz. Nekünk, reformátusoknak megadta az Isten a határon túli reformátusokkal az egységet és ebből az örömünkből átsugárzik valami a katolikus testvérekre is.
A közelmúltban a katolikus templomok előtt meghökkentő mottóval találkoztam: „Találkozz Jézussal Budapesten!” Hogyan lehet Jézussal találkozni éppen nálunk és éppen most?
Ez a kérdés már a mély hithez tartozik, és itt nincs is különbség köztünk. Az Institúció úrvacsorára vonatkozó részeiben Kálvin sem beszél másról, mint arról, hogy az úrvacsorában titokzatos módon eggyé leszünk Jézussal. Ez a mottó meghívás a római katolikusok számára, hogy menjenek misére, éljenek az oltáriszentséggel, járuljanak oda a hálaadás asztalához. Ünnepeljenek, adjanak hálát. Az úrvacsora azt hirdeti nekünk, hogy az élet legsúlyosabb gondja megoldatott Krisztus által, hiszen legyőzte a halált.